Anyák napja kapcsán

Meg mert mindjárt kiderül rólam, hogy még mindig nem vagyok feminista. Amellett, hogy szeretek dolgozni, szeretem a munkámat, és legfőképp szeretem azt, hogy a munkámért jól meg is vagyok fizetve. Mégis, még mindig azt gondolom, hogy úgy működne jól, vagy legalábbis jobban a társadalom, ha legalább az anyák valóban csak félnapos munkakörökben dolgoznának. Az, hogy ez valóban napi négy órát jelentene, vagy akár kétnaponta nyolcat, esetleg egy hét munka, egy hét pihi, ez már igazán részletkérdés csak.
Azt gondolom, hogy egy család mozgatórugója, szíve-lelke az anya. Természetesen az apa is pont úgy részt vesz mindebben, mint az anya, de mégis.. azt látom, és azt tapasztalom, hogy amikor anya fáradt, nyűgös, urambocsá' beteg, akkor valahogy mindenki megrogyik. Ha anyának nincs ideje valamire, akkor állnak tehetetlenül, vagy csak hagyják, hogy majd lesz valahogy. Ha anya elfelejti, hát akkor az el van felejtve. Márpedig, egy ilyen felgyorsított világban, ahol anya pont ugyanannyit dolgozik, mint apa, ezek a dolgok előfordulnak. Hogy fáradt, hogy nincs kedve, vagy épp nincs ideje, és el is felejt dolgokat. Vagy nem tud elmenni valahova, mert épp nem kap szabadságot, mert mondjuk a kolléga előbb szólt.
Amikor a gyerekek kicsik még, olyan természetes, hogy anya a nap huszonnégy órájában ott van. Mindenkinek így természetes, és így is van ez rendjén. Miért is lenne ez másképp akkor, amikor már nagyobbak, esetleg nagyok is már? Pont ugyanúgy szüksége van a kilenc évesnek rá, mint a tizenhat évesnek. Más dolgok miatt, az igaz. Mert tizenhat évesen már nem kell megpuszilgatni a bibis ujját, de van jó pár dolog, amire viszont legalább háromszor annyira oda kell figyelni ilyenkor. Kéne, ha lenne rá idő, energia, és kapacitás. De nincs.
Egy tökéletes világban ez úgy működne, hogy az a sok-sok anya, akik itt élnek ebben a világban szépen megosztozna a munkakörökön. És ott, ahol most egy anya dolgozik, legalább kettő dolgozna. De az igazán tökéletes világban akár hárman is lennének. És ez a három anya nem versengene egymással, mert ugyanazt várnák el maguktól is, és ugyanazok lennének a céljaik is. Nem okozna problémát egymás helyettesítése, ha valamelyik gyerek beteg, és nem beszélnék ki a másikat a háta mögött sem azért, mert "bezzeg Pistikének már másodszor fáj a hasa ebben a hónapban, mikor az én Józsikám még nem is volt beteg az idén". Ebben a tökéletes világban együttérzőek és kedvesek lennének egymással az anyák. Örülnének egymás örömének, és egyformán büszkék lennének az összes gyerekre. Ebben a tökéletes világban ezek az anyák, akik egy munkakörben dolgoznak vállvetve, bármikor át tudnák venni egymás munkáját, mert mindegyikőjük arra törekedne, hogy mindent megosszon a másikkal.
Ez lenne az a tökéletes világ, ahol sokkal kevesebb tanulási zavaros, depressziós, magányos gyerek lenne. Ez lenne az a tökéletes világ, ahol az anyák kiegyensúlyozottabbak, egészségesebbek lennének. Ez lenne az a tökéletes világ, ahol a családok Családok lennének.

De ez talán sosem jön el. Addig még elvagyunk a magunk tökéletlenségében. Lavírozgatunk a szerepeink között, és igyekszünk nem belenyomorodni és belefásulni semmibe. Azért, mert anyák vagyunk, elsősorban, és mindenekfelett Anyák. És az anyák köztudottan nem fáradnak el.