Szerda

Mesélt ma anyukám egy szomorú történetet az egyik rokonunkról. Az unokatestvére tavaly nyáron halt meg (egyébként döbbenet, hogy anyu két testvére és az unokatestvére is fél éven belül elmentek), az ő felesége azóta sem nagyon találja a helyét a világban, ráadásul nagyon magára maradt. Van ugyan két gyereke, és a lányánál unokák is, akikre régen nagyon sokat vigyázott, de most ők sem jönnek. Ok-okozati összefüggés van a dolgok között, merthogy elkezdett inni az özvegy, emiatt nem engedik hozzá az unokákat. Ő meg nyilván a magány és a szomorúság ellen menekül az italhoz, és ez a helyzet önmagát gerjeszti. 

Nagyon sajnálom őt, de kicsit mélyebbre tekintve, úgy, hogy nagyon sok mindent tapasztaltam már az elmúlt években, és hónapokban arról, mi mindent vált ki emberekből az, hogy a másik ember csak és kizárólag tőle függ, mit vált ki egy-egy haláleset. Nagyon nehéz jól csinálni, és valóban feltétel nélkül ott állni stabilan hátországként, mert nagyon sok mindenről sohasem beszélnek egymással az emberek. Arra pedig soha semmi nem készíti fel az embert, hogy a saját szülője majd olyan lesz, mint régen a gyerekei, és mindenben támogatásra szorul. Amíg csak gondolati szinten kell ezzel foglalkozni, addig teljesen evidens, hogy szükség esetén mindent meg fog tenni, hiszen pont ugyanígy működik ez visszafelé is, mint ahogy neki is természetes és evidens volt, hogy értünk mindent megtett (már aki). De láttam a nagymamám évekig tartó demens, és szinte teljesen magatehetetlen állapotát, és az ő ápolásával járó elvárást a nagyapám részéről, és azt is, amit tett ez az egész az anyukámmal. Sohasem tisztázták, hogy kinek mi lenne jó, soha, senki nem mondta ki, hogy mit gondol, mit érez. 

Szóval.. szomorú ez a történet, akármilyen aspektusból nézem is, de mindenkit meg lehet érteni. Mondjuk egyszerű lenne, ha arra lennénk szocializálva, hogy nem a hírekről és politikai eseményekről beszélgetünk, hanem hangot adunk az érzelmeinknek.