Játszótér

Ha olvas valaki olyan is, aki nem egészen tudja, mit takar most nálam ez a cím, lehet, hogy csalódni fog. Mert eszem ágában nincs sem bírálni a magyar városokban fellelhető játszótereket, vagy épp az egekig dícsőíteni bármelyiket.
Tegnap történt, hogy a játszótér csak egy eszköz volt valamihez. Történetesen egy nagyon jó eszköz mondjuk. Mondhatom, hogy, mivel már második alkalomról van szó, szokásunkhoz híven az én legeslegjobb (és mostanra egyetlenné is kinőtte magát) barátnőmmel találkoztunk egy nagyjából félúton lévő város játszóterén. Azért ott, mert velünk volt mindazösszes gyerekünk, éppen annyi, ahány törpe... és ők annyira jól elfoglalják ott magukat, és egymást, hogy nekünk más dolgunk nem volt, mint beszélgetni. És beszéltünk is megállás nélkül, mindenféléről. Olyanról is, amiről már beszéltünk, olyanról is, amiről még nem. És aki látott bennünket, vajon elhitte volna, hogy a találkozót megelőző napon is vagy háromnegyed órát beszéltünk telefonon? Kávéztunk, ettünk, kölcsönösen megleptük egymást, aminek azt hiszem mindketten ugyanúgy örültünk. Annak is, hogy meglephettük a másikat, meg annak is, hogy meglepett minket a másik. A gyerekeink is úgy játszottak és beszélgettek egymással, mintha tegnap köszöntek volna el egymástól a Csodák Palotája-beli topiktalálka után. És ez jó.
Kevesen hinnék és hiszik el, hogy létezik barátság úgy, hogy egy évben maximum kétszer találkozunk személyesen. Pedig létezik. Ahonnan indult, mostanára oda jutott, hogy már kicsit sem furcsa látni, miközben beszél. Kicsit sem furcsa egymással szemben ülve beszélgetni. Meg tudnám szokni akár a mindennapjaimban is, hogy átszaladok hozzá, vagy épp Ő szalad át hozzám, akár fetrengve röhögnénk együtt, akár sírnánk együtt.
Nem tudom jól szavakban visszaadni azt, amit gondolok. Mert ugyan szép a magyar nyelv, mégis annyi mindent nem tud kifejezni. Mert hogy is lehet azt elmondani, ami olyan természetes, de mégis olyan hálás érte az ember? És ami olyan szinten feltöltött energiával, mégha dögfáradtnak érzem is magam? Hogy lehet azt szavakban elmondani, hogy hihetetlen érzés, hogy van valaki, aki előtt akkor sem kell majd megjátszanom magam, ha (isten őrizz!) csak egy év múlva fogunk újra találkozni?
Azért remélem még sok-sok ilyen játszótéri nap lesz az életünkben, mert jó volt. Nagyon jó volt. :-)