A hétvégéről

Nem tudom más hogy van vele, de én valahogy mindig úgy járok, hogy minél inkább tudom, hogy temérdek sok a tennivalóm, annál inkább nem csinálom. Találok millió egyéb tennivalót, ami után persze majd rögtön nekiállok azoknak a fontosaknak is, csak még előbb ezt.. és azt.. meg amazt.
Most is ez volt. Tudtam, hogy a nyaralásra velünk jövő pakkot össze kéne pakolnom a hétvége folyamán, vagy legalábbis a nagy részét, mert a hétfő-kedd kevés lesz. Úgy meg aztán végképp, hogy végül kedden munka után indulunk (és két választása van az én kedves férjemnek.. vagy ír egy cd-t, amíg én holnap a fodrásznál leszek, amin az én szeretett zenéim vannak, vagy alszom egész úton :D), tehát aznap kb. annyi időm lesz csak, amennyi még nagyon-nagyon muszáj. A család férfitagjait ismerve ez úgy kb. fél óra lesz.
Szóval, ezt már péntek este tudtam. És pénteken még tök jól meg is terveztem magamban, hogy majd mit hogy fogok csinálni. Csak aztán jött a szombat reggel. És nagyon nem akaródzott nekiállni.. elindítottam a mosógépet, meg aztán ki is teregettem. Közben meg elmentünk bevásárolni, és miután nem találtunk parkolóhelyet, meg amúgy sem tudtuk mit főzzünk, nagy merészen felvetettem, hogy akkor én inkább egy whoppert szeretnék, meg különben is arról volt szó, hogy pótoljuk a fürdőruha-hiányosságaimat (merthogy most megvan, csak épp tönkrement a csatja). Így aztán elmentünk. Előbb a whopper-igényemet teljesítettük.. na persze, ha már ott voltunk, mindenki csatlakozott hozzám, és nem csak nézték, ahogy én eszem. Rögtön ezután tankoltunk, majd beálltunk az autómosóhoz, hogy amit megspóroltunk a tankoláson, azt most jól eldorbézoljuk, és tiszta autóval megyünk tovább.
Itt jegyezném meg, hogy nem kell az én gyerekeimnek drága vidámpark.. bőven elég, hogy bent maradtunk az autóban mosás közben. Volt sikongatás is, meg hűha is, sőt.. Erik (a macsó, a páva, a raj Erik) félt is. Mondjuk erre nagy összegben fogadtam volna, hogy ez így lesz, mert nem bírja az ilyesmit. Egyetlen egyszer próbálkoztunk még régebben a búcsúban ilyen óriáskerék-féleségen, de meg kellett állítani, mert majd' elájult félelmében. Itt azért erről nem volt szó, de alig várta, hogy végezzen a mosó, neki simán beillett valami kalandtúrának is.
Ezután még sort kerítettünk a fürdőruha keresésre is.. nulla sikerrel. Mert megtaláltam, amit kerestem. Pont olyan színű, fazonú, nem nyakbakötős felsőjű... természetesen minden méretben volt, csak az enyémben nem. Így jártam, mert a többi meg nem tetszik. Úgyhogy most majd megpróbálom megpreparálni a régit, vagy s.o.s veszek egyet holnap.
A készülődést pedig abban kimerítettem, hogy leterveztem, hogy mit kell elcsomagolni. Szépen precízen felírtam, mi kell, és mibe fogjuk belerakni. Afféle célzás is volt, hogy esetleg össze is komissiózhatná valaki, de senki nem vette a lapot, úgyhogy csak rám vár. Jobb is mondjuk, mert ismerve a férfinépet, a lista fele itthon maradna, aztán ott vakaróznának, hogy húha, nincs alsógatya, most mi lesz. :D
És még ugye volt az emlékutazós rész is, de ezt már elmeséltem.
Ma azért kicsit többet csináltam a tegnapinál, bár messze nem azt, amit elterveztem. De át van öblítve, és el is van csomagolva az összes ágynemű. Ez is valami. De közben azért ma főztem is, meg forma 1-et is néztem, meg ilyenek.
És mindjárt holnap hajnal lesz. De ebben az a jó, hogy amíg dolgozom, egészen biztos nem fogok bűntudatot érezni amiatt, hogy nem csomagolok épp, mert lehetőségem sem lesz rá. :D De majd utána... vagyis miután levágattam a hajam.. meg bevásároltunk.. meg ettem.. :D :D :D Fog ez menni...

Emlékutazás

A téma az asztalon hevert ma egész nap. Nem is egy. De mégsem azokról fogok írni, amik ott hevertek, mert időközben valami más jobban kikívánkozik belőlem.
Nem volt egy szokványos nap a mai, és ennek a nemszokványos szombatnak a végén, este hatkor mentünk bevásárolni a mai vacsorához, meg a holnapi ebédhez. Kicsit kiborító voltam ma, úgyhogy amikor elindult hazafelé vásárlás után, már nem is mertem mondani, hogy elmehetnénk még egy kicsit "csak úgy kocsikázni", mert gondoltam, már nem feszítem tovább a húrt. De valamiért épp működött köztünk a telepátia, (ez egy ilyen nap is volt egyébként) mert Balázs sem hazafelé indult. Nem mentünk még a városból sem el, csak végigmentünk jó pár utcán, megnézegettük az eladó házakat, kicsit álmodoztunk, hogy melyik miért lenne jó nekünk, meg elámultunk, hogy egy csomó ház mennyit változott, mióta nem láttuk. Konkrétan van olyan utca, ahol azóta nem jártam, mióta nem járok középiskolába. Azelőtt meg minden nap arra mentem a vonathoz.
Már indultunk volna haza, amikor egy kis zsákutca előtt mondtam, hogy ide menj be, megmutatom, hol laktak a nagyszüleim. Együtt vagyunk húsz éve, és még sosem jártunk itt, sőt, Balázs elmondása alapján, ő még városunknak ebben az utcájában sem. Nem volt nehéz dolgom megtalálni a házat. Az utolsó abban az utcában, a jobb oldalon. Nem is változott olyan sokat. És még emlékszem rá. A kapura, a bejáratra, és belül a konyhára, és az onnan nyíló nagyszobára. Ahol a fotelban ott ült mindig a M.mama. Beteges volt, nem szabadott nála hangoskodni, mert megfájdult a feje (vagy csak simán addigra már épp eleget hallgatta a gyerekzsivalyt, miután felnevelt hét gyereket). Nem is mentünk túl sokszor, főleg, mert amikor én kicsi voltam, még a gyerekei közül négy is ott lakott vele, meg még egy unokatestvérem is, aki egyidős volt velem. Sanyikával pl. sokat játszottunk odakint, jó vadregényes volt a kert, a szomszédságban meg már a vasútpart.
A legélénkebb emlékem egy karácsonyhoz kötődik. Ilyenkor mindig mentünk, és mire mentünk, ott várt a fa alatt az ajándék, amit az angyalok hoztak. Arra is emlékszem, hogy szigorúan csak almák voltak a fán, és az almákon kívül még némi szaloncukor, és gyertyák. Igazi gyertyák. Egy almát mindig el kellett hozni. Starking alma volt, amit akkoriban még nem nagyon szerettem, mert kemény volt, de gondolom ez termett a kertben. (mostanra azt hiszem, ez valami olyan hagyományt hivatott képviselni, mint az, amikor annyifelé vágják az almát, ahányan vannak, és mindenkinek meg kell ennie a maga szeletét, hogy a következő évben is mindenki újra együtt legyen)
De ezen a karácsonyon valami különleges dolog történhetett, mert nagyon nagy ajándék volt a fa alatt. Soha még ekkora nem, mint akkor. Annyira szép babát kaptam, mint még soha életemben. Nagy volt, alvós baba, és gyönyörű. Olyan szép, mint Hófehérke. Gyönyörű kötényruhája volt, és hófehér cipője. Volt még rajtam kívül két lányunokája, de nekem szánta a legszebbet. Nem tudom miért, és már nem tudom meg soha, mert ő már nagyon régen meghalt.

A kép jobb szélén a nagypapám, mellette pedig a nagymamám

Hát így esett, hogy a gondolatolvasásból emlékutazás lett. :)

Esti filozófia

Tulajdonképpen saját magamnak okoztam azzal a legnagyobb kárt, hogy akarva-akaratlanul (vagy leginkább a körülményekhez való alkalmazkodás miatt) is kiszakadtam az internetes kommunikáció világából.
Minden adott lenne pedig hozzá... okostelefon, laptop, szupergyors internet.. meg még ami csak szem-szájnak ingere... Csak az idő, az, amiből a legkevesebb van.
Egészen eddig fel sem tűnt ez ennyire, mint ma este, mikor a könyvemben azt olvastam, hogy az egyik főszereplő milyen kedves-kellemes emlékeket őriz az édesanyjából. Na és ezen el kellett gondolkodnom. A gyerekes részen is, nem én lennék.. Meg azon is, hogy milyen kellemes emlékeket őriznének rólam mások. Mondjuk Ti, akikkel közösen blogolunk, és nekem hetek óta arra sincs időm, hogy írjak egy-egy bejegyzéshez legalább pár sort. Most az a meggyőződésem, hogy úgy emlékeznének rám egy csomóan, hogy "Jaaaa, a Dius, aki minden nap írt, de soha senkihez nem szólt? Hát kár, hogy már nem ír.."
A gyerekeim pedig sajnos elég sok olyan dologra emlékeznének mostanság, amire nem vagyok büszke.
Például, hogy "Ne most, dögfáradt vagyok, és látod, még főzök..". "Jajj, hagyjál már a hülyeségeiddel, fiam, mindjárt indulnom kell dolgozni, nincs erre időm." Vagy hogy "Hagyjátok már abba, mert világgá megyek."
Persze, kicsit világosabb pillanataimban tudom, hogy a szép emlékek tovább megőrződnek, mint azok, amik nem szépek. És végül is.. még egy csomó időm van ilyen szépeket gyártani, nemde?

Ma

Ma aztán nem sok ihletem van tényleg. Fejben már egészen máshol járok, és nem itt vagyok, ahol épp ülök. :D Hülyén hangzik, de sebaj. Még három napot dolgozom, és aztán szabadság, és nyaralás. Igaz, kedden munka után indulunk, és úgy tervezem, hogy addigra mindent össze fogok pakolni, hogy majd tényleg csak indulni kelljen. Na persze nincsenek illúzióim, hogy ez pontosan így is lesz majd, de legalább megpróbálom. Hétvégén majd jól előredolgozok, hogy ne jusson túl sok minden arra a hétfő délutánra. Aztán majd meglátjuk.
Emellett jól pórul is jártam... a saját bénaságom és figyelmetlenségem az oka egyedül, hogy a sütőbe nyúlva az ujjamat nekinyomtam a grillszálnak, ami éppen vagy háromszáz fokon izzott. Ugyan azonnal elkaptam onnan, és hideg vizet is folyattam rá rögtön... de azért megégett. Nem nagy az égés nyoma, de elég rossz helyen is van, meg elég csúnya is. Meg be is dagadt, és mostanra kezdett el fájni. Na mindegy.. kenegetem, meg minden,és majd elmúlik. :)

Na és holnap meg már péntek. Az egy jó nap. :)

Csak képek

Ilyenekre gondoltam ma.

