Ma Dunaszerdahelyen voltunk, egy fergeteges hangulatú focimeccsen. Azt hiszem, mindenkinek jót tenne, aki mostanában kicsit furcsán érzi magát magyarként, ha kilátogatna egy ilyen meccsre, ahol tízezer ember énekelte ma is együtt a magyar himnuszt. Nem azért, mert előtte bárki bemondta volna, hogy "és most énekeljük el együtt a himnuszt", ahogy az szokott történni az ilyen-olyan rendezvényeken, évnyitókon, hanem azért, mert ott mindenkitől szívből jön. Micsoda különbség ez így. Mint ahogy a Nélküled is itt valahogy mindig olyan hiteles, és mindig nagyot szól, és nagyot üt, és a végére mindig elszorul a torkom is.
Maga a meccs is elképesztően izgalmas volt, mert először vezetett a Dac, majd egyenlített a Nagyszombat, és aztán még vezetést is szereztek. Nehezen jött meg a Dac egyenlítő gólja, és csak az utolsó percekben sikerült végül 3:2-re nyerni.
A lefújás utáni percek az örömünnep percei voltak, senki nem is akart hazaindulni, mert még szó szerint is, és énekelve is "mindenki tapsolt".
De nem lehet ezt szavakkal visszaadni. Át kell élni. Azoknak is, akik nem szeretik a focit. Mert ez ott sokkal többről szól.
A fiúknak egyforma DAC sáljuk van, nekem pedig egy olyan DAC felsőm, amit Roland tervezett meg, és rendelt meg nekem. :) Majd egyszer a hátulját is megmutatom, mert ott van az igazán látványos része.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése