Olvasgatom a blogokban, milyen sokan készülődnek az ovira. Nosztalgikus, és kicsit keserédes mosollyal gondoltam mindannyiukra tegnap. Mert milyen jó kis gondok is voltak azok, még akkor is, ha akkor, abban az élethelyzetben az is egy új korszak kezdetét jelentette, az elválás kezdetét.
Erre, ami tegnap történt még nem voltam felkészülve. Nyilván tisztában vagyok vele, hogy nem csak úgy telik az idő, és nem csak öregszem, hanem a gyerekeim is változnak az életkoruk számának növekedésével, míg majd egyszer azon kapom magam, hogy a 18. szülinapra készülünk. De ennyire ne is szaladjunk előre. (még belegondolni is szörnyű :D) Csak mégis hajlamos vagyok néha elfelejteni, hogy a legnagyobb az idén már 11 éves. És ez már az a kor, amikor beköszönt a kiskamaszkor minden nyűgjével, örömével, és vele járóval. Tegnap kaptam belőle egy komoly ízelítőt.
Mentünk az uszodába, hogy felvegyük a nagyfiamat, mielőtt az iskolában felvesszük a középsőt, és elmegyünk az oviba a kicsiért. Patrik úgy fogadott, hogy ugye megengedem, hogy holnap iskola után összepakoljon, és elmenjen az egyik barátjához? Már bólintottam volna, mikor folytatta, hogy "és ott is alszom, és majd csak vasárnap jövök haza, az Isti már megbeszélte az anyukájával, és ő megengedi". Döbbenten néztem rá, hogy mi van? Ezt csak így? Nem válaszoltam sem igent, sem nemet, (pedig szívem szerint kapásból közöltem volna, hogy nem fiam, szó nincs ilyenről, maradsz itthon szépen, mert anyád úgy nyugodt) annál is inkább, mert előtte nap Erik fiam hazahozta az iskolából a túrára invitáló papírost, és szeretne menni, de egyedül még nem, így Patrik volt a kiszemelt kísérő.
Mit mondjak? Nehezen vergődtünk zöldágra a témában. Fél délután duzzogott és puffogott az én könnyen kezelhető (viszlát, boldog évek?) nagyfiam. Nem beszéltünk egy nyelven, mert én nehezen értettem meg őt, és ő sem kezelte jól az én aggályaimat. Ez utóbbiak mondjuk inkább kifogáskeresések voltak, mint aggályok.
Végül, este hétre, miután már túlvoltunk egy nagy bőgésen (nem én rendeztem), meg már inkább vacsora sem kellett (mondjuk ezt bántam a legkevésbé), sikerült kompromisszumos megoldásra jutunk fent említett Isti anyukájával folytatott telefonos megbeszélés útján. Addigra beláttam, hogy bele "kell" egyeznem az ottalvós témába, mert ha nem, elég komolyan le is járatom a gyerekemet egyrészt, másrészt nagyot fog bennünk csalódni, harmadrészt, hát nem olyan nagy kérés ez.
Így aztán az lett a mindenkinek jó megoldás, hogy szombat reggel elmennek túrázni, a papíros szerint három körül hazaérnek, itthon eszik, mosakodik, összepakol, stb.. és utána mehet az Istiékhez szombat éjszakára.
Ezek után már majdnem kényelmesen hátradőltem, hogy na, kiálltam a próbát, amikor jött a következő meccs újdonsült önérzettel rendelkező 11 évesemtől. Elviheti e a bicskáját is a kirándulásra? (merthogy a papíron szalonnasütési lehetőség is van) Mondtam, hogy nem, mert balesetveszélyes. Erre csípőből visszakérdezett, hogy "És Te azt nézed ki belőlem, hogy bárkit is megsebesítenék?" Hát nem, dehogy azt nézem ki, de akkor sem, mert ott sok gyerek lesz, mindenféle korosztályból, és különben sem gondolom azt, hogy a kísérő pedagógusok jó szemmel néznék. Nehezen szállt le a témáról, még kaptam pár olyan megjegyzést, hogy "Azért kifejthetném, hogy akkor hogy értettem, hogy nem neki való még kést vinni bárhova". Igyekeztem türelmes lenni, és nem visszaélni azzal, hogy kettőnk közül én vagyok az, aki úgy szájon vághatná, hogy a fal adja a másikat, mert tudom, hogy megint határokat próbálgat és feszeget. Tudom, hogy ha most így intézem el ezeket a dolgokat, akkor később nem is akar majd kérdezni.
De miután kifejtettem neki az álláspontomat, és sikerült is elfogadtatnom vele mélyet sóhajtottam. Mert erre még nem készültem fel.
Dius gondol... mit is?
2010. ápr. 30.
2010. ápr. 28.
Nagy fa...
A nikotinfüggés kettős természete
A fizikai függés
A fizikai függés abból adódik, hogy a szervezete alkalmazkodott a nikotinhoz, aminek következtében szervezete törekszik helyreállítani a megszokott nikotinszintet. Így a fizikai függés az elszívott cigaretták számával és a nikotinhiány csökkentésére tett erőfeszítéssel van összefüggésben. Például, ha Ön reggel a felébredést követően az első 5 percben rágyújt, jobban függ a nikotintól, mint az, aki csak 1-2 óra múlva szívja el az első cigarettáját.
A pszichológiai függés
A pszichológiai függés jellemezhető a következőkkel:
Van, amikor több cigarettát szív el, mint szeretne.
Annak ellenére dohányzik, hogy már érzi a dohányzás negatív következményeit.
Úgy érzi, hogy nem tudja kontroll alatt tartani a dohányzását, esetleg próbálta már csökkenteni a mennyiséget, sőt abbahagyni, de nem sikerült.
A pszichológiai függés szoros kapcsolatban van a dohányzás motivációival. Ezek számosak lehetnek:
Szinte észre sem veszi azt, amikor rágyújt. A rágyújtás folyamata, a mozdulatsor a figyelmén kívül esik. Ezt akkor teheti láthatóvá, ha valamit megváltoztat, például máshova teszi a cigijét vagy az öngyújtóját.
Ha egy darabig nem dohányozhat, akkor erősen vágyik egy cigire. Esetleg ez olyan erős is lehet, hogy még egy idegen személyt is képes megszólítani, hogy cigarettát kérjen tőle.
Úgy érezheti, hogy már nem Ön irányítja saját magát, hanem a cigaretta irányítja a viselkedését. Kénytelen úgy tervezni a programjait, hogy abban legyen mód cigarettaszünetre.
Úgy érzi, hogy a cigaretta segít megküzdeni a negatív érzelmekkel, a rosszkedvvel, a stresszel.
A dohányzás Önnek pozitív érzéseket okoz, a dohányzást a pozitív érzelmi állapotok eléréséhez használja.
Úgy érzi, hogy a dohányzás javítja a figyelmét, gondolkodását.
A barátaival vagy a munkatársaival többet dohányzik, mint egyedül.
A dohányzást a testsúlya és az étvágya csökkentésére használja.
Úgy érzi, hogy a cigaretta a legjobb barát, mert mindig számíthat rá, mindig kéznél van. Így gond esetén nem is fordul másokhoz segítségért, helyette elszív egy cigarettát.
A cigaretta érdekében más örömforrásokról hajlandó lemondani, például nem megy olyan helyre, ahol nem lehet dohányozni vagy felvállal olyan kellemetlenségeket, mint télen kint állni az utcán, vagy egy lerobbant dohányzóhelységben tartózkodni.
Könnyen felkeltődik a cigi utáni vágya, sóvárgása, ha másokat lát cigarettázni, vagy megérzi a cigarettafüst illatát.
A fizikai és a pszichológiai függése hosszú tanulási folyamat révén alakult ki. Számolja ki csak, hogy körül-belül eddig hány szál cigarettát szívott el? Napi 1 doboz mellett ez évente 7300 szál cigarettát jelent.
A fizikai és a pszichológiai függés „gyógyítása” éppen ezért hosszú folyamat. Egyes viselkedésmódokat újra kell tanulnia vagy a dohányzás helyett más tevékenységet kell keresnie. Mindebben segítséget nyújtunk, de a lépéseket Önnek kell megtenni. A fizikai függés kezelésében hasznosak lehetnek az orvosa által felírt gyógyszerek is (pl. nikotinpótlás, más gyógyszerek). Ezek használatát azonban beszélje meg háziorvosával vagy szakorvosával.
Forrás: http://www.leteszemacigit.hu
Miután őszinte ember vagyok, így bevallom, hogy a pszichológiai függés teszten nagyon erős függőség jött ki, és mindez, amit idemásoltam, fájdalmasan igaz rám. Nyilván a feladat adott. Csak ne lenne olyan átkozottul bonyolult az egész. Tudom, csak nekem az, mert kívülről nézve a világ legegyszerűbb dolga azt mondani, hogy nem gyújtok rá többet. És tudom azt is, hogy mennyien megtették már.És majd lassan én következem.. de előbb még más dolgom van.
Írnék,
, ha tudnék. Elmondanám, ha tudnám, hogy is fejezzem ki magam. Őrület, hogy a világ talán legtöbb szavát használó nyelvét beszélem, és mégsem tudok szavakat találni arra, hogy el tudjam mondani mindazt, ami befészkelte magát az agyamba, motoszkál, nem hagy, lyukat éget a szívembe, és emészti a lelkemet is. Azt nem mondhatom, hogy baj lenne, mert nincs. Legalábbis olyan nincs, ami közvetlen kiváltható oka lenne ennek az egésznek. Nem történt semmi kirívó. De azt sem mondhatom, hogy minden a legnagyobb rendben van, mert ez sem igaz.
Mondhatnám, hogy csalódott vagyok, de nem jó szó, mert miben is csalódhattam volna? Nem is ígért senki semmit.
Mondhatnám, hogy dühös vagyok, de ez sem igaz, mert semmivel nem idegesítettek fel.
Mondhatnám, hogy fáradt vagyok, de még csak ez sem igaz, mert bőséggel van időm pihenni.
Mondhatnám, hogy szomorú vagyok, de nem mondom, mert nincs okom szomorkodni.
Egy csomó mindennel előhozakodhatnék, de még saját magamnak is olykor szánalmasnak, irigynek, és nyavalygónak tűnök, így nem is hozakodok elő ezekkel. Már csak azért sem, mert nem mások életét élem, hanem a sajátomat. Hogy nem érzem jól magam a saját életemben, nyilván nem róhatom fel senkinek, csak saját magamnak. Az is egy hülyeség, ha azt mondom, hogy nem ezt a lovat akartam, mert semmi sem történt váratlanul az életünkben. Mégis.. kérdések merülnek fel bennem, amikre nincs válasz, már csak azért sem, mert nincs konkrétan megfogalmazott kérdés sem. Helyzetekre emlékszem vissza, amiket ma már másképp csinálnék, de ennek sincs semmi értelme, mert már nem lehet rajta változtatni.
Megbeszélhetném mindezeket valakivel, mert tudom, hogy egy valaki biztosan szívesen meghallgatna. De nem tudok beszélni sem róla. Nem tudom, mi történt, és nem tudom, hogy történt.
Mindenesetre dolgozom a problémán, hogy legalább odáig eljussak, hogy ki tudjam adni magamból.
Mondhatnám, hogy csalódott vagyok, de nem jó szó, mert miben is csalódhattam volna? Nem is ígért senki semmit.
Mondhatnám, hogy dühös vagyok, de ez sem igaz, mert semmivel nem idegesítettek fel.
Mondhatnám, hogy fáradt vagyok, de még csak ez sem igaz, mert bőséggel van időm pihenni.
Mondhatnám, hogy szomorú vagyok, de nem mondom, mert nincs okom szomorkodni.
Egy csomó mindennel előhozakodhatnék, de még saját magamnak is olykor szánalmasnak, irigynek, és nyavalygónak tűnök, így nem is hozakodok elő ezekkel. Már csak azért sem, mert nem mások életét élem, hanem a sajátomat. Hogy nem érzem jól magam a saját életemben, nyilván nem róhatom fel senkinek, csak saját magamnak. Az is egy hülyeség, ha azt mondom, hogy nem ezt a lovat akartam, mert semmi sem történt váratlanul az életünkben. Mégis.. kérdések merülnek fel bennem, amikre nincs válasz, már csak azért sem, mert nincs konkrétan megfogalmazott kérdés sem. Helyzetekre emlékszem vissza, amiket ma már másképp csinálnék, de ennek sincs semmi értelme, mert már nem lehet rajta változtatni.
Megbeszélhetném mindezeket valakivel, mert tudom, hogy egy valaki biztosan szívesen meghallgatna. De nem tudok beszélni sem róla. Nem tudom, mi történt, és nem tudom, hogy történt.
Mindenesetre dolgozom a problémán, hogy legalább odáig eljussak, hogy ki tudjam adni magamból.
2010. ápr. 26.
Narancsba borultak a pálmafák...
Vagy ha azok nem is, de az ország mindenképpen. Nem fogok nekiállni politizálni. Van véleményem, persze, mint mindenki másnak. De megtartom magamnak.
Amit kívánok magunknak, hogy ha már így alakult, ahogy, és még a kétharmados többséget is nekik adtuk, akkor jöjjön egy sokkal kevésbé fájdalmas és nyomorúságos időszak mindenkinek. Nem, nem hinném, hogy eljönne a Kánaán bármikor is a közeljövőben.
De tudva azt, hogy nagyon sokan elkeseredettségükben szavaztak úgy, ahogy, vagy épp remélnek valamit az ígéretek közül, tiszta szívből remélem, hogy semmi rossz előérzet nem jön be, és tényleg képesek rá, hogy felálljon ez az ország a padlóról. Ehhez sokat kell dolgozniuk, bölcsen, előrelátással, és biztos kézzel, nem mellesleg meg kell tartaniuk azt a bizalmat, amit most kaptak. Legyen úgy, hogy meg tudják csinálni, és a tízmillió szakértő országát tudják úgy kormányozni, hogy már ne süllyedjen tovább a hajó. Sem anyagilag, sem morálisan.
Amit kívánok magunknak, hogy ha már így alakult, ahogy, és még a kétharmados többséget is nekik adtuk, akkor jöjjön egy sokkal kevésbé fájdalmas és nyomorúságos időszak mindenkinek. Nem, nem hinném, hogy eljönne a Kánaán bármikor is a közeljövőben.
De tudva azt, hogy nagyon sokan elkeseredettségükben szavaztak úgy, ahogy, vagy épp remélnek valamit az ígéretek közül, tiszta szívből remélem, hogy semmi rossz előérzet nem jön be, és tényleg képesek rá, hogy felálljon ez az ország a padlóról. Ehhez sokat kell dolgozniuk, bölcsen, előrelátással, és biztos kézzel, nem mellesleg meg kell tartaniuk azt a bizalmat, amit most kaptak. Legyen úgy, hogy meg tudják csinálni, és a tízmillió szakértő országát tudják úgy kormányozni, hogy már ne süllyedjen tovább a hajó. Sem anyagilag, sem morálisan.
2010. ápr. 22.
Eszem megáll..
Várható volt, hogy történik valami, ugyanis túl régóta éldegéltem a magam kis védett burkában, minden jól ment, minden sínen volt, minden el volt intézve. Gyanús is, kissé unalmas is volt már ez a fajta csend. De olyasmire számítottam csak váratlan meglepetésként, hogy majd kitalálnak valamit az iskolában, vagy az oviban, ami jól keresztbetesz egymásnak.
Ehelyett, ma miközben a napi minimál bevásárlást intéztem összefutottam egy rég nem látott ismerőssel. A fiaink egy helyen fociztak annak idején, az ő fia igazi kis tehetségnek számít, szerintem még fogunk is hallani róla. Vele pedig elég jóban voltunk, ráadásul ő is ott dolgozik, ahol a párom, meg ahol én is megejtettem azt a kis rövidtávú munkaprojektemet. Rég nem látott ismerősök közötti szokásos formulákkal érdeklődtünk egymás hogylétéről, gyerekekről, én megdícsértem, hogy mennyire jól néz ki. (sokat fogyott). Aztán következett a szintén szokásos kérdés felém: "És dolgozol már valahol?" Ez a kérdés önmagában is mindig lesokkol egy kicsit, de ezt az én hülyeségemnek fogom fel, mert a többség tényleg érdeklődően érdeklődik a dolog felől. Miután mondtam, hogy nem, sajnos nem találtam még sehol semmit, és hiába is jelentkezem mindenhova, nem kellek... egy röpke pillanatnyi (erről a röpke szócskáról másnak is mindig eszébe jut, hogy: "Röpke lepke száll virágra, zümmög száz bogár?, vagy csak én vagyok ilyen...?) habozás után azt mondta, hát végülis nem is olyan csoda ez. Bent is azt mondják, azért küldtek el, mert nem merték felvállalni a rosszulléteidet. Köpni-nyelni nem tudtam. Tény, hogy megmondtam a közvetlen kolleganőimnek az utolsó munkanapom reggelén, hogy mi történt,és hogy milyen is ez, de elvileg, vagyis tudtommal a főnököm erről semmit nem tudott, és nem ezért küldött el. Igaz, szó sem volt megbeszélésről, csak elmondta a magáét, és részéről le volt rendezve. Annyit azért kinyögtem, mielőtt pánikszerűen elmenekültem onnan, hogy ha ezért küldött el, akkor ez nem engem minősít, hanem őt, és kár, hogy nem tudtam, mert akkor be is pereltem volna.
Megtarthatta volna magának a folyosói pletykát, mert ő nem lett volna semmivel sem szegényebb tőle, meg én sem lettem gazdagabb attól, hogy a tudomásomra jutott. Viszont nem esik jól, és ez egy enyhe kifejezés arra, amit érzek. Mert eddig csak azért haragudtam, vagy azzal bántott meg leginkább, hogy nem hallgattattam meg ott és akkor. Lehetőségem sem volt "megvédeni" magam, vagy bármivel is indokolni a helyzetet. Most viszont felmerült bennem a kérdés, hogy azért nem volt erre lehetőségem, mert egy selejt, vállalhatatlan munkaerőnek bizonyultam a szemében? Gyakorlatilag mindegy már, ebből a távlatból, de mégsem az.
Mert itt akkor megint felvetődik bennem a gondolata annak, hogy nem szabad soha senkivel őszintének lennem, ha bármikor is a jövőben munkahelyet találok magamnak. Nem mondhatom meg senkinek, hogy bocs, gyerekek, ha elvágódnék csak úgy se szó, se beszéd, nem szívtam semmit, csak épp rohamom van? Vagy elmondhatom, de akkor nem fognak vállalni? Hát mi vagyok én, hogy külön vállalni kelljen? Nem vagyok csökkent értékű ember, csak van egy betegségem, amivel pont ugyanolyan életet élhetnék, mint bárki más, ha hagynák.
Dühít a dolog, még ha pletykaszinten terjed is. Még akkor is, ha az azon a folyosón dolgozó emberek közül gyakorlatilag senkivel nem találkozom (talán többet sem). Mert úgy vesznek a szájukra, hogy nem is ismernek. Igaz, ez a pletyka, én is tudom. De szívesen bemennék, és elmesélném mindenkinek, hogy amitől annyira félnek vállalni, az nem ragályos ám, és nem is olyan félelmetes, hogy amiatt bárkinek az utcára kelljen kerülni. Nem jó, az tény. De nem is nekik kell viselni semmi ezzel kapcsolatos terhet, hanem nekem. Nem nekik kell szembesülni a korlátaikkal, hanem nekem. Nem nekik kellett együttérző, emberi embernek lenni abban a helyzetben, hanem nekem kellett keménynek maradnom, és csak úgy belehalni egy kicsit, hogy ne látszódjon.
És dühít abból a szempontból is, hogy híven tükrözi az átlagemberek átlaghozzáállását. Az epilepsziás ember valamiféle iszonyatot vált ki belőlük, és meggyőződésük, hogy ha távol tartják maguktól, akkor nincs is. Pedig vagyunk egy páran. Élünk, mint ők, és boldogulunk, ahogy hagynak.
Mindenesetre innen üzenem az összes azon a folyosón dolgozónak: "Igazat beszélj, és az egész természet az összes szellemekkel melléd áll! Igazat beszélj, és minden élő és élettelen is téged fog igazolni, még a fű gyökere is megmozdul a föld alatt, hogy melletted tanúskodjanak!" (Ralph Waldo Emerson)
Ehelyett, ma miközben a napi minimál bevásárlást intéztem összefutottam egy rég nem látott ismerőssel. A fiaink egy helyen fociztak annak idején, az ő fia igazi kis tehetségnek számít, szerintem még fogunk is hallani róla. Vele pedig elég jóban voltunk, ráadásul ő is ott dolgozik, ahol a párom, meg ahol én is megejtettem azt a kis rövidtávú munkaprojektemet. Rég nem látott ismerősök közötti szokásos formulákkal érdeklődtünk egymás hogylétéről, gyerekekről, én megdícsértem, hogy mennyire jól néz ki. (sokat fogyott). Aztán következett a szintén szokásos kérdés felém: "És dolgozol már valahol?" Ez a kérdés önmagában is mindig lesokkol egy kicsit, de ezt az én hülyeségemnek fogom fel, mert a többség tényleg érdeklődően érdeklődik a dolog felől. Miután mondtam, hogy nem, sajnos nem találtam még sehol semmit, és hiába is jelentkezem mindenhova, nem kellek... egy röpke pillanatnyi (erről a röpke szócskáról másnak is mindig eszébe jut, hogy: "Röpke lepke száll virágra, zümmög száz bogár?, vagy csak én vagyok ilyen...?) habozás után azt mondta, hát végülis nem is olyan csoda ez. Bent is azt mondják, azért küldtek el, mert nem merték felvállalni a rosszulléteidet. Köpni-nyelni nem tudtam. Tény, hogy megmondtam a közvetlen kolleganőimnek az utolsó munkanapom reggelén, hogy mi történt,és hogy milyen is ez, de elvileg, vagyis tudtommal a főnököm erről semmit nem tudott, és nem ezért küldött el. Igaz, szó sem volt megbeszélésről, csak elmondta a magáét, és részéről le volt rendezve. Annyit azért kinyögtem, mielőtt pánikszerűen elmenekültem onnan, hogy ha ezért küldött el, akkor ez nem engem minősít, hanem őt, és kár, hogy nem tudtam, mert akkor be is pereltem volna.
Megtarthatta volna magának a folyosói pletykát, mert ő nem lett volna semmivel sem szegényebb tőle, meg én sem lettem gazdagabb attól, hogy a tudomásomra jutott. Viszont nem esik jól, és ez egy enyhe kifejezés arra, amit érzek. Mert eddig csak azért haragudtam, vagy azzal bántott meg leginkább, hogy nem hallgattattam meg ott és akkor. Lehetőségem sem volt "megvédeni" magam, vagy bármivel is indokolni a helyzetet. Most viszont felmerült bennem a kérdés, hogy azért nem volt erre lehetőségem, mert egy selejt, vállalhatatlan munkaerőnek bizonyultam a szemében? Gyakorlatilag mindegy már, ebből a távlatból, de mégsem az.
Mert itt akkor megint felvetődik bennem a gondolata annak, hogy nem szabad soha senkivel őszintének lennem, ha bármikor is a jövőben munkahelyet találok magamnak. Nem mondhatom meg senkinek, hogy bocs, gyerekek, ha elvágódnék csak úgy se szó, se beszéd, nem szívtam semmit, csak épp rohamom van? Vagy elmondhatom, de akkor nem fognak vállalni? Hát mi vagyok én, hogy külön vállalni kelljen? Nem vagyok csökkent értékű ember, csak van egy betegségem, amivel pont ugyanolyan életet élhetnék, mint bárki más, ha hagynák.
Dühít a dolog, még ha pletykaszinten terjed is. Még akkor is, ha az azon a folyosón dolgozó emberek közül gyakorlatilag senkivel nem találkozom (talán többet sem). Mert úgy vesznek a szájukra, hogy nem is ismernek. Igaz, ez a pletyka, én is tudom. De szívesen bemennék, és elmesélném mindenkinek, hogy amitől annyira félnek vállalni, az nem ragályos ám, és nem is olyan félelmetes, hogy amiatt bárkinek az utcára kelljen kerülni. Nem jó, az tény. De nem is nekik kell viselni semmi ezzel kapcsolatos terhet, hanem nekem. Nem nekik kell szembesülni a korlátaikkal, hanem nekem. Nem nekik kellett együttérző, emberi embernek lenni abban a helyzetben, hanem nekem kellett keménynek maradnom, és csak úgy belehalni egy kicsit, hogy ne látszódjon.
És dühít abból a szempontból is, hogy híven tükrözi az átlagemberek átlaghozzáállását. Az epilepsziás ember valamiféle iszonyatot vált ki belőlük, és meggyőződésük, hogy ha távol tartják maguktól, akkor nincs is. Pedig vagyunk egy páran. Élünk, mint ők, és boldogulunk, ahogy hagynak.
Mindenesetre innen üzenem az összes azon a folyosón dolgozónak: "Igazat beszélj, és az egész természet az összes szellemekkel melléd áll! Igazat beszélj, és minden élő és élettelen is téged fog igazolni, még a fű gyökere is megmozdul a föld alatt, hogy melletted tanúskodjanak!" (Ralph Waldo Emerson)
2010. ápr. 20.
2010. ápr. 19.
Nők....
Agyament gondolataim közé tartozik mostanában, hogy sokkal inkább foglalkoztat a külsőm, mint eddig bármikor.
Pedig még alighúszéves koromban komoly megvetéssel nyilatkoztam azokról, akik pénzért alakíttattak magukon. Na persze, ezt akkor könnyen nyilatkoztam, mert a természet megáldott azzal a melltartómérettel, amivel elégedett lehettem, egészen feszes bőrszövettel, és akkor még ugye a ráncokat sem ismertem hírből sem. Az őszülő hajam volt az egyetlen, amivel nem voltam elégedett, de arról meg a hajfesték mindig gondoskodott. Aztán, most ez úgy hangzik, mintha valami ősöreg matróna lennék, de ahogy teltek, telnek az évek, úgy alakultam át én is. Nem panaszkodom most sem, mert alapvetően (főleg ennyi gyerek után) nem lehetek elégedetlen a ruhaméretemmel, sem a súlyommal. A magasságom pedig már csak majd mínuszban fog változni, nőni nyilván nem fogok, esetleg ha megtanulok félméteres cipősarkakon lavírozni, ami kizárt dolog.
De azért mostanában eljátszottam azzal a gondolattal, hogy ha hirtelenjében rámszakadna a bank (meg mondjuk egy nagyon nagy adag bátorság is mellé), akkor bizony semmi mást, de azt a melltartóméretet kérném vissza.
És miközben idáig jutottam a gondolkodásban, sikerült azon is elgondolkodnom, hogy mi nők mennyit vagyunk képesek foglalkozni magunkkal. Még akkor is, ha egyébként nem várja el tőlünk senki.
Elnézegetve néha a különböző weboldalak cikkeit, divatrovatait, de akár csak hirdetéseket is, lépten-nyomon belefutok olyanokba, ahol mellformáló melltartót hirdetnek, vagy épp alakformáló alsóneműt, de a hasleszorítósról már ne is beszéljünk. Ezek amúgy lehet, hogy hatékonyak, csak épp azt tudom nehezen elképzelni, hogy mondjuk mi történik, amikor leveszi? Akkor a pasi hanyatt-homlok menekül, mert nem is ilyen volt a látszat?
A különböző kencékről nem is szólva. Nem is bírom követni, hogy most akkor melyik is lehet a legjobb, mindenesetre minden létező márkából lehet kapni ránctalanítót minden korosztálynak, arctisztítót, nappali krémet, éjszakai krémet, szemránckrémet, valami hihetetlen összegekért.
Nemigen vannak a fegyvertáramban ilyenek. Illetve, van egy arckrémem extra száraz bőrre, van egy szemránckrémem, amit mindig elfelejtek használni, illetve van egy arctisztító krémem, amit a napi kétszeri használat helyett én kb. egy hónapban egyszer használok, mert elfelejtem.
Néha, mikor hosszabb ideig nézem az arcomat a tükörben (mondjuk mikor pucolom épp), akkor elszörnyedek, hogy Te jó ég, milyen vén banya lettem :D Aztán eszembe jut a született feleségeknek az a része, mikor Tom Scavo a ráncaitól akart megszabadulni, és Lynette lebeszélte róla, mondván a ráncai a házasságuk térképe. És ezzel nyugtatom magam. Hogy a ráncaim is én vagyok, mindegyik jelent valamit, és különbenis a szemem körül is csak a nevetőráncok hagytak nyomot.
Azt megannyi gondolkodás után sem sikerült megfejtenem, hogy miért is van az, hogy mi nők vagyunk az örök elégedetlenek? Mert akinek kis melle van, nagyobbat szeretne, akinek nagy van, kisebbet. A hosszú, egyenes hajúak daueroltatnak, a göndör hajúak vasalják. A szemüvegesek kontaktlencsét hordanak, míg vannak, akik nullás szemüveget vesznek.
Valószínűleg én sem fogok rájönni a titok nyitjára, mert valahogy kódolva lehet belénk ez a fajta elégedetlenség. Mindenesetre, szívesen venném, ha valaki rájönne, hogy hogy is lehetne azt a derekamon lévő pár centit feljebb tolni oda, ahova én szeretném. :D Szike, kötések, fájdalmak, és implantátum nélkül. Mert ezektől azért félnék. :D
Úgyhogy maradok, ahogy vagyok. Elégedetlennek. :)
Pedig még alighúszéves koromban komoly megvetéssel nyilatkoztam azokról, akik pénzért alakíttattak magukon. Na persze, ezt akkor könnyen nyilatkoztam, mert a természet megáldott azzal a melltartómérettel, amivel elégedett lehettem, egészen feszes bőrszövettel, és akkor még ugye a ráncokat sem ismertem hírből sem. Az őszülő hajam volt az egyetlen, amivel nem voltam elégedett, de arról meg a hajfesték mindig gondoskodott. Aztán, most ez úgy hangzik, mintha valami ősöreg matróna lennék, de ahogy teltek, telnek az évek, úgy alakultam át én is. Nem panaszkodom most sem, mert alapvetően (főleg ennyi gyerek után) nem lehetek elégedetlen a ruhaméretemmel, sem a súlyommal. A magasságom pedig már csak majd mínuszban fog változni, nőni nyilván nem fogok, esetleg ha megtanulok félméteres cipősarkakon lavírozni, ami kizárt dolog.