Így aztán könnyű volt kibírni a napot. :) 

Ez is mi vagyunk

Mindannyian mások vagyunk. Van, aki szeret korán kelni, és korán lefeküdni is, és van, aki alszik, amíg teheti, és fenn van, amíg csak bír. Az első Balázs, a második én vagyok. Azt hiszem, ennél nagyobb ellentét nincs köztünk, bár ez épp elég is ahhoz, hogy örökös konfliktusforrás legyen. Mert Ő nem érti, hogy hogy nem lehet hatkor frissen-fitten tettre készen ébredni (természetesen óra nélkül), én meg kiröhögöm, amikor a nyolckor kezdődő akármilyen tévéműsor alatt is alszik már.
Emlékszem rá, hogy nem volt ez mindig így, mert amíg cigizett, addig ő is sokáig aludt, valahogy a leszokás elvitte az alvókáját is.
Elvileg akkor két megoldás lehetséges. Vagy ő is cigizni fog, vagy én sem. :D
De ez egy újabb örökös konfliktusforrás köztünk. Mert szerinte már rég le kellett szoknom, szerintem meg cigizni jó.
Amúgy meg az életünk attól színes, hogy a rózsaszín buborékok mellett vannak ilyen sötétebb színek is. Nem unatkozunk, na.

És hogy mennyire nem... még most felmosok lefekvés előtt. Ez az egyetlen időpont, amikor egészen biztosan nem fogja összejárni senki. És hogy fél tizenkettő van? Hát istenem... de reggel hatkor tutira nem leszek friss és fitt. Talán azért így is szeretnek.

Duma...

Azért is jó, hogy itt van ez a blog, mert legalább van itt valami felület, ahol még kibeszélhetem magam. Mert ugye én az előbb értem csak haza a munkából, és még épp "pörgök lefelé", ugyanakkor a család többi része meg már lefeküdt, vagy legalábbis arra készül, és leginkább a kutya sem akar már velem beszélgetni (mert már ők is alszanak).
Szóval, akkor kedves blog, elmesélem Neked, hogy amúgy jó napom volt. Pedig megint hétfő van. És még hideg is lett (köszi mindenki, aki erre vágyott.. de szólok, hogy nyár van ám...). Fáztam is rendesen most este, mert nagy önbizalommal elmentem egy szál pólóban délben. Na, ez most este kevés volt már, de sebaj.. sose legyen nagyobb bajom.
És azt is elmesélem Neked kedves blog, hogy van az az eszméletlen jó érzés, amit úgy hívnak, hogy belső béke. És képzeld, kedves blog, már tudom, mit is jelent. Mert dacára minden kisebb és nagyobb vívódásnak, azért én legbelül nagyon békés vagyok. Itt vagyok a helyemen, ahol mindig is lenni akartam. Az összes örömöt sokkal nagyobb intenzitással tudom átélni, ahogy az összes bánatot, vagy kisebb attrocitást is sokkal kisebb súllyal tudom kezelni. Nem baj, ha néha beszól valaki, mert abszolút magaménak érzem a mondást, hogy "Nem az számít, hogy mit mondanak, hanem hogy ki mondja." Elnézően tudok mosolyogni kicsinyes dolgokon, amiken régebben képes voltam napokat vívódni. Még magammal szemben is sokkal elnézőbb vagyok, mint valaha. Mert egészen lazán megbocsátottam magamnak a múlt heti rosszullétet, és beraktam arra a polcra, ahova való. Ugyanakkor egészen jól el is tudom ismerni magamnak magamról, ha valamit jól csináltam. Dacára annak, hogy az én saját különbejáratú úszógumim másról árulkodik, egészen súlytalannak érzem magam ettől.
És kedves blog, azt is képzeld el, hogy már csak hat napot fogok dolgozni, és aztán jön a jól megérdemelt szabadság. És addigra olyan nagyon jól fog esni a laza kis semmittevés és láblógatás, hogy ihajj..
Na és még azt is elmesélem, kedves blogom, hogy odabent is úgy érzem, eltelt már annyi idő, hogy elfogadtak. Végre. Nem tettem érte semmi különöset, de mégis, azt hiszem, mostanra kiismertek annyira, hogy tudják, nem keverem hátulról a dolgokat, és lehet bízni bennem. Egy-egy pillantásból is tudható, hogy örülnek nekem. Az pedig külön jól esett, hogy ma azt is mondták nekem, hogy bárcsak múlt hét csütörtök lenne megint. :)

És ma egész nap azt dúdolgattam, hogy "rám talál a boldog nyár...". :))
Ha ilyen a hétfő, a hét további része is nagyon jó lesz. :)