Szombat

Nem indult jól. Úgy keltem, hogy nagyon fájt a fejem. Nem csak hogy fájt, hanem hasogatott, zsibbadt, az a fajta, ami igazán megviseli az embert. Nem tudom, utólag visszagondolva, valószínűleg nagy hülyeség volt éjjel nem lejönni bevenni egy gyógyszert, mikor először éreztem.. de abban reménykedtem, kialszom. Szóval, felkeltem, mert legkisebb királyfi rögtön és azonnal kakaót szeretett volna inni. És ehhez bizony a tejen, és a kakaón kívül anya is szükségeltetik, már csak azért is, mert a mikro nem csak magasan van, de még ráadásul fentről lefelé nyílik az ajtaja is. Alig vártam, hogy lecsengjen az az egy perc, és már indultam is vissza a kanapéra, mert igen cudarul fájt. Mozdulatlanul feküdtem, mert az be szokott jönni, és enyhül legalább. Most nem. Többször jött hullámokban olyan fájdalom, és olyan hányinger, hogy azt hittem, most kapok minimum egy agyvérzést, és kész, ennyi volt. Egy félóra telt el így, mikor erőt vettem magamon, hogy vegyek be végre gyógyszert, meg igyak egy kávét, hátha a kettő együtt csodát tesz. Nem tett. Olyannyira nem, hogy fél tizenegykor már igen sz@rul néztem ki, párom kérés nélkül ment bevásárolni a gyerekekkel, de előtte még kaptam egy bevizezett törölközőt a fejemre. Félelmetes volt, hogy többször tört rám AZ az érzés, amikor már a következő pillanat a görcsölés pillanata. Bevallom, minden alkalommal görcsbe rándult a gyomrom, hogy jajj, ne... És nem történt meg. Nem gondolom azt, hogy vissza tudom tartani, mert tudom, hogy nem. Összeszedtem magam annyira, hogy legalább a csirke bekerüljön a sütőbe, nem annyira az ebédkészítés felemelő érzései miatt, sokkal inkább azért, mert a gyerekek túlontúl aggódva néztek rám... Azt akartam, hogy azt lássák, jól vagyok. Mit bántam én, hogy mekkora színészet kell ehhez, vagy hányszor forog közben a világ. De az ebéd is lezajlott gond nélkül, azt gondolom, egyik gyerekem sem sejtette, micsoda erőfeszítésembe került megcsinálni is, meg egyáltalán egy falatot is a számba venni. Ekkor vettem be a második gyógyszert, holott még egyáltalán nem telt le a négy óra az előző után, de nem bírtam tovább. Iszonyatos érzés volt, fájt, hasogatott, lüktetett, zsibbasztott, és egész komoly félelmet keltett bennem. Voltak pillanatok, mikor tényleg azt gondoltam, ezt nem fogom túlélni. Tudtam, hogy front van, és tudom azt is, hogy frontérzékeny vagyok, de ennyire még sosem... És aztán megérkezett ennek a bizonyos frontnak a szele.. tombolt, rombolt, lehűtötte a levegőt, és még rosszabbul lettem. Amikor a legvégső AZ-érzés (nem tudom leírni amit átélek, ezért használom rá ezt) jött, nagyon megijedtem. Mert nagyon olyan volt, ahonnan nincs visszaút. Talán azt volt a szerencsénk, hogy feküdtem. És aztán közvetlenül ezután megérkezett az eső, szakadt, mintha dézsából öntötték volna, vagy még annál is jobban, és meghozta az enyhülést. Szépen, fokozatosan lettem jobban. Legalábbis a fejem.
De annyira kikészített az egész fájdalom, mint már nagyon rég nem. A tükröt is kerültem inkább, mert az arcomon is látványos volt a megviseltség. Izomlázam van, ami gondolom az epilepszia nem megvalósult rohamának köszönhető (merthogy semmi olyat nem tettem, amitől egyébként lehetne).
A legrosszabb az egészben, hogy döntenem kellett. És a döntés eredménye, hogy újra szedem a gyógyszert. Mert a pánik, amit átéltem, nem vicc. Rájöttem, hogy félek én azért ettől az egésztől, legalábbis a kiszámíthatatlanságától. És hiába szeretnék gyógyszer nélkül élni, ha nem megy. Ment, és minden tökjó volt hetekig. De ezen a héten alig aludtam már valamit, sőt, visszagondolva, mindig nehezebben aludtam el mióta nem szedem. Saját magamat is győzködnöm kell(ett), hogy jobb lesz így, és ez nem kudarc, mert tőlem független. Mindegy, még remélhetőleg van esélyem a gyógyszer nélküli életre.