Mesterséges világok

Mostanában sokszor gondolkodtam ezen a témán, aminek nem tudtam jobb nevet adni, mint ami a címben is szerepel.
Mint mindig, ezúttal is a saját tapasztalataimra hagyatkozom csak, nem végeztem semmiféle közvélemény kutatást sem ezügyben, sem nem olvastam utána sehol.
Szóval, azon tűnődtem a múltkor, amikor eléggé magam alatt voltam, hogy milyen kevés igazi embert ismerek (a jelenlévők ugye mindig kivételek). Próbáltam rájönni, hogy mitől nem érzem őket igazinak, vagy mi is az, amit hiányolok belőlük, vagy épp túl soknak találok bennük, és folyton oda jutottam, hogy tulajdonképpen egy-egy arcát ismerem csak az illetőnek, és arról "ítélkezem". Itt, ezen a ponton jutottam el oda, hogy saját magamat tekintve rájöttem, hogy egy csomó világban létezem. Mert nekem is más arcom van anyaként, más arcom van feleségként, más arcom van barátként, testvérként, sógornőként, kollégaként, beosztottként. Na és itt is vannak ezek a mesterséges világok. Ahol meg kell felelnünk a szerepünknek. Mert "elvárások" vannak velünk szemben ezekben a világokban. Fenn kell tartanunk a látszatot ezeknek a látszatvilágoknak, hogy működhessen az a fajta hierarchikus rendszer, amire egyesek szerint szükség van.
Van bennem hiba, nem is kevés, mert ugyan én magam is kénytelen vagyok megfelelően viselkedni, amikor valamelyik világomban egy nálam "rangban feljebb állóval" beszélek, mégis.. valamiért én mindenkit ugyanúgy próbálok kezelni minden helyzetben. Mert miért is tekintek másképp a gyerekem osztályfőnökére a fogadó órán, mint amikor összefutunk a boltban? Ugyanaz az ember, mégis... ha sorban állunk egymás mögött a kasszánál, valahogy nincs ott az a kis feszültségféle, mint amikor az iskolában ülünk egymással szemben. A kasszánál tök egyenrangúak vagyunk, az iskolában viszont ő afféle "feljebb való", akitől tartani kell. De ugyanígy van ez az orvossal is, meg a főnökkel, meg egy csomó emberrel.
Valószínűleg sok gondtól és feszültségforrástól kímélnénk meg magunkat, ha befejeznénk ezt a fajta rangsorolást, és nem léteznének ilyen hierarchiák. Lehet, hogy még nem vagyunk rá alkalmasak, de attól én még hiszek abban, hogy nem kell főnökösködni ahhoz, hogy elérje az ember, amit akar. Normális emberi kapcsolatokban nincs erre szükség, mert az ember felfogja és érti azt, hogy másféle beosztás másféle felelősséget kíván. Vagy hogy például a gyerekem anyjaként kutya kötelességem a gyerekemet figyelmeztetni a hibáira és a hülyeségeire is, többek között azért, hogy tanuljon belőle.
De normális emberi kapcsolatokban nem keres az ember egy-egy érdeklődő "hogy vagy" kérdés mögött semmit sem, mert nincs is mögötte más, csak őszinte érdeklődés.
Na, ezek a normális emberi kapcsolatok azok, amiket ezek a mesterséges világok megölnek. Nincsenek. Tucatemberek vannak, látszatérzelmekkel.

De csak azért is elmesélem, hogy a vége mégis jó legyen, hogy nálunk semmiféle mesterséges dolog nem lelhető fel (esetleg néha, nyomokban tartalmazhat ilyesmit). Mert tegnap nem is teljesen komolyan odavetettem egy pár mondatban a ma szabadnapos férjemnek, hogy "Ha meg akarsz holnap lepni, akkor anyám itthon lesz, és elültettetheted (na ez a szó majdnem kifogott rajtam) vele a virágokat, és főzhetsz nekem valamit." És.. arra jöttem haza, hogy főzött is, és a virágok is a ládában vártak. :) Ez pedig elég is bőven ahhoz,hogy az ember tudja, hogy szeretik. :) :) Őszintén, minden sallang és elvárás nélkül. Pont ennyire egyszerű ez.