2012. dec. 15.

Kár volt..

Túl magabiztosan kiabáltam el valamelyik nap, hogy engem nem tudnak megfertőzni a fiúk. Ma reggelre úgy ébredtem, hogy fáj a torkom, és olyan fura az orrom. Meg kb. minden porcikám is fáj.
Aztán a torokfájásból inkább valami nyirokcsomó-fájdalom lett a nyakam bal oldalán. Az orrom maradt olyan fura, mint volt, se jobb, se rosszabb. Lázam nincs. Csak a nyakam fáj. Kívül-belül.
Azt hiszem, mondhatjuk, hogy ez az így járás tipikus esete.

És továbbra is csak nagyon light-osan rendelkezünk karácsonyi ajándékkal, és az idő, amit erre tudunk még szánni már majdnem egyenlő a nullával. Sebaj. Ha lesz egy jó vacsora, már lesz, aki elégedett lesz vele. :)

2012. dec. 14.

Súlyos

Lassan megérkezem magamban oda, ahova igazából már réges rég el kellett volna jutnom. Sőt, miután valami olyasmi rémlik, hogy már voltam is ott, kicsit értetlenül és rémülten nézem az utat, ami ide vezetett, ahol még most vagyok.
Tudom magamról, hogy nem vagyok egyszerű eset. Sosem voltam az, és emiatt volt az, hogy már gyerekként is vagy nagyon népszerű voltam, vagy senki nem állt szóba sem velem. Nem tűntem ki soha a tömegből a szépségemmel, vagy az eszemmel, egészen átlagos és hétköznapi lány voltam. Ami talán mindig az enyém volt, és hiszem, hogy soha, senki el nem veheti tőlem, az a szívem. Mert az jó nagy. Talán túl nagy is, és ezért tartok ott, ahol. Mert a nagy szívem miatt mindent egészen csinálok. Teljes lényemmel jelen vagyok mindenhol, minden energiámat oda fordítom, ahol épp jelen vagyok. Az, hogy vannak közegek, ahol ezek az energiák egy pillanat alatt tűnnek is ki belőlem, mert úgy szipkázzák azok, akiknek szükségük(?) van rá, nem nagyon tűnt fel. Hiszen az a nagy szívem azt gondolta, miért is ne segíthetnék bárkinek akármiben amiben lehetőségem van?
Nagyon sok csalódás juttatott el oda, hogy képes legyek legalább nemet mondani. A szívem viszont továbbra is sajog minden ilyennél, hiszen sokkal természetesebb lenne segítő kezet nyújtani, ott lenni, megtenni. Na, és itt van valahol az egésznek a kulcsa. Mert úgy jártam, hogy mivel mindent egészen csinálok, hát ezt is sikerült. És valahogy ez a sok, apró sajgás nyomot hagyott, és elkezdett terjedni. Szépen összekapcsolódtak, alkottak egy-egy nagyobb lyukat, ahonnan máris kihullottak dolgok valahova, a semmibe. Én meg hagytam. Mert képtelen voltam rá, hogy megtaláljam az arany középutat.
Azt nem mondom, hogy most már tudom, hol van, mert még mindig nem. De talán még időben vagyok ahhoz, hogy ismét és újfent változtassak valamin, ami nem működik jól. Egyértelmű jelei vannak, hogy nem jól csinálom a dolgaimat, hiszen minden, amihez kell a jelenlétem fizikai fájdalommal jár (szó szerint). Ez is végigkísér, és még ha nem is tudatos a szó igazi értelmében, mégis én kell, hogy okozzam magamnak, hogy szépen építgetem le magam testileg is, ha nem jól működök.
Bevillant ma magamról egy kép. Rég volt már, de mintha most lenne. Hasonló tüneteim voltak, mint mostanában is (amikről szándékosan nem írok), csak akkor még alig egy évvel voltam idősebb csak, mint amennyi most a legidősebb fiam. Orvostól orvosig jártunk, naponta injekcióztak sokféle injekcióval, mégis ültem a sötét szobában, és potyogtak a könnyeim a fájdalomtól. Akkoriban meglebegtették, hogy talán gyerekem sem lehet soha, annyiféle bajom volt. Szóval ma láttam magam így, és megijedtem, hogy ha így folytatom, akkor megint eljuthatok oda. És ezt nagyon nem szeretném.
Meg kell tanulnom úgy élni, hogy helyén kezeljek mindent. Balázs már megmondta rég, hogy meg kell tanulnom priorizálni. De azt nem mondta, hogy azokat a dolgokat is, amik csak odabent működnek.
Azt gondolom, igazán nem ezt érdemlem magamtól, hogy így bánjak magammal. Szemmel látható minden belső gyötrelmem, az arcom igazi tükre a lelkemnek. Ráncok, fénytelen bőr, fura tekintet. Pedig ez nem én vagyok. (és még a csontjaim is szúrnak)
És tudjátok, miről jutott ez az egész eszembe? Azon gondolkodtam, miután fejben a sokadik karácsonyi ajándék verziót tervezgettem, hogy tulajdonképpen nem mindegy, milyen értékben és mi van ott a fa alatt, mikor egész évben karácsony van? Nyálas, nem nyálas, én nem bánom, de szerintem a gyerekeimnek is egész évben ez van. Hiszen megkapnak mindent, amit szeretnének. Na nem, a toronyórát lánccal nem (meg egy csomó minden mást sem), de ésszerű határokon belül mindent. Az a minimum, hogy akkor, ha már ekkora mázlista vagyok, hogy egész évben karácsony van, mert minden nap van, aki szeressen, akkor megemberelem magam, és visszaérkezem  a helyemre.
Ehhez most még szükségem van egy kis időre. De az, hogy ma délután óta úgy tűnik, hogy az idén már csak öt napot kell dolgoznom, sokat fog lendíteni az ügyön. :)

2012. dec. 13.

Férfiak...

Mire a fiaim felnőnek, egészen biztosan fogok írni egy könyvet a férfiakról, afféle használati utasítás-félét, és majd nagyon jól meg fogok gazdagodni belőle. :) Addig meg szépen összegyűjtöm magamban a válogatott férfi-dolgokat. Mert igen, egészen biztos vagyok benne, hogy vannak olyan dolgok, amik valahogy kromoszómailag vannak bennük elrejtve. (bennünk, nőkben is, csak most nem ez a téma)
Náluk valahogy hatványozottan igaz a pavlovi reflex. Egy csomó mindenre.
Például, ha meglátnak engem, az egyetlen nőnemű egyedet a lakásban, akkor eszükbe jut a kaja. Ha a konyhában tartózkodom, akkor még hamarabb, mint ha nem.
Aztán például, amikor betegek, akkor mindegyik nagyon odavan. A múlt hét végén és a héten a négyből négyen voltak náthásak, fájt a torkuk. (de engem nem tudnak megfertőzni, mert ez tutira ilyen fiúbaci) Volt a repertoárban mindenféle.
-Jaaaaj, én nem tudok fürdeni/öltözni/úszni, mert nagyon fáj a torkom. (és ide még egy köhögés is belefér a szenvedő kép mellé)
-Nekem mindegy, én úgyis tutira meghalok.
-Mindegy már, mert már mindenem fáj.
-Tökmindegy, hogy gyalogolni kell, már úgyis be van dugulva teljesen az orrom.
-Úgysem érzem az ízét...
-Úgyis el van dugulva az orrom.
-Már a fülem is fááááj.
Igazából sajnáltam ám őket, és még drukkoltam is, hogy ám legyen, ragasszák rám, akkor ők jobban lesznek, de nem. Ehelyett szorgosan hordtam haza a mandarint (úgy két kilót esznek meg egy nap alatt), a narancsot, főztem a citromos teát, és hagytam a termoszban, hogy mire hazaérnek, még meleg maradjon.
De például az is genetikailag van kódolva, hogy maximum a saját ruháikat ismerik fel. Azt sem mindig. A szekrényekkel is ez a helyzet. Van a ruhásszekrény, amiben a saját ruhájuk van, és a fiók, amiben az alsónemű. Ezeket ismerik, ezen kívül semmi mást. Ha hirtelen elutaznék egy hétre, igen nagy bajban lennének, vagy az én hajam hullana ki, amikor hazaérnék...
De az vitathatatlan, hogy genetikailag kódolva van bennük, hogy minden kütyühöz rögtön értenek. Amíg én még csak azt keresgélem az új távirányítón, hogy egyáltalán hol is lehet bekapcsolni vele a tévét, addig a legkisebb is már rég elintézte, és csukott szemmel is csatornát vált. De így van ez az érintőképernyős telefonokkal, az operációs rendszerekkel, meg minden ilyesmivel.

És egy bónusz a végére. A négylábú férfiak, akarom mondani majdnem egyéves fiúkutyák is ugyanúgy működnek, mint kétlábú gazdáik. Mert ha meglát, azt gondolja, kaját kap. Főleg, ha ő kint van, én meg kilépek az ajtón. És ma lehorzsolta a csuklóját (jó, tudom, hogy neki nem keze van, de az első lábán az a csuklója, amit ért a sérülés). Nem láttam, hogyan történt, csak az tűnt fel, hogy vérzik a kutya. Eltartott egy darabig, míg megtaláltam, honnan is jön a vére. Kis pici seb volt, de azért lefertőtlenítettem, és bekötöttem. A kötés inkább csak azért kellett, hogy ne kenjen összes semmit. Egészen a bekötés pillanatáig ugrált, játszott. Ahogy rákerült a géz, máris előadta a "szegénybetegkutyavagyok" színjátékot. Alig akart ráállni a lábára, és látványosan mutatta is, hol is van az ő sérülése. Felmászott Arti mellé, és még neki is nagyon látványosan bemutatta az ő szép fehér kötését, majd rárakta Arti hátára, gondolom, hogy akkor most tartsa már neki, ha már egyszer ő beteg.
Szóval, még a kutya is ezt a követ fújja. :)

2012. dec. 12.

Valami nem kerek

Ezzel a decemberrel most az idén. Nem nagyon tudom megfogalmazni még magamnak sem, de azért megpróbálom, hátha együtt okosabbak leszünk.
Már az eleje is olyan fura volt. Jött, elseje volt, amit tudtunk, felfogtuk, de mégsem akaródzott elhinni, hogy ez most már tényleg az. Mert pár nappal előtte még azt vártuk, az időjárást tekintve, hogy nemsokára tavaszodik majd. Szinte vártam, hogy akkor lassacskán rügyezni fognak a fák, és előbukkannak a korai tulipánok is. Ehhez képest hirtelen tél lett, és még csak idő sem volt feldolgozni ezt az egészet, máris nyakunkon volt advent első vasárnapja. Aztán a Mikulás... és aztán hipp-hopp mindjárt itt lesz a harmadik vasárnap, az öröm vasárnapja.
Nem csak magamon, de mindenkin azt látom, hogy tétován bolyong, és még mindig nem hiszi el, hogy mindjártkarácsony. Elképzeltem már magamban a jelenetet, ami hasonló ahhoz a filmbélihez, amikor is elhatározza a férj, hogy márpedig náluk az idén nem lesz karácsony, és vesz jegyeket valami tengerpartra, mert a lányuk nem tud hazamenni. Mígnem az utolsó pillanatban telefonál a lány, hogy úton van haza, és a szülők őrült tempóban próbálnak eleget tenni minden karácsonyi hajcihőnek. (sajnos nem jut eszembe a film címe) Szóval, vicces lenne ugyan, de remélem nem úgy lesz, hogy majd a helyi szupermarketben kell megverekednem a vacsorának valóért, mert mindketten az utolsó darabra pályázunk.
Azon túl, hogy a vásárlási kedv erősen megcsappant mindenkiben, a hangulat is a béka feneke alatt van nagy általánosságban (legalábbis itt nálunk). A karácsony említésére mély sóhajok vannak, tanácstalanságok, tipródások.
Az viszont mindenképpen igaz erre a hangulatra, hogy várakozás van. Csak azt nem tudom, mire várakozunk....Tudja valaki?

2012. dec. 11.

Ha...

...ma írnék, akkor egy csomó nyomdafestéket nem tűrő szót használnék, és egy csomó indulat lenne az írásomban.
Úgyhogy ma nem írok.
Helyette zenéljünk. Csak mert tetszik, és mert elég jól illik is a hangulatomhoz.

2012. dec. 10.

Kaptam valamit....

A december a csodák hónapja. Ezt azért tudjuk mindannyian, még akkor is, ha a hétköznapok szürkeségében nem mindig tűnik fel, hogy ott, valahol a taposómalom mögött világítanak a fények, és történnek csodás dolgok. Amikor az ember olyan passzban van, hogy a szürkeség annyira jelen van, hogy sokkal inkább húz magával, mint a fények csodája, akkor feltűnik valaki, aki megmutatja, hogy ugyan nyissam már ki a szemem, és ugyan mosolyogjak, még ha könnyes szemmel is.
Megtörtént ez a múltkor, amikor