Helyrerakva

Nem nagyon találtam a helyem ma egész délelőtt, mondhatnám úgy is, hogy azt a bizonyos zabszemet nem igazán lehetett volna elhelyezni bennem. :D Mielőtt indultunk, megfordult a fejemben, hogy nem megyek. De aztán mégis mentem.
Könnyen odataláltunk, még hamarabb is ott voltunk, mint ahogy megbeszéltük. Még a kapuban is vacilláltam egy keveset, hogy megnyomjam e a csengőt, de ott és akkor már mindegy volt.
A bácsi tényleg meglepően bácsis volt, mégis olyan erőteljes kézfogása volt, hogy egy percre sem jutott eszembe utána, hogy milyen idős is ő. Nem sokat szórakozott, mondta, hogy vetkőzzek le bugyira, melltartóra, majd álljak meg előtte. A csípőmre tette a kezét, és mondta, hogy fogjam meg az ujjait. A jobb oldalon körülbelül nyolc centivel volt lejjebb az ujja, mint a bal oldalon. Mire közölte, hogy a keresztcsontom nem jó helyen van. Még ezt fel sem fogtam, amikor ő már azt nézte, hogy a lábaim egyforma hosszúak e. Szerencsére ezzel nem volt gond. Majd ezek után fel kellett feküdnöm egy vizsgálóasztal félére, és körülbelül kettő percen belül már a helyén volt a keresztcsontom. Az, amit helyrekerüléskor éreztem, nem kifejezhető eléggé. Mondanám, hogy ku...ára fájt, ha írnék ilyen szavakat. Nem sokat töprenghettem ezen a sokkoló élményem, mert már fel is kellett állnom, hogy rámutasson a hátamon a pontra, ahol "itt szokott elfáradni a háta?" kérdéssel meg is találta a bibit, és három lélegzetvétel után, meg ugyanennyi hajolás után részéről ez is a helyére volt pakolva. Még megigazgatta a jobb csuklómat (amit napjában többször le kéne hűtenem úgy könyékig), meg a jobb kezem ujjait, ellenőrizte, hogy valóban a helyére került e keresztcsontom (újra a kéz a csípőre módszerrel), ránézett a térdeimre, amik ugyan a helyükön vannak, de biztos, hogy valami folyadékféle van bennük, és végeztünk is.
Lényegretörő volt, és hatékony, azt biztos. Én meg akkor jól is éreztem magam. Kifelé jövet fogtam fel igazán, hogy mennyire fájt. És akkor remegtek egy kicsit a lábaim. Kicsit még mindig sokkhatás alatt állok, bevallom.
És most, hogy rendesen "érzem" a derekamat, azt mondom, sohatöbbet nem megyek csontkovácshoz. De azt hiszem, nem gondolom teljesen komolyan. Vagy de. A lényeg, hogy túl vagyok rajta, és reményeim szerint holnapra elmúlik ez a fura érzés, és sokkal jobb lesz minden. Ja, és külön figyelnem kell arra is, hogy oldalról semmit ne emeljek fel, és semmit ne is tegyek le. Eddig fel sem tűnt, hogy úgy csinálom. :D