Kupadöntő

Azt kell, hogy mondjam, hogy ez a mai meccs volt életem legjobb meccse. Nem csak azért, mert végre ott voltam személyesen a Groupama Arénában, hanem mert egy olyan fergetegesen jó hangulatú mérkőzés volt, amilyenen mostanában biztos, hogy nem voltam. A Fradi nyert, négy nullra, közben megáztunk, de senkit nem érdekelt, senki nem indult el haza. Eszünkbe sem jutott. A kis négyévestől kezdve az idős bácsiig mindenki szurkolt, énekelt, ugrált, és tizenötezer torokból zúgott a Hajrá, Fradi! Felejthetetlen élmény. Annyira, hogy le sem tudom írni. Átélni lehet csak.

Amúgy (a parkolást kivéve) minden előtt le a kalappal az Aréna körül, a szkenneléssel együtt pont egy másodperc alatt léptem be, aztán egy másik másodperc alatt rátöltötték a kártyámra a pénzt, amit el akartam költeni. A büfében is kb. két másodperc elég volt ahhoz, hogy kiszolgáljanak, a kártyaolvasó gyors és pontos. Az Aréna tiszta, szinte ragyog, észre sem venni, hogy hány meccset játszottak már ott.
A szurkolók is ugyanez a kategória. Akármit is mondanak a fradistákról, mindenki kultúráltan viselkedett, eszébe sem jutott bemenni a pályára, a dohányzás is csak alig pár embernek nem a kijelölt helyen ment.
És még szót kell ejtenem a bácsiról, aki előttem ült. Mert lenyűgözött. És imádtam. Amikor jött, azt gondoltam, na, majd vigyázni kell a kiabálással, meg ugrálással, nehogy kiszúrjak vele. Erre... ugrált, és kiabált, és szurkolt. Nem tudom mennyi idős lehetett, de szerintem közelebb volt a hetvenhez, mint nem. :)

Bár minden héten lenne egy ilyen :) De ha csak egyszer adatott meg ez az élmény, hát azzal is beérem. Mert ott lehettem, láthattam, érezhettem.. és fantasztikus volt.