De azért mostanában eljátszottam azzal a gondolattal, hogy ha hirtelenjében rámszakadna a bank (meg mondjuk egy nagyon nagy adag bátorság is mellé), akkor bizony semmi mást, de azt a melltartóméretet kérném vissza.
És miközben idáig jutottam a gondolkodásban, sikerült azon is elgondolkodnom, hogy mi nők mennyit vagyunk képesek foglalkozni magunkkal. Még akkor is, ha egyébként nem várja el tőlünk senki.
Elnézegetve néha a különböző weboldalak cikkeit, divatrovatait, de akár csak hirdetéseket is, lépten-nyomon belefutok olyanokba, ahol mellformáló melltartót hirdetnek, vagy épp alakformáló alsóneműt, de a hasleszorítósról már ne is beszéljünk. Ezek amúgy lehet, hogy hatékonyak, csak épp azt tudom nehezen elképzelni, hogy mondjuk mi történik, amikor leveszi? Akkor a pasi hanyatt-homlok menekül, mert nem is ilyen volt a látszat?
A különböző kencékről nem is szólva. Nem is bírom követni, hogy most akkor melyik is lehet a legjobb, mindenesetre minden létező márkából lehet kapni ránctalanítót minden korosztálynak, arctisztítót, nappali krémet, éjszakai krémet, szemránckrémet, valami hihetetlen összegekért.
Nemigen vannak a fegyvertáramban ilyenek. Illetve, van egy arckrémem extra száraz bőrre, van egy szemránckrémem, amit mindig elfelejtek használni, illetve van egy arctisztító krémem, amit a napi kétszeri használat helyett én kb. egy hónapban egyszer használok, mert elfelejtem.
Néha, mikor hosszabb ideig nézem az arcomat a tükörben (mondjuk mikor pucolom épp), akkor elszörnyedek, hogy Te jó ég, milyen vén banya lettem :D Aztán eszembe jut a született feleségeknek az a része, mikor Tom Scavo a ráncaitól akart megszabadulni, és Lynette lebeszélte róla, mondván a ráncai a házasságuk térképe. És ezzel nyugtatom magam. Hogy a ráncaim is én vagyok, mindegyik jelent valamit, és különbenis a szemem körül is csak a nevetőráncok hagytak nyomot.
Azt megannyi gondolkodás után sem sikerült megfejtenem, hogy miért is van az, hogy mi nők vagyunk az örök elégedetlenek? Mert akinek kis melle van, nagyobbat szeretne, akinek nagy van, kisebbet. A hosszú, egyenes hajúak daueroltatnak, a göndör hajúak vasalják. A szemüvegesek kontaktlencsét hordanak, míg vannak, akik nullás szemüveget vesznek.
Valószínűleg én sem fogok rájönni a titok nyitjára, mert valahogy kódolva lehet belénk ez a fajta elégedetlenség. Mindenesetre, szívesen venném, ha valaki rájönne, hogy hogy is lehetne azt a derekamon lévő pár centit feljebb tolni oda, ahova én szeretném. :D Szike, kötések, fájdalmak, és implantátum nélkül. Mert ezektől azért félnék. :D
Úgyhogy maradok, ahogy vagyok. Elégedetlennek. :)
Új "családtag"
Ami azért a szó szoros értelmében nem igaz. Mert (sajnos) nem várok babát, de még csak háziállattal sem gyarapodtunk (ez így elég hülyén néz ki egy mondaton belül, de már mindegy). Viszont számomra ugyanúgy családtag az autónk (ez nem a mienk, csak kölcsönöztem a linket), vagy akár a mosógépem, mint mi. Mert közvetlen részesei a mindennapjainknak, így vagy úgy, de részt vesznek az életünkben. Mint a számítógépek, amik megtestesítik a kapcsolatot a külvilággal, ha kell, a barátunk, ha kell, csak szolgálja a céljainkat. Persze, amikor ezek a családtagok bemondják az unalmast, és "beteget" jelentenek, akkor ugyanúgy kell gondoskodni is róluk, mint akár a gyerekeinkről. Csak épp nem orvoshoz visszük, hanem házhoz jön a szervizes, vagy épp a szerelő. Vagy hát olyan is van, hogy vinni kell a szerelőhöz.
Legutóbb ugye a számítógépünk jelentett beteget, egymás után többször is, így aztán komolyan méregbe gurultunk miatta. Mondjuk az én mérgem, mint ahogy az az esetek 99%-ban lenni szokott hamar lecsillapodott, és mire végre érte mehettünk, már minden bűnét meg is bocsátottam, de addigra belementem a nyugdíjazás gondolatába, és már nem volt visszaút.
Nem szoktam a fejlődés útjába állni, pedig ragaszkodom a megszokott dolgainkhoz. De ami jobb a megszokottnál, az azért jöhet. Amivel pedig még spórolhatunk is pl. az áramszámlán, pláne jöhet. Nem véletlenül vannak A+ és AA kategóriás háztartási gépeink, már akkor is azt tartottuk az egyik fő szempontnak, hogy ne csak szép legyen, de legyen hatékony is, és legyen gazdaságos is.
Így aztán úgy esett, hogy a régi gép már nem a mienk. Tegnap könnyek között búcsúztattam, mikor a párom elvitte ahhoz a barátunkhoz, aki megvette. Utálom a gondolatát még most is, hogy másé, pedig én ismerem az elején a karcnak a történetét. Fura még, hogy más van a helyén. És egyáltalán.. na, tudom, egy nosztalgikus hülye vagyok e téren, mert megsirattam az autókat is annak idején, pedig a legelső velem volt egyidős, és mikor eladta a párom annak a kéményseprőnek :D (nem vicc) már akkor is a huszas évei elején járt, de akkor is.. Igaz, én vagyok az a szentimentális, aki még a babakocsikat is őrizgeti (nem tudom minek), mert abban az én gyerekeim voltak.
De száz szónak is egy a vége.. a régi helyett megérkezett hozzánk a vadiúj, modern, ámde hitelre vásárolt laptop. És ugyan furcsa még, és a touchpad sem az én világom, de azt hiszem, nem kell neki nagyon pedálozni, hogy megszeressem. Mert amúgy meg kis elegáns, és okos, és gyors. :)
Azt hiszem, nemsokára teljes jogú családtag lesz a többi ilyen-olyan márkájú gép között, és ha ne adj isten, egyszer majd nyugdíjba vonul pár év múlva, őt is pont ugyanúgy elsiratom, mint az elődjét.
De addig minden adottságát igyekszünk majd kihasználni, vigyázunk rá, hogy jó sokáig a mienk lehessen. :)
Legutóbb ugye a számítógépünk jelentett beteget, egymás után többször is, így aztán komolyan méregbe gurultunk miatta. Mondjuk az én mérgem, mint ahogy az az esetek 99%-ban lenni szokott hamar lecsillapodott, és mire végre érte mehettünk, már minden bűnét meg is bocsátottam, de addigra belementem a nyugdíjazás gondolatába, és már nem volt visszaút.
Nem szoktam a fejlődés útjába állni, pedig ragaszkodom a megszokott dolgainkhoz. De ami jobb a megszokottnál, az azért jöhet. Amivel pedig még spórolhatunk is pl. az áramszámlán, pláne jöhet. Nem véletlenül vannak A+ és AA kategóriás háztartási gépeink, már akkor is azt tartottuk az egyik fő szempontnak, hogy ne csak szép legyen, de legyen hatékony is, és legyen gazdaságos is.
Így aztán úgy esett, hogy a régi gép már nem a mienk. Tegnap könnyek között búcsúztattam, mikor a párom elvitte ahhoz a barátunkhoz, aki megvette. Utálom a gondolatát még most is, hogy másé, pedig én ismerem az elején a karcnak a történetét. Fura még, hogy más van a helyén. És egyáltalán.. na, tudom, egy nosztalgikus hülye vagyok e téren, mert megsirattam az autókat is annak idején, pedig a legelső velem volt egyidős, és mikor eladta a párom annak a kéményseprőnek :D (nem vicc) már akkor is a huszas évei elején járt, de akkor is.. Igaz, én vagyok az a szentimentális, aki még a babakocsikat is őrizgeti (nem tudom minek), mert abban az én gyerekeim voltak.
Azt hiszem, nemsokára teljes jogú családtag lesz a többi ilyen-olyan márkájú gép között, és ha ne adj isten, egyszer majd nyugdíjba vonul pár év múlva, őt is pont ugyanúgy elsiratom, mint az elődjét.
De addig minden adottságát igyekszünk majd kihasználni, vigyázunk rá, hogy jó sokáig a mienk lehessen. :)
2010. ápr. 17.
8 éves
Olyan sokáig gondolkodtam, mit írjak Neki, mit írjak Róla a születésnapján. Az ő születésnapjához kapcsolódik a legtöbb érzelem.. évről-évre újra és újra átélem a csodát, az aggódást, a félelmet, és a megkönnyebbülést.
8 éves nagyfiú, ír, olvas, számol, versenyekre jár, emléklapokat, és dícséreteket halmoz.
8 éves kisfiú, aki bújik, ha fáradt, vagy ha szomorú, aki biztonságban érzi magát a reggeli és az esti kakaótól, aki zokog, ha bánata van, és kacag, ha örül.
8 éves, magas, csak egy fél fejjel alacsonyabb a bátyjánál, és már nekem is majdnem a vállamig ér. 35-ös lábon él, és 40 kiló fölött van.
8 éves, aki szeret olvasni, szeret biciklizni, szeret számítógépezni, és szereti piszkálni az öccsét.
8 éves. Pedig csak tegnap volt, amikor született.
8 éves kisfiú, aki bújik, ha fáradt, vagy ha szomorú, aki biztonságban érzi magát a reggeli és az esti kakaótól, aki zokog, ha bánata van, és kacag, ha örül.
8 éves, magas, csak egy fél fejjel alacsonyabb a bátyjánál, és már nekem is majdnem a vállamig ér. 35-ös lábon él, és 40 kiló fölött van.
8 éves, aki szeret olvasni, szeret biciklizni, szeret számítógépezni, és szereti piszkálni az öccsét.
8 éves. Pedig csak tegnap volt, amikor született.
Drága, KisNagyfiam!
A nap az égen is Neked ragyog,
Hisz ma van a születésnapod.
Rövid ez a pár sor, de benne van a lényeg,
Senki sem szeret úgy, mint mi szeretünk téged.
Hisz ma van a születésnapod.
Rövid ez a pár sor, de benne van a lényeg,
Senki sem szeret úgy, mint mi szeretünk téged.
Boldog Születésnapot kívánunk! :)
2010. ápr. 16.
Európa
A március nálunk az ügyintézések hónapja volt. Tavaly összességében sem intéztünk ennyiféle dolgot, és nem töltöttünk ki ennyi papírt. És mindez nem is azért érdekes, mert megtörtént, hanem sokkal inkább ahogy megtörtént. Mert kicsit sem szokványos.
A közgyógyos igazolványok intézése még nem tartozott a legkellemesebb emlékeim közé, de már persze már el is felejtettem azt a kissé idegbajos szerda délutánt, mikor felváltva rohangáltam a bőrgyógyász és a gyerekorvos között.
Intéztünk viszont a gyerekeknek személyi igazolványt. Mindháromnak egyszerre, egy egész órát lefoglaltak nekünk időpontilag. Kicsit félve indultam velük, mert felkészültem mindenre, hosszú várakozástól kezdve amit csak el lehet képzelni. Hát... akkor is ámultam és bámultam, de most is még mindig hihetetlen nekem is, hogy egy magyar kisvárosban is lehet így... Mert nemhogy pontosak voltak az időpont betartását illetően, hanem hajszálpontosak. Az ügyintéző hölgy kicsit sem ütközött meg a három gyereken, ahogy megszállták az asztalát, és mindenhol ült valaki. Barátságos, mosolygós hölgy volt, nem zavarta, hogy a gyerekek kérdezősködnek, kedvesen válaszolt, és közben intézte a papírokat. A fotózáshoz is volt türelme, nem fogadtam el az első képet sem Patriknál, sem Eriknél. Rolikám olyan picike, hogy ülve nem látszott a gépben, a székre felállva meg majdnem magas volt. Már indultam, hogy akkor valahogy felemelem, mikor megjelent a másik ügyintéző hölgy, és a segítségünkre sietett. Hozott egy kisebb széket, amire állhatott, segített neki, fogta a kezét, le ne essen. És zord anya itt is csak a harmadik képre bólintott rá, de nem jelentett problémát.
Míg minden szükséges papír kinyomtatódott, Roland kapott papírt és ceruzát, hogy rajzolhasson, ha van kedve. A három gyerek összes papírja, aláírnivalója, fényképezése tartott fél órán keresztül. Nem voltak a legcsendesebb ügyfelek, de mikor én rájuk szóltam, hogy maradjanak már csendben, mosolyogva szólt a szomszédos asztalnál dolgozó hölgy, hogy hagyjam csak őket, hisz gyerekek, senkit nem zavarnak. Senki nem sürgetett bennünket, senki nem nézett ránk csúnyán, minden ment, mint a karikacsapás.
Azóta is hihetetlen számomra, hogy ilyen is van, és a kellemes emlékek között tartom számon.
Aztán intéztünk szintén a gyerekeknek adóazonosítót is (épp ideje volt már). Amit ugyan postán is lehetett, és nem kellett sehova bemenni, de szintén piros pontot érdemelnek azok az apehosok, akik ezzel foglalkoznak, mert két héten belül itt volt mindhárom kártya.
A MÁK-nál is jártam, ahol le kellett adnom az új tartós beteg igazolásokat. Igaz, hogy kora délután mentünk, de akkor is furcsa volt, hogy gyakorlatilag öt percet töltöttem bent. Ez alatt az idő alatt mindhárom gyerek papírját átvették, utánanéztek a gépben, hogy minden stimmel e, és kész is volt minden. Azóta már rég megérkeztek az új utazási igazolványok, és az új családi pótlékos igazolás. (kérnem sem kellett)
És ugyan már nem márciusban, hanem a múlt héten történt az utolsó eset.. szeptemberben, a névnapomra kértem és kaptam a régi tönkrement helyett egy új kézimixert. Semmi extra, "csak" egy lidl-s gép, de 350W teljesítménye van, ami mindenképp kellett nekem. Nem is volt vele semmi gondom idáig, jól működött, megszoktam. Aztán húsvét környékén miközben a habcsókos kalácshoz vertem fel a habot, csalódottan vettem észre, hogy az addig tökéletes gépem most annyira nem az már.. mert az öt sebességfokozatból csak kettő működik. Megkerestem a papírját, merthogy három év garancia van rá, gondoltam, majd visszavisszük a lidl-be, aztán valami lesz. Aztán a jótállási jegyen találtunk egy telefonszámot (kék szám), és a párom felhívta. Kedves hölgy vette fel a telefont, megkérdezte, miben segíthet. A párom felvázolta neki kb. két mondatban a fent leírtakat (kihagyta a habcsókos kalácsot, azért tudta ilyen röviden :D). A hölgy erre nemes egyszerűséggel elkérte a nevünket, címünket, és közölte, hogy akkor holnap érte jön a futár, megjavítják, és vissza is hozza a futár. Meglepetésünkben tátva maradt a szánk, mert ilyet még mi nem láttunk, nem hallottunk, hogy semmi gyanúsítgatás, hogy biztos nem megfelelően használtam, meg nem nekünk kell elvinni sem sehova, de gondoltuk, ám legyen. És tényleg jött érte a futár. Azért kicsit aggódtam, hogy lehet, hogy bottal üthetem a nyomát a gépemnek, de gondoltam, végülis mindegy.. ha nem tudom használni így sem, úgy sem. Pénteken vitte el a futár, kedden megérkezett az új gépem. Szó nélkül kicserélték egy újra, és nem kellett érte egy lépést sem tennem.
Az egész annyira európai, és annyira hihetetlen, hogy gondolkodtam rajta, hogy megírom a Homárnak is, a boldog ügyfél rovatba. :D De végül nem írtam meg, csak ide.
Ilyen tapasztalatokkal azt gondolom mégsem olyan reménytelen, hogy lehet normálisan is intézni mindenfélét, csak megfelelő emberek kellenek hozzá.
A közgyógyos igazolványok intézése még nem tartozott a legkellemesebb emlékeim közé, de már persze már el is felejtettem azt a kissé idegbajos szerda délutánt, mikor felváltva rohangáltam a bőrgyógyász és a gyerekorvos között.
Intéztünk viszont a gyerekeknek személyi igazolványt. Mindháromnak egyszerre, egy egész órát lefoglaltak nekünk időpontilag. Kicsit félve indultam velük, mert felkészültem mindenre, hosszú várakozástól kezdve amit csak el lehet képzelni. Hát... akkor is ámultam és bámultam, de most is még mindig hihetetlen nekem is, hogy egy magyar kisvárosban is lehet így... Mert nemhogy pontosak voltak az időpont betartását illetően, hanem hajszálpontosak. Az ügyintéző hölgy kicsit sem ütközött meg a három gyereken, ahogy megszállták az asztalát, és mindenhol ült valaki. Barátságos, mosolygós hölgy volt, nem zavarta, hogy a gyerekek kérdezősködnek, kedvesen válaszolt, és közben intézte a papírokat. A fotózáshoz is volt türelme, nem fogadtam el az első képet sem Patriknál, sem Eriknél. Rolikám olyan picike, hogy ülve nem látszott a gépben, a székre felállva meg majdnem magas volt. Már indultam, hogy akkor valahogy felemelem, mikor megjelent a másik ügyintéző hölgy, és a segítségünkre sietett. Hozott egy kisebb széket, amire állhatott, segített neki, fogta a kezét, le ne essen. És zord anya itt is csak a harmadik képre bólintott rá, de nem jelentett problémát.
Míg minden szükséges papír kinyomtatódott, Roland kapott papírt és ceruzát, hogy rajzolhasson, ha van kedve. A három gyerek összes papírja, aláírnivalója, fényképezése tartott fél órán keresztül. Nem voltak a legcsendesebb ügyfelek, de mikor én rájuk szóltam, hogy maradjanak már csendben, mosolyogva szólt a szomszédos asztalnál dolgozó hölgy, hogy hagyjam csak őket, hisz gyerekek, senkit nem zavarnak. Senki nem sürgetett bennünket, senki nem nézett ránk csúnyán, minden ment, mint a karikacsapás.
Azóta is hihetetlen számomra, hogy ilyen is van, és a kellemes emlékek között tartom számon.
Aztán intéztünk szintén a gyerekeknek adóazonosítót is (épp ideje volt már). Amit ugyan postán is lehetett, és nem kellett sehova bemenni, de szintén piros pontot érdemelnek azok az apehosok, akik ezzel foglalkoznak, mert két héten belül itt volt mindhárom kártya.
A MÁK-nál is jártam, ahol le kellett adnom az új tartós beteg igazolásokat. Igaz, hogy kora délután mentünk, de akkor is furcsa volt, hogy gyakorlatilag öt percet töltöttem bent. Ez alatt az idő alatt mindhárom gyerek papírját átvették, utánanéztek a gépben, hogy minden stimmel e, és kész is volt minden. Azóta már rég megérkeztek az új utazási igazolványok, és az új családi pótlékos igazolás. (kérnem sem kellett)
És ugyan már nem márciusban, hanem a múlt héten történt az utolsó eset.. szeptemberben, a névnapomra kértem és kaptam a régi tönkrement helyett egy új kézimixert. Semmi extra, "csak" egy lidl-s gép, de 350W teljesítménye van, ami mindenképp kellett nekem. Nem is volt vele semmi gondom idáig, jól működött, megszoktam. Aztán húsvét környékén miközben a habcsókos kalácshoz vertem fel a habot, csalódottan vettem észre, hogy az addig tökéletes gépem most annyira nem az már.. mert az öt sebességfokozatból csak kettő működik. Megkerestem a papírját, merthogy három év garancia van rá, gondoltam, majd visszavisszük a lidl-be, aztán valami lesz. Aztán a jótállási jegyen találtunk egy telefonszámot (kék szám), és a párom felhívta. Kedves hölgy vette fel a telefont, megkérdezte, miben segíthet. A párom felvázolta neki kb. két mondatban a fent leírtakat (kihagyta a habcsókos kalácsot, azért tudta ilyen röviden :D). A hölgy erre nemes egyszerűséggel elkérte a nevünket, címünket, és közölte, hogy akkor holnap érte jön a futár, megjavítják, és vissza is hozza a futár. Meglepetésünkben tátva maradt a szánk, mert ilyet még mi nem láttunk, nem hallottunk, hogy semmi gyanúsítgatás, hogy biztos nem megfelelően használtam, meg nem nekünk kell elvinni sem sehova, de gondoltuk, ám legyen. És tényleg jött érte a futár. Azért kicsit aggódtam, hogy lehet, hogy bottal üthetem a nyomát a gépemnek, de gondoltam, végülis mindegy.. ha nem tudom használni így sem, úgy sem. Pénteken vitte el a futár, kedden megérkezett az új gépem. Szó nélkül kicserélték egy újra, és nem kellett érte egy lépést sem tennem.
Az egész annyira európai, és annyira hihetetlen, hogy gondolkodtam rajta, hogy megírom a Homárnak is, a boldog ügyfél rovatba. :D De végül nem írtam meg, csak ide.
Ilyen tapasztalatokkal azt gondolom mégsem olyan reménytelen, hogy lehet normálisan is intézni mindenfélét, csak megfelelő emberek kellenek hozzá.
2010. ápr. 15.
Fiúk
Azon gondolkodom pár napja, hogy hogy is lehet az, hogy ennyire másképp kell kezelnem a fiúkat? A kérdés csak költői, mert persze, értem én, hogy nem lehetnek teljesen egykaptafára készültek mindannyian, csak néha roppant fárasztó.
Patrik az a fajta gyerek, akivel a legkevesebb gond van (kopp-kopp). Okos, jól használja az eszét, nem megy bele hülyeségekbe, nem szétszórt, nem feledékeny. És erre mondhatná akárki azt, hogy hát örülj neki, minden szülő álma egy ilyen gyerek. Ami tény. Viszont van ennek egy olyan oldala is, hogy ha nem figyelünk oda rá, akkor képes begubózni a saját világába, és akár egész nap senkihez sem szólva olvasni (most épp a Harry Potter sorozat utolsó kötetét), vagy kutatkodni a neten akármilyen témában, ami felkeltette az érdeklődését. Az meg örök rejtély marad a számomra, hogy hogy csinálja, hogy mégis viszonylag központi helyet foglal el az osztályában, és kiválóan alkalmazkodik mindegyik barátja szokásaihoz, életstílusához. Ez az az oldala, ami a legkevésbé aggaszt. Mert ez azért jó.Néha szükség van a csigaházra is, amikor csak olvas, ezt lehet, hogy tőlem örökölte (ha lehet ilyet örökölni). Ami viszont a másik oldalon van, az nem jó. Mert gyakorlatiassága az majdnem a nullával egyenlő. Egy vicc sokszor, hogy közel 11 évesen még figyelmeztetni kell, hogy el ne felejtsen hajat mosni, vagy hogy inkább nem eszik, csak nehogy ilyen pórias dolgokkal kelljen foglalkozni, mint szendvicskészítés. Eltartott egy darabig, míg rájöttem, hogy nem azért nem csinálja meg az ilyesmit, mert nem tudja (sokáig ezt hittem), hanem mert annyira untatja, hogy inkább nem. Az orrfújás, és egyéb személyi higiéniás dolgoktól undorodik úgy kb. születésétől kezdve, de mondjuk ez már olyan dolog, amit ha tetszik, ha nem, ha undorodik, ha nem, akkor is magának kell intéznie. Soha senki után nem hajlandó enni, vagy inni, még véletlenül sem. Ez megint olyan dolog nála, amit soha nem hallott tőlünk, egyszerűen pici baba kora óta ilyen. Mostanában ébred öntudatára, ami miatt néha komoly összetűzéseink vannak, és csaptuk már egymásra kölcsönösen az ajtót is. Azt egyelőre el sem tudom képzelni, milyen kamasz lesz az ő érdekes világával.
Erik a szélsőségek gyermeke. Aki nagyon tud örülni, és nagyon tud bánkódni. Aki az egyik pillanatban teljesen feldobva ugrál örömében igazi önfeledt mosollyal (még a szeme is mosolyog), a másik pillanatban pedig vigasztalhatatlanul zokog. Érdekes, hogy minimum olyanok a szellemi képességei,mint a bátyjának, de sokkal kevésbé tudja jól kihasználni. Az a fajta gyerek, aki hagyja, hogy irányítsák az erősebbek. És az számára mindegy, hogy ki az erősebb, pont ugyanúgy megy a jó után, mint a rossz után. Gyakorlati érzéke ezzel szemben a legnagyobb mindhárom gyerek közül. Gond nélkül megold mindent, amit már látott, hogy kell csinálni, ő az, aki hajat mosott akkor is, ha épp nem lett volna muszáj, ő az, aki elsőnek megy fürdeni, ő az, aki első szóra felkel reggel, mert iskolába kell menni. Ugyanakkor születése óta van benne egy hihetetlen mértékű megfelelési kényszer, ami mostanában képes szorongásba is átcsapni. Mert ugye most már oda kell figyelni mindenfélére, és tudni kell átadni a szóbeli információkat is, ha pl. kell vinni valamit a suliba. Jól tanul, de link. Ott kell ülni mellette minden hétvégén, miközben leckét ír, különben kihagy pár feladatot, vagy épp rosszul oldja meg.
Roland a kettőjük keveréke. Aki képes végtelenül laza lenni, ha arról van szó, hogy önállóan kell valamit megcsinálni, de képes egyik pillanatról a másikra újra baba is lenni, ha épp úgy kívánja az érdeke. Nem kevésbé eszes, mint akármelyik bátyja, de sokkal rafkósabb, mint bármelyikük is lesz valaha. Hihetetlen hangereje van, ha el akar érni valamit, és hihetetlen kitartó is. Bármit megold, önt magának inni, még akkor is,ha ehhez fel kell másznia akár a konyhaszekrény tetejére pohárért. Mindent tudni akar, lehetőleg azonnal, de még jobb lenne, ha már tegnap.. És mindemellett, hogy olyan lehengerlő, mint egy egész tankhadosztály, hihetetlen mértékű szeretetmorzsát szór szét nap mint nap. Az első, aki észreveszi bármelyikünkön, hogy valami nem stimmel, és azonnal jön, és ölel, és puszilgat. Az a típus, aki mindig gondol másokra. Nincs olyan, hogy csak neki, kell a többieknek is. Mese nincs. De azért, hogy jól a helyén legyen minden, nem egy közös.. mert osztozkodni azt azért nem szeret. Mindenkinek külön, az úgy van rendjén. :) Igazi úriember, aki olyan szavakkal tud kedveskedni, hogy akármelyik angol Lord megirigyelné.
Na, szóval ilyenek ők. Hárman háromfélék. Ugyanazt a konfliktust sem kezelhetjük ugyanúgy, mert nem célravezető. Van, akinek elég, ha csúnyán nézek, van, akinek egy tízperces hegyibeszédet kell tartanom, és van, akinél néha csak az ér valamit, ha befenyítem.
Mondjuk úgy szép az élet, ha zajlik. Nekem pedig "foglalkozásnélküliként" nincs más dolgom, mint az ő ügyes-bajos dolgaikat rendezzem, intézzem. :)
Patrik az a fajta gyerek, akivel a legkevesebb gond van (kopp-kopp). Okos, jól használja az eszét, nem megy bele hülyeségekbe, nem szétszórt, nem feledékeny. És erre mondhatná akárki azt, hogy hát örülj neki, minden szülő álma egy ilyen gyerek. Ami tény. Viszont van ennek egy olyan oldala is, hogy ha nem figyelünk oda rá, akkor képes begubózni a saját világába, és akár egész nap senkihez sem szólva olvasni (most épp a Harry Potter sorozat utolsó kötetét), vagy kutatkodni a neten akármilyen témában, ami felkeltette az érdeklődését. Az meg örök rejtély marad a számomra, hogy hogy csinálja, hogy mégis viszonylag központi helyet foglal el az osztályában, és kiválóan alkalmazkodik mindegyik barátja szokásaihoz, életstílusához. Ez az az oldala, ami a legkevésbé aggaszt. Mert ez azért jó.Néha szükség van a csigaházra is, amikor csak olvas, ezt lehet, hogy tőlem örökölte (ha lehet ilyet örökölni). Ami viszont a másik oldalon van, az nem jó. Mert gyakorlatiassága az majdnem a nullával egyenlő. Egy vicc sokszor, hogy közel 11 évesen még figyelmeztetni kell, hogy el ne felejtsen hajat mosni, vagy hogy inkább nem eszik, csak nehogy ilyen pórias dolgokkal kelljen foglalkozni, mint szendvicskészítés. Eltartott egy darabig, míg rájöttem, hogy nem azért nem csinálja meg az ilyesmit, mert nem tudja (sokáig ezt hittem), hanem mert annyira untatja, hogy inkább nem. Az orrfújás, és egyéb személyi higiéniás dolgoktól undorodik úgy kb. születésétől kezdve, de mondjuk ez már olyan dolog, amit ha tetszik, ha nem, ha undorodik, ha nem, akkor is magának kell intéznie. Soha senki után nem hajlandó enni, vagy inni, még véletlenül sem. Ez megint olyan dolog nála, amit soha nem hallott tőlünk, egyszerűen pici baba kora óta ilyen. Mostanában ébred öntudatára, ami miatt néha komoly összetűzéseink vannak, és csaptuk már egymásra kölcsönösen az ajtót is. Azt egyelőre el sem tudom képzelni, milyen kamasz lesz az ő érdekes világával.
Erik a szélsőségek gyermeke. Aki nagyon tud örülni, és nagyon tud bánkódni. Aki az egyik pillanatban teljesen feldobva ugrál örömében igazi önfeledt mosollyal (még a szeme is mosolyog), a másik pillanatban pedig vigasztalhatatlanul zokog. Érdekes, hogy minimum olyanok a szellemi képességei,mint a bátyjának, de sokkal kevésbé tudja jól kihasználni. Az a fajta gyerek, aki hagyja, hogy irányítsák az erősebbek. És az számára mindegy, hogy ki az erősebb, pont ugyanúgy megy a jó után, mint a rossz után. Gyakorlati érzéke ezzel szemben a legnagyobb mindhárom gyerek közül. Gond nélkül megold mindent, amit már látott, hogy kell csinálni, ő az, aki hajat mosott akkor is, ha épp nem lett volna muszáj, ő az, aki elsőnek megy fürdeni, ő az, aki első szóra felkel reggel, mert iskolába kell menni. Ugyanakkor születése óta van benne egy hihetetlen mértékű megfelelési kényszer, ami mostanában képes szorongásba is átcsapni. Mert ugye most már oda kell figyelni mindenfélére, és tudni kell átadni a szóbeli információkat is, ha pl. kell vinni valamit a suliba. Jól tanul, de link. Ott kell ülni mellette minden hétvégén, miközben leckét ír, különben kihagy pár feladatot, vagy épp rosszul oldja meg.
Roland a kettőjük keveréke. Aki képes végtelenül laza lenni, ha arról van szó, hogy önállóan kell valamit megcsinálni, de képes egyik pillanatról a másikra újra baba is lenni, ha épp úgy kívánja az érdeke. Nem kevésbé eszes, mint akármelyik bátyja, de sokkal rafkósabb, mint bármelyikük is lesz valaha. Hihetetlen hangereje van, ha el akar érni valamit, és hihetetlen kitartó is. Bármit megold, önt magának inni, még akkor is,ha ehhez fel kell másznia akár a konyhaszekrény tetejére pohárért. Mindent tudni akar, lehetőleg azonnal, de még jobb lenne, ha már tegnap.. És mindemellett, hogy olyan lehengerlő, mint egy egész tankhadosztály, hihetetlen mértékű szeretetmorzsát szór szét nap mint nap. Az első, aki észreveszi bármelyikünkön, hogy valami nem stimmel, és azonnal jön, és ölel, és puszilgat. Az a típus, aki mindig gondol másokra. Nincs olyan, hogy csak neki, kell a többieknek is. Mese nincs. De azért, hogy jól a helyén legyen minden, nem egy közös.. mert osztozkodni azt azért nem szeret. Mindenkinek külön, az úgy van rendjén. :) Igazi úriember, aki olyan szavakkal tud kedveskedni, hogy akármelyik angol Lord megirigyelné.
Na, szóval ilyenek ők. Hárman háromfélék. Ugyanazt a konfliktust sem kezelhetjük ugyanúgy, mert nem célravezető. Van, akinek elég, ha csúnyán nézek, van, akinek egy tízperces hegyibeszédet kell tartanom, és van, akinél néha csak az ér valamit, ha befenyítem.
Mondjuk úgy szép az élet, ha zajlik. Nekem pedig "foglalkozásnélküliként" nincs más dolgom, mint az ő ügyes-bajos dolgaikat rendezzem, intézzem. :)
2010. ápr. 14.
Tavaszi szünet
Kicsit nehezen szedem össze a gondolataimat, pedig ez igazán nem jellemző rám. A múlt hét tunyasága után nem könnyű visszatérni a szürke hétköznapokba, ami most épp a szó szoros értelmében is szürke, köszönhetően a napok óta tartó esőnek.
A tavaszi szünetet gondos előrelátásnak és tervezésnek köszönhetően végre sikerült úgy szervezni, hogy a párom is szabadságon legyen. Ami már önmagában elég lett volna a totális boldogsághoz, mert nincs is annál nehezebb feladat, mint három gyereket egy fél napra lecsendesíteni, hogy az apjuk tudjon munka után-munka előtt aludni is valamennyit. Az igaz, hogy nem várt fordulatként már húsvét előtt, nagyszombaton nem voltam jól. Fájt a torkom, ami eleve meglepő dolog tőlem, mert az pont nem szokott. És még az sem volt elég, hogy fájt, és nem is csak a torkom, hanem a nyakam is, estére akkora duzzanat lett rajta, mintha lenyeltem volna egy tojást. Kissé megijedtem, de mivel lázam nem volt, így reménykedtem benne, hogy olyan nagy baj nem lehet. A duzzanat másnap reggelre lelohadt, így megúsztam az ügyeletre menést, és jöhetett a nyuszi is. :) Jó, a nyuszi éppenséggel akkor is ellátogatott volna hozzánk, ha nekem orvoshoz kell mennem, de így mégiscsak jobb volt. A nyuszifészek kellőképpen meg volt pakolva, hozott a fiúknak egy kevés csokit, kulacsot, iránytűt, mesekönyvet, labdát, frizbi-t, puha labdás valami dobálós játékot (fogalmam sincs a nevéről), úgyhogy örültek.Ismét elcsodálkoztam rajta, hogy ez a nagy(mafla) mindjártkamasz Patrik is mennyire elhiszi még, amit el akar hinni, de jól van ez így.
Húsvét hétfőn csak egy nagyon szerény locsolkodást tartottak, gyakorlatilag a mamán, tesómon, dédin kívül csak egyetlen helyre mentek, a nap további részében pedig filmet néztünk, olvastunk, én pedig vég nélkül tüsszögtem.
Kedden szerettünk volna kirándulni menni, de nem volt hozzá elég jó idő, így elnapoltuk péntekig a dolgot. Helyette kiskirályfit vittük a fülészetre, mert ugyan már vasárnap reggel volt egy enyhébb kruppos "rohama", és ennek megfelelően aztán jött a nátha is, meg ami hozzá tartozik, sőt, még hétfő reggel is azzal az iszonytató hangú, megrázó köhögéssel ébredt, arra mégsem voltunk felkészülve, hogy majd kedden délelőtt már a füle is fájni fog. De fájt, ami neki még talán sosem. Így aztán mentünk, vártunk egy röpke órát, közben aludt egyet az ölemben. És jól sejtettem, be volt gyulladva a füle (épp kezdődött), és miután az arcüregei sem voltak épp tökéletes állapotban, antibiotikum recepttel indultunk kifelé. Amit aztán nem tudtunk kiváltani, mert épp hiánycikk. Ígérték másnapra, persze nem hozták. Addigra rosszabbul volt, bár a füle nem fájt már, köszönhetően a gyógyszeres csíknak, ami belekerült az orvosnál, de az orrát nem tudta kifújni, lehetett hallani, hogy le van tapadva. Bevetettünk lámpát, orrspray-t, porszívót, meg ami csak eszünkbe jutott (épp csak fejjel lefelé nem lógott) Gyógyszer következő napra sem érkezett meg. Végső elkeseredésemben eszembe jutott a reikis barátnőm, és azon melegében meg is kértem, ugyan segítsen már. Ekkor már csütörtök volt. Aznap délután rövid kiruccanást tettünk a megjavult számítógépünkért. Hihetetlen, röhejes, és banális baja volt. A reset gombot kellett kicserélni, az volt benne kontakthibás, amitől azt érzékelte, mintha folyamatosan nyomkodná valaki a gombot, és hát újraindult. De lényeg, hogy készen volt, jó lett. Estére már Rolin is látszott, hogy sokkal jobban van. Még kellett az orrát szívni, hogy normálisan kitisztuljon, de fényévekkel volt az előtte napi állapotától. Így aztán már nem is zavart annyira, hogy nincs antibiotikum, tudtam, most már nélküle is sínen vagyunk.
Pénteken aztán nagy nap következett az életünkben. Családilag indultunk kirándulni, nem is akárhova, hanem egyenesen Párkányba. Izgalmas volt a fiaimmal együtt először lépni külföldre. :) Csodaszép sétálóutcájuk van, nem győztünk gyönyörködni benne, ahány idős bácsival találkoztunk, szinte mind odaszólt, hogy "Hajrá, magyarok!", vagy csak egyszerűen "Jó napot kívánok!"-kal köszöntöttek bennünket. Patrikot lenyűgözte az egész történelmi háttere, Erik egyszerűen csak büszke volt rá, hogy külföldön lehet, Roland pedig gyakorlatilag le sem ....-ta, kivéve a sétálóutca közepén a szökőkutak helyét (még nem volt benne víz), ahol kiválóan lehetett rohangálni fel, s alá, és a fagyit. A fagyist még mi, felnőttek is szájtátva bámultuk, ahogy "zsonglőrködött" a fagyi gombócokkal.Végigjártuk a sétálóutcát, itt-ott meglepődtünk, hogy mintha csak otthon lennénk, aztán a második óra végén Roli nagyon elfáradt, nagyon nyűgös lett, így aztán kénytelen-kelletlen útnak indultunk visszafelé, és kihagytuk a Bazilikát is. :( Hazafelé még beköszöntünk apósom testvéréhez, aki úgy fogadott bennünket, mintha nem is öt perccel előtte szólt volna neki apósom, azonnal terítette az asztalt, merte a levest. :)
Kellemesen elfáradva értünk haza, a fiúk végtelen büszkeséggel mesélték, hogy ők bizony külföldön voltak, Roland Ausztráliát emlegette, Erik Németországot, aztán persze Patrik mindenkivel tisztázta, hogy nem, "csak" itt voltunk a szomszédban, Szlovákiában. :)
A hétvége is ugyanebben a lazulásos állapotban telt nagyjából, bár szombaton bepótoltam a héten elmaradt házimunkák nagy részét, fiúk kitombolták még magukat mindenféle játékkal, veszekedéssel, meg ami kell...
Vasárnap pedig már csak a leckeírás volt hátra nekik, mi felnőttek pedig, állampolgári kötelességünket teljesítve választottunk, aztán este először meglepődve, majd felháborodva, végül kínunkban röhögve néztük, ahogy még mindig kampánycsend van, és még mindig... és végül inkább átkapcsoltuk a tévét. :D
Szóval, ennyi a múlt hét dióhéjban. :)
A tavaszi szünetet gondos előrelátásnak és tervezésnek köszönhetően végre sikerült úgy szervezni, hogy a párom is szabadságon legyen. Ami már önmagában elég lett volna a totális boldogsághoz, mert nincs is annál nehezebb feladat, mint három gyereket egy fél napra lecsendesíteni, hogy az apjuk tudjon munka után-munka előtt aludni is valamennyit. Az igaz, hogy nem várt fordulatként már húsvét előtt, nagyszombaton nem voltam jól. Fájt a torkom, ami eleve meglepő dolog tőlem, mert az pont nem szokott. És még az sem volt elég, hogy fájt, és nem is csak a torkom, hanem a nyakam is, estére akkora duzzanat lett rajta, mintha lenyeltem volna egy tojást. Kissé megijedtem, de mivel lázam nem volt, így reménykedtem benne, hogy olyan nagy baj nem lehet. A duzzanat másnap reggelre lelohadt, így megúsztam az ügyeletre menést, és jöhetett a nyuszi is. :) Jó, a nyuszi éppenséggel akkor is ellátogatott volna hozzánk, ha nekem orvoshoz kell mennem, de így mégiscsak jobb volt. A nyuszifészek kellőképpen meg volt pakolva, hozott a fiúknak egy kevés csokit, kulacsot, iránytűt, mesekönyvet, labdát, frizbi-t, puha labdás valami dobálós játékot (fogalmam sincs a nevéről), úgyhogy örültek.Ismét elcsodálkoztam rajta, hogy ez a nagy
Húsvét hétfőn csak egy nagyon szerény locsolkodást tartottak, gyakorlatilag a mamán, tesómon, dédin kívül csak egyetlen helyre mentek, a nap további részében pedig filmet néztünk, olvastunk, én pedig vég nélkül tüsszögtem.
Kedden szerettünk volna kirándulni menni, de nem volt hozzá elég jó idő, így elnapoltuk péntekig a dolgot. Helyette kiskirályfit vittük a fülészetre, mert ugyan már vasárnap reggel volt egy enyhébb kruppos "rohama", és ennek megfelelően aztán jött a nátha is, meg ami hozzá tartozik, sőt, még hétfő reggel is azzal az iszonytató hangú, megrázó köhögéssel ébredt, arra mégsem voltunk felkészülve, hogy majd kedden délelőtt már a füle is fájni fog. De fájt, ami neki még talán sosem. Így aztán mentünk, vártunk egy röpke órát, közben aludt egyet az ölemben. És jól sejtettem, be volt gyulladva a füle (épp kezdődött), és miután az arcüregei sem voltak épp tökéletes állapotban, antibiotikum recepttel indultunk kifelé. Amit aztán nem tudtunk kiváltani, mert épp hiánycikk. Ígérték másnapra, persze nem hozták. Addigra rosszabbul volt, bár a füle nem fájt már, köszönhetően a gyógyszeres csíknak, ami belekerült az orvosnál, de az orrát nem tudta kifújni, lehetett hallani, hogy le van tapadva. Bevetettünk lámpát, orrspray-t, porszívót, meg ami csak eszünkbe jutott (épp csak fejjel lefelé nem lógott) Gyógyszer következő napra sem érkezett meg. Végső elkeseredésemben eszembe jutott a reikis barátnőm, és azon melegében meg is kértem, ugyan segítsen már. Ekkor már csütörtök volt. Aznap délután rövid kiruccanást tettünk a megjavult számítógépünkért. Hihetetlen, röhejes, és banális baja volt. A reset gombot kellett kicserélni, az volt benne kontakthibás, amitől azt érzékelte, mintha folyamatosan nyomkodná valaki a gombot, és hát újraindult. De lényeg, hogy készen volt, jó lett. Estére már Rolin is látszott, hogy sokkal jobban van. Még kellett az orrát szívni, hogy normálisan kitisztuljon, de fényévekkel volt az előtte napi állapotától. Így aztán már nem is zavart annyira, hogy nincs antibiotikum, tudtam, most már nélküle is sínen vagyunk.
Pénteken aztán nagy nap következett az életünkben. Családilag indultunk kirándulni, nem is akárhova, hanem egyenesen Párkányba. Izgalmas volt a fiaimmal együtt először lépni külföldre. :) Csodaszép sétálóutcájuk van, nem győztünk gyönyörködni benne, ahány idős bácsival találkoztunk, szinte mind odaszólt, hogy "Hajrá, magyarok!", vagy csak egyszerűen "Jó napot kívánok!"-kal köszöntöttek bennünket. Patrikot lenyűgözte az egész történelmi háttere, Erik egyszerűen csak büszke volt rá, hogy külföldön lehet, Roland pedig gyakorlatilag le sem ....-ta, kivéve a sétálóutca közepén a szökőkutak helyét (még nem volt benne víz), ahol kiválóan lehetett rohangálni fel, s alá, és a fagyit. A fagyist még mi, felnőttek is szájtátva bámultuk, ahogy "zsonglőrködött" a fagyi gombócokkal.Végigjártuk a sétálóutcát, itt-ott meglepődtünk, hogy mintha csak otthon lennénk, aztán a második óra végén Roli nagyon elfáradt, nagyon nyűgös lett, így aztán kénytelen-kelletlen útnak indultunk visszafelé, és kihagytuk a Bazilikát is. :( Hazafelé még beköszöntünk apósom testvéréhez, aki úgy fogadott bennünket, mintha nem is öt perccel előtte szólt volna neki apósom, azonnal terítette az asztalt, merte a levest. :)
Kellemesen elfáradva értünk haza, a fiúk végtelen büszkeséggel mesélték, hogy ők bizony külföldön voltak, Roland Ausztráliát emlegette, Erik Németországot, aztán persze Patrik mindenkivel tisztázta, hogy nem, "csak" itt voltunk a szomszédban, Szlovákiában. :)
A hétvége is ugyanebben a lazulásos állapotban telt nagyjából, bár szombaton bepótoltam a héten elmaradt házimunkák nagy részét, fiúk kitombolták még magukat mindenféle játékkal, veszekedéssel, meg ami kell...
Vasárnap pedig már csak a leckeírás volt hátra nekik, mi felnőttek pedig, állampolgári kötelességünket teljesítve választottunk, aztán este először meglepődve, majd felháborodva, végül kínunkban röhögve néztük, ahogy még mindig kampánycsend van, és még mindig... és végül inkább átkapcsoltuk a tévét. :D
Szóval, ennyi a múlt hét dióhéjban. :)
2010. ápr. 13.
Vers
Vargaeránál találtam ezt a verset, és miután engedélyt kaptam rá, én is közzéteszem.
A „Foglalkozás nélküli asszony”
„Foglalkozásnélküli” – olvastam útlevelemben,
„Foglalkozásnélküli” – olvastam útlevelemben,
S majdnem könnyes lett a szemem.
„Foglalkozásnélküli” – olvashattam.
Pedig ki él a földön hasznosabban!
Hivatása másokért élni, tenni,
Kora reggeltől készen lenni,
S vállalni késő éjszakáig,
Mi övéi javára válik.
Háziasszony, anya feleség...
Mi más foglalkozás lehetne még?
Kedvenc ételek jó szakácsa,
Kedvenc ételek jó szakácsa,
Csomagoló minden utazásra,
Sebész, ha az ujjat tövis sebzi,
Békekötő, ha igazat kell tenni,
Szabó, ha régit kell fejteni...
Üres az erszény? Pénzügyi zseni!
Lexikon: mindent észben tartani.
Varrónő, ha elszakad valami.
Mesék fáradhatatlan mesélője,
Mesék fáradhatatlan mesélője,
A házi béke őrizője.
Babadoktor, dekoráló, kertész,
Cukrász, fodrász...
s a felsorolás nem kész,
Mert mondhatnék én még címet sokat,
De miért gyötörjem a nyomdászokat?
Áldásul teremtett asszonyszívek!
S ők a „foglalkozásnélküliek?”!
(ismeretlen svájci költő)
És aztán ma már ígérem letöltöm a "blogírói szabadságom" legutolsó napját is, és jövök mindenfélével. Megjavult számítógéppel, első külföldre lépés élményével, egy pihentető, ám beteges tavaszi szünettel, meg egy csomó "csakénlehetekilyenhülyehogyilyenekeszembejutnak" gondolattal. :)Persze, vannak a hétvégi választásokkal kapcsolatban is gondolataim, de azon még gondolkodom, hogy bölcs dolog e megosztani a nagyvilággal, vagy inkább tartsam meg magamnak. :)
2010. ápr. 5.
Semmi idő
nem jut az írásra. Pedig lassan már megint egy könyvnyi gondolatom van, amitől szabadulni kéne. Olyanok is, amivel kapcsolatban igazán kíváncsi lennék mások véleményére, meg olyanok is, amik csak úgy elmondanak mindenfélét.
De ugye gép nélkül (saját gép nélkül) ez logisztikai nehézségekbe ütközik. Főleg, ha esik az eső egész nap, és mit is csinálhatna három fiúgyerek két négyzetméteren, ha nem filmet néz a számítógépen? Igen, kitaláltátok.. akkor játszik a számítógépen. :D Vagy ha nem ők, mert épp bőszen osztogatják a varázsigéket egymásra és egymásnak, hát akkor a párom, aki biztosítja a filmek utántöltődését, meg híreket is kell olvasni valakinek... Én meg olyan előzékeny fajta vagyok amúgy is. :) Így maradok a sor végén. De ez jó így, mert valójában elfoglalom ám magam mással két tüsszentés-roham vagy épp vesegörcs között, csak épp hiányzik az írás, olvasás néha.
Ezt viszont megosztom én is veletek, hátha más is kedvet kap a szavazáshoz.
Szóval... Szerinted melyik a legjobb gyerekkönyv?
De ugye gép nélkül (saját gép nélkül) ez logisztikai nehézségekbe ütközik. Főleg, ha esik az eső egész nap, és mit is csinálhatna három fiúgyerek két négyzetméteren, ha nem filmet néz a számítógépen? Igen, kitaláltátok.. akkor játszik a számítógépen. :D Vagy ha nem ők, mert épp bőszen osztogatják a varázsigéket egymásra és egymásnak, hát akkor a párom, aki biztosítja a filmek utántöltődését, meg híreket is kell olvasni valakinek... Én meg olyan előzékeny fajta vagyok amúgy is. :) Így maradok a sor végén. De ez jó így, mert valójában elfoglalom ám magam mással két tüsszentés-roham vagy épp vesegörcs között, csak épp hiányzik az írás, olvasás néha.
Ezt viszont megosztom én is veletek, hátha más is kedvet kap a szavazáshoz.
Szóval... Szerinted melyik a legjobb gyerekkönyv?
2010. ápr. 4.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)