Ma 10 éves lett a nagyfiam. 10 éve vagyok anya, 10 éve tanít elfogadásra, feltétel és önzetlen szeretetre, és 10 éve lettünk család.
Mint ahogy januárban és áprilisban, így ma is nosztalgiáztam kicsit.
Korán kezdődött a nap, már 8-kor indultunk a kórházba ctg-re, és vizsgálatra a választott orvosomhoz. Nem bántam a korán kelést, mert aludni már úgyis csak épphogy tudtam az irdatlan méretűre dagadt lábaim miatt, meg a hihetetlen meleg miatt. Ctg rendben volt, legalábbis azt mondták azokra a kusza vonalakra, hogy minden olyan, amilyennek lennie kell. Dokibácsi is megvizsgált, ami kicsit fájt, pedig nem szokott (mára már sejtem, miért is), hümmögött kicsit, aztán mondta, hogy hát ebből már bármi lehet, de ha addig nem, hát csütörtök reggel, azaz két nap múlva vár megint. Kicsit csalódottan indultam haza, akkor már minden nap szülni akartam, mert már rég készen volt minden, kiságy, babakocsi, amit alig vártam, hogy kipróbálhassak. Anyukámék vittek be aznap, mert a párom délutános volt, félő volt, hogy nem érünk haza, mire neki indulnia kell. Ragaszkodtam hozzá, hogy menjünk, és vegyünk ásványvizet, mert nekem az fog kelleni a szülőszobán. Anyukám kiröhögött, hogy szerintem.. mert úgysem fognak engedni inni. Azért én győztem, és vettünk, mielőtt hazaértünk. Otthon megebédeltem, aztán miután nemigen volt semmi dolgom, lefeküdtem kicsit aludni. Anyukám és nagyanyám még szólt, hogy elmennek fodrászhoz. Én pedig aludtam egy jót, olyan fél három körül arra ébredtem, hogy olyan furcsán görcsöl a hasam. Lejöttem a galériáról, és elmentem pisilni. Abban a pillanatban, ahogy felálltam a wc-ről, elöntött a magzatvíz. Első pillanatban ijedten visszaültem. Következő pillanatban már hívtam is a páromat, hogy jajj, mi történt, jöjjön haza. :)Anyukámért szaladt a húgom, aki elég viccesen vizes hajjal trappolt haza. Én meg álltam ott nem kicsit szapora pulzussal, csorgó magzatvízzel, elég bambán. Hirtelen azt sem tudtam, hogy most mi van. Azt tudtam, le akarok zuhanyozni, addig nem megyek sehova. A család állt körülöttem, és kérdezgették, fáj? Mondtam, nem. Tényleg nem fájt semmi, még aktívan éreztem a babamozgásokat is, csak már sokkal lejjebb, mint előtte. Párom is befutott, rekordidő alatt...nem is tudom, melyikünk volt tanácstalanabb, bizonytalanabb, félősebb, és boldogabb. Féltett nagyon, aggódott nagyon, és olyan kis gyáva nyuszi is volt. Hiába akartam, nem voltak hajlandók kocsival bevinni, ellentmondást nem tűrően hívták a mentőt. A mentő jó gyorsan ideért, jóformán időm sem volt felfogni. Tán 10 km-t tettünk meg, amikor éktelen vihar tört ki, dörgött, villámlott, ömlött az eső. Utáltam a mentőt, mert rázott, és mert szirénázott, pedig nem is igen fájt semmim. A kórházban a szülőszobán kedvesen fogadtak, csináltak ctg-t, majd jött az orvosom a rendelőből, hogy megvizsgáljon. Elmondta, hogy ez így eltarthat reggelig is, mert fájásaim nem nagyon vannak, de ha úgy gondolom, bekötnek egy infúziót, és akkor még ma megszülethet. Úgy gondoltam. Egyrészt, mert nagyon szerettem volna már látni, másrészt mert fogalmam sem volt, mi is az az infúzió (bár talán ma sem döntenék másképp), amit adni akar. A saját hálóingembe átöltözve vonultam be a szülőszobába, Saci pedig bekötötte nekem azt a bizonyos infúziót. Egy érdekes kinézetű gép adagolta. Anyukám jött be velem, párom nem vállalta. Ez először nagyon rosszul esett, mostanra úgy gondolom, tényleg nem lett volna neki való. Eleinte még viccelődtünk, de az infúzió percek alatt olyan fájásokat produkált, hogy azt hittem, szétszakadok. Sehogysem volt kényelmes az ágyon fekve, pedig megtettek mindent. Felemelték, leengedték, középen emelték... de nagyon fájt. Bevallom, az életemben nem káromkodtam annyit, mint akkor. :D Jólesett inni, rengeteg vizet megittam, mert persze, hogy végül nekem lett igazam, és ihattam. Fél hatkor kötötték be az infúziót, és nagyon hamar eljutottunk odáig, amikor egy újabb fájdalmas vizsgálat után közölte velem az orvosom, hogy akkor nyomhatok. Eleinte abszolút nem tudtam, hogy is kéne. Nehezen jöttem rá a helyes technikára, az abszolút kezdők teljes naivitásával rendelkeztem csak. Amikor azt mondta a szülésznő, Zsuzsa, hogy már látom a hajacskáját, az hatalmas lendületet adott. Akkor már csak pillanatok választottak el tőle, hogy végre láthassam. És aztán egy utolsó nagy fájással megérkezett ő 3,20 kg-val és 55 cm-rel. És bömbölt torkaszakadtából. És gyönyörűséges volt. Én meg nagyon fáradt. Arra még nagyon szívesen emlékszem vissza, mikor kivitték őt megmutatni a népes szurkolótábornak odakint, és az apukája hozta őt vissza, aki annyira boldog és annyira büszke volt, amilyet még sosem láttam tőle. Az ezután következő macera annyira nem volt a szívem csücske, nem esett jól, hogy folyton matattak még a hasam körül, meg varrtak, hiába mondta a dokim, hogy a fájdalomcsillapító már ott van apukánál. :)
A hihetetlen erejű fájdalmak ellenére is már akkor úgy éreztem, hogy nagyon jó volt szülni. És olyan jó volt látni őt, ahogy kicsit mekegésre emlékeztető sírás-félével nézte az apukáját.
Azóta a mekegés megszűnt már, a 3,20 kg is bőven megtízszereződött, az 55 cm is bőven megkétszereződött. Ami nem múlt, az az érzés... mert még mindig jó látni őt, azzal a csupaszív mosolyával, azzal az őszinte tekintetével, és azzal a hihetetlen mértékű szemtelenkedéssel is, ami már elért minket.
Boldog 10. születésnapot, kisfiam!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése