Ne már

Már hallgatom az előző születésnapom óta úton-útfélen, hogy na majd jövőre Te is megtudod. Aztán persze az elmúlt napokban már sportot űztek belőle, hogy célozgassanak rá, alig pár hónap választ el engem is a negyvenedik születésnapomtól, és hú, azután mi lesz.. eljön majd a pokol, meg onnantól majd minden más lesz, és amikor hitetlenkedésemet fejezem ki, hát csak még rátesznek egy lapáttal, hogy majd megtudom, mert ők sem hitték el.
Szoktam is ilyenkor gondolni, hogy még jó, hogy amúgy bírnak engem a kolléganőim, mert vajon mit kapnék tőlük, ha utálnának is. :D
Oké, egy kicsit riasztó ez szám nekem is, de semmi olyat nem gondolok, amikkel riogatnak. Egyrészt baromira nem érzem magam középkorúnak, még akkor is, ha külső jegyeimet tekintve a korán öregedők csoportját gazdagítom. De ez, még ha néha zavar is, nem befolyásol egyáltalán abban, hogy egyébként a lelkem valahol huszonpár éves koromban ragadt. Vagy lehet, hogy még korábban valahol, mert néha pont olyan féktelenül és idiótán tudok vihogni, mint mondjuk Erik a maga tizenöt és háromnegyed évével. Pont úgy tudok még vágyakozni is, mint régen, és pont úgy meg is tudok sértődni, ha viszonzatlanok maradnak ezek, mint akkor. Igaz, már hamarabb túl teszem magam rajta, vagyis inkább hamarabb észreveszem, hogy felesleges az egész hiszti, és abbahagyom.
Én nem hiszem, hogy júniusban majd egy teljesen más énem bukkan elő csak azért, mert addigra már megünnepeltem a negyvenedik születésnapomat is. Szerintem ugyanaz leszek, aki eddig voltam. És ma meg is fogadtam, amikor a sokadik ilyen megjegyzést kaptam, hogy majd jól oda is fogom dörgölni az orruk alá, hogy mondhattak, amit akartak, én bizony nem öregszem még negyven felett sem. :D