Nem vagyok valami nagy formában. Sehogy sem. Mondjuk egyik következik a másikból. Mert így, hogy a lelkemben megint kisebbfajta zűrzavar van, így nemcsoda, hogy nem is érzem jól magam, mert nincs étvágyam, hányingerem van, meg minden finomság.
Nincs konkrét oka, mégis folyton sajnálom magam, folyton ostorozom magam. Sajnálom magam, mert ugyan most már hónapok óta elő-előhozakodok a témával, miszerint szülnék, párom a maga rendíthetetlen racionalizmusával mindig nemet mond. Mondván, nincs hova, nincs miből, és különben is örülnünk kell, ha a meglévő hármat fel tudjuk nevelni. Ami igaz, ha ilyen racionálisan gondolkodom. Csak hogy lehet megmagyarázni az epekedő lelkemnek? Egyelőre nem megy. Naná, hogy nem könnyíti meg a helyzetet, hogy mostanában megint mindenki babát vár, vagy épp már megszült. De persze majd biztos ez is elmúlik egyszer. Belenyugszom, vagy mi.
Ostorozom magam megint ezzel a "semmiresemvagyokjó" érzésekkel, gondolatokkal. Mert az elmúlt hónapban ugyan már megfogalmaztam magamnak, hogy mi az oka az állástalanságomnak, és akkor azt gondoltam, sikerült is elfogadnom, hogy azért nincs, mert jobban kellek itthonra. De azért rendre megnézem azokat az álláshirdetéseket, amik a cimke alapján nekem valók, és rendre szembesülök vele, hogy kevés vagyok, mint a sünben a dauer. De nem vagyok jó itthonra sem, mert dühít, hogy nem úgy boldogulunk, ahogy kéne, dühít, hogy képtelen vagyok normális napirendet kialakítani (persze, máskor meg magasról teszek a napirendre). Dühít, hogy nem tudunk spórolni, mert minden olyan sokba kerül. Persze, ilyenkor mikor ilyesmin gondolkodom, akkor rögtön még magamat is jól leszúrom, hogy ja, kérem szépen, a cigit nem kéne megvenni, már beljebb lennénk egy kisebb összeggel (najó, nem olyan kicsi, ha a havit számolom).
Gondolkodom, hogy lesz szeptembertől, amikor majd megint olyan céltalan lesz az itthonlétem, mert minden gyerekemnek van helye, ahol eltölt a nappal nagy részét. Én meg itthon főzök-mosok-pakolok-takarítok.. Ami- valljuk be- társadalmilag egy nagy nulla. Nincs semmi, amihez úgy értenék, hogy azt mondhatnám, na, ezt fogom csinálni, aztán vagy bejön, vagy nem, de legalább megpróbálom. Az írással kapcsolatban is elbizonytalanodtam. Mert eddig mindig azt gondoltam, kell hozzá bizonyos "ihlet", aztán a múltkor hallottam Lőrincz L. Lászlótól, hogy nem-nem, erre hivatkozni nagyképűség. Minden nap írni kell, és aztán majd valami lesz belőle. Mélyen belegondolva, igaza van.
Gondolkodtam a tanuláson, de nem tudom, mit. Vagy miből. Egyáltalán abban sem vagyok biztos, hogy van bennem hozzá elég kitartás.
És igen, abban is igaza van a páromnak, hogy a negyedik gyermekünk is csak időlegesen oldaná meg a vágyakozásomat, mert én az a típus vagyok, aki akár sosem hagyná abba. És jogos.. biztos, hogy mire ő is lenne négy-öt éves, kezdődne elölről a "miért nincs kisbabám?".
Annyira mondjuk azért nem gáz a helyzet, mint amilyen volt a télen, de most épp nem is jó. De az állapot csak átmeneti.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése