2009. febr. 27.

Ürítem a fejem (és a lelkem)

Azt ígértem, hogy most már végre elolvasom azt a bizonyos novellát, amivel végülis második lettem a pályázaton. Hülyén hangzik, tudom, de nem olvastam el még. Illetve most már de, épp az előbb. Megmondom őszintén egy-egy mondatra simán rácsodálkoztam, hogy ez tényleg belőlem jött, még jó, hogy tudom, hogy pontosan itt ültem, ahol most, a gép előtt, amikor írtam.
Ez a két mondat különösen megragadott: . "Mert a mosolyok visznek mindig közelebb az út végéhez, ahol az igazi fényes boldogság lakik a maga tökéletességével. Azzal a tökéletességgel, ahol a lány is elfogadja magát, és ahol őt is elfogadják". Végülis lehet, hogy még mindig ezt keresem. Az út végét, és azt a fényes boldogságot. Nem tudom, hogy meglelem e valaha ezzel a nyughatatlan lélekkel, amivel engem megáldott a sors. Mert mindig van valami, amit továbbgondolok, ami miatt megtorpanok, amin gondolkodom, amin rágódom.
Mindig van valaki, aki bekérdez olyat, amin aztán napokig képes vagyok gondolkodni. Minimum ketten, de azt hiszem, többen is megkérdezték mostanság, hogy biztosan jó ötlet e munkát keresni már megint.. ismerve az összes előzményt. Volt, aki odáig is "merészkedett", hogy megkérdezte, komolyan azt gondolom, nincs más útja-módja a "dolgozásnak", mint bemenni egy munkahelyre, ledolgozni fizetésért azt a napi 8, vagy akárhány órát? Nem, nem gondolom azt. Tudom, hogy képes lennék másképp is pénzt keresni (és utolsó mentsvárként még mindig bevethetem a sarki ház előnyeit :-D), csak még hiányzik az utolsó löket ahhoz, hogy írjak. Akármit, bármit. Kisebb cikkekhez ugyanúgy lenne kedvem, mint ahhoz a nagyobb lélegzetvételű íráshoz, aminek a témája már megvan, nagyjából azt is tudom, hogy fogom megírni. De a kedvem egyáltalán nem azt jelenti, hogy ebből valaha is lesz "hasznom", hacsak az írás terápiás hasznát nem számoljuk. Ami ugyan egyáltalán nem elhanyagolható szempont, de abból a villanyszámla nem fizethető. És nagyon boldog lennék, ha nem kéne soha ilyen racionális dolgokkal foglalkoznom, mint csekkek, bevásárlás, de kell. Így aztán egyenlőre abban kell gondolkodnom, hogy "igazi" munkahelyen "igazi" munkával "igazi" pénzt keresek. Mondjuk ez sem holnap lesz még. De gyúrok rá. :-D
A blogomat még nem olvastam vissza az elejétől (pedig ezt is megígértem). De majd ezt is pótolom, igaz, kicsit félek tőle. Merthogy az vagyok én, amit itt olvasni fogok. De akarom én ezt tudni? Hát persze... Mert ha a félelmeimet legyőzöm, akkor még én is lehetek az a tündérlány, akiről a mese szól.
Van azért egy csomó zűr odabent, de tisztul a kép. Azt már tudom, honnan jöttem. Azt is, mi vagyok most, és hol. Ami nem tiszta, hogy hova tartok. De ezt lehet, hogy nem is kell tudnom. Csak el kell fogadnom. Hogy "Isten rendelése szerint.." Vagy ahogy a sors akarja.. Vagy amit az univerzum ad nekem. Mind ugyanaz. Csak ki így hiszi, ki úgy. De mindannyian ugyanazt akarjuk. (szeretnénk?) Életet cserébe azért, mert itt vagyunk.
És a végére még valami, mert már annyiszor írtam köszönetet, hogy azt már nem szeretném.
Helyette egy kölcsönzött gondolat: "A barátság olyan, mint az igazgyöngy; kezdetben még egészen parányi és roppant sebezhető.- Ám az idő előrehaladtával gyönyörű, felbecsülhetetlen értékű ékszerré csiszolódik, melyet mindenki irigykedve néz, és mindenki magának szeretne." (1000 gondolat a barátságról) Igazán boldog vagyok az ékszertől, amit olyan sokan irigyelnek, és mégis az enyém. Több ékszerem is van. Tőletek. :-)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése