Kicsit morbid

Amióta a nagymamám kapta azt a szélütést, és nap mint nap végig kell nézni, hallgatni, meg kell élni azt, amivel mindez jár, egyre csak erősödik bennem az érzés, amit már az első ilyen napokon ki is mondtam a fiaimnak. Akkor nemes egyszerűséggel csak azt mondtam nekik, ígérjék meg, hogy ha idáig jutok, ott, abban a pillanatban lelőnek, mert nem akarok így élni egyetlen percet sem. Persze, nem ígértek ilyet.
Lassan eltelik egy hónap már úgy, hogy ő alig-alig tud magáról valamit, a pelenkát nem tűri meg magán, így aztán rendre maga alá kerül minden, és öltöztetni, mosdatni, ágyat húzni kell. Hol hallucinál, hol a múltban jár, vannak napok, amikor egyáltalán nem is lehet felébreszteni sem. Most, az elmúlt két napban folyamatosan "indul", mindig haza akar menni. Nem lehet tudni hol jár, mert az nem derül ki.
Én- bevallom- képtelen vagyok rá, hogy minden nap bemenjek hozzá, mert rettenetesen megrázó élmény látni azt az életképtelen valamit, ami lett belőle. Amit láttam, hallottam, és tapasztaltam, az is bőven elég. Sajnálom anyámat, mert neki jut az oroszlánrésze az ápolásnak is, meg minden másnak is, ráadásul a nagyapám nagyban megnehezít mindent, mert ő még mindig azt hiszi, hogy ebből az állapotból fel fog épülni. Képtelen rá, hogy elfogadja, innen már nincs visszafelé út.
Ezt az egészet látva nagyon szeretném, ha egyszer eljutnánk oda, dacára minden keresztény értéknek, és tanításnak, hogy megtehessem azt, hogy még akkor, amikor teljesen tudatában vagyok minden gondolatomnak, és át tudom gondolni minden cselekedetemet, nyilatkozhassak arról, hogy ha bármitől is ilyen állapotba kerülnék, akkor ne kelljen tovább így élnem. Nem hárítanám senkire a felelősséget, mert én magam dönteném el, csak azt kérném, hogy tartsák tiszteletben a döntésemet, és biztosítsák, hogy lesz valaki, aki segít abban, hogy még addig mehessek el innen, amíg méltósággal megtehetem.
Nyilván ez roppant utópisztikus gondolat a részemről, mert még én is, a magam idealizmusával is tisztában vagyok vele, hogy ez az ország talán sosem lesz ennyire liberálisan gondolkodó, hogy ilyesmit megengedjen, de ki tudja? Van még itt egy pár évtizedem, addig hátha nagyot változik a világ a fejekben, és rájönnek, hogy az ilyesmi nem feltétlenül olyan, ami nem összeegyeztethető azzal, hogy amit Isten szánt nekünk, vagy amire az orvosok felesküdtek.
Ha mégsem lesz erre lehetőség, hát akkor már csak abban bízhatok, hogy Isten (vagy sors, vagy hívd, ahogy akarod) meghallgatja a kérésemet, és nem ilyen sorsot szán sem nekem, sem a gyerekeimnek.