Nyakunkon

Érdekes, hogy mennyi év eltelt már azóta, hogy ezek az augusztus végék, meg szeptember elejék az iskolakezdésről szólnak, és valahogy évről évre jobban utálom az egészet. Nem az zavar, hogy majd kelni kell időben (megoldják nélkülem), vagy hogy mennyi füzetet, tollat, radírt, vonalzót kellett venni.
Sokkal inkább az zavar, hogy látom a gyerekeimen, nem várják, nem lelkesek, nem izgatottak. Egy kicsit sem. Csak mélyeket sóhajtanak arra a gondolatra, hogy majd vajon milyen lesz az órarend, lesz e kilenc óra egy nap, vagy nem, hány nulladik óra lesz egy héten, milyen tanárokat kapnak. Erik -úgy tűnik nekem- szívesebben menne világgá, mint szeptember elsején iskolába. Nem akarja. Tudom, fél. És megértem, ennyi negatív tapasztalat után hogy lenne benne bizalom egy idegen hely iránt, ami tele van idegen emberekkel, akik minden bizonnyal olyan elvárásokat is fognak támasztani felé, amit nem mindig tud majd teljesíteni. Ez nem olyan, mint a fociedzés, ahova szintén úgy ment, hogy idegen emberek, idegen helyzet, de várta, akarta, lelkes, és izgatott volt. És a mai napig is becsülettel csinálja, pedig sokkal több vesztes meccset tud a háta mögött, mint ahányszor nyertek. De nem vette el a kedvét, mert nem feltétlenül ez a fajta siker, ami motiválja. Neki az is elég, ha vállon veregetik, és megdicsérik. Vagy ha épp őt nevezik ki csapatkapitánynak. Attól, hogy valaki őt fontosnak tekinti, máris jól érzi magát, és bízik is az illetőben. Pedig ez az ember, aki ma kinevezte őt, vadidegen neki. Látta már, de most lett ő az edzőjük, tavaly más volt, és most is más valaki kezdett el foglalkozni velük.
Kedvem lenne minden évben, de az idén különösen, küldeni egy "használati útmutatót" a gyerekeimhez az osztályfőnökeiknek. És eljátszom a gondolattal, hogy ha ennek teret adnának, és mondjuk minden szülő írna egy ilyet, mennyivel könnyebb is lehetne az együttműködés a gyerekek-tanárok-szülők között. Persze, nyilván mindenki elfogult valamennyire a saját gyerekével, de azért azt gondolom, a többségünk képes őszintén és kicsit tárgyilagosan is szemlélni őket.
Nyilván használati útmutatót nem küldök, de aggódom. Mert enélkül nem fogják tudni, hogy ez a nagy macsókinézetű, jóképű gyerek belül egy icipici kisgyerek. Akit elég lenne egy kicsit kedvelni, és elmondani neki, és máris szárnyalni kezdene. Jó lenne, ha hallana kedves és elismerő szavakat, akkor is, ha nem mindent tud, amit tudnia kéne, mert az ilyesmi arra sarkallná, hogy pótolja a hiányosságait.

A legjobb meg az lenne, ha lenne valami varázserőm, és augusztus után újra a június következne. :)