Kicsit szomorkás

Most érzem csak igazán, hogy miért is van akkora jelentősége mindig a nyaralásoknak. Csak és kizárólag az az időszak olyan az életünkben, amikor biztosan kikapcsolunk, biztosan élményeket gyűjtünk. Akárhogy is csűrjük-csavarjuk, valahogy mindig úgy alakul, hogy az év többi részében alig van egy-egy nap, amikor egyáltalán lehetőség adódik ilyesmire. Persze, azért törekszünk rá, hogy eljussunk ide-oda, de amikor valamelyikünk hat napot dolgozik egy adott héten, akkor nem feltétlenül arra vágyik az egyetlen szabadnapján, hogy bárhova is menjen. Így meg nehéz, mert Balázsnak a nyár ilyen időszak, nekem az ősz és a tél, de nemritka, hogy a tavasz elejébe is belecsúszik. Meg persze Balázsnál is vannak bőven ilyen hetek szétszórva egész évben, az enyém kiszámíthatóbb, az övé kevésbé. Nincs ez így jól, de pénzből élünk, pénzt meg a munkánkért kapunk, így aztán el kell ezt fogadni, lehetőleg úgy, hogy ne folyton arra koncentráljunk, hogy mi maradt ki, hanem hogy mi minden más jut így. Mert más dolgok meg azért vannak.
Rosszabb napjaimon semmivel sem vagyok elégedett, és nem motivál egyáltalán a fizetéspapíromon szereplő összeg sem. Ezeken a napokon újra azt akarom, hogy olyan legyen minden, mint régen, és bármikor, amikor kedvem szottyan, akkor nekiálljak sütit csinálni, vagy épp napközben a kanapén heverve kiolvasni egy könyvet.
Jobb napjaimon persze örülök az összes előnynek, ami azzal jár, hogy nekem is ilyen munkám van, és hálát adok a sorsnak, amiért ilyen lehetőséget is adott.

Ma az a fajta hangulat van rajtam, amit sorolhatok a rosszabb napok közé, mert egyfolytában arra vágytam, hogy menjünk, és üljünk a kikötőben, várjuk a hajókat, esetleg igyunk egy pohár bort, vagy együnk egy nutellás-banános fagyit, és semmi más gondunk ne legyen, minthogy mennyi szúnyog van. :)

Holnap nyilván másképp lesz. Mindig van másképp, és mindig képes vagyok arra, hogy azon a másik szemüvegen keresztül nézzem a dolgokat. :)  Amúgy is nemsokára megint megyünk nyaralni majd. Olyan gyorsan el fog telni az idő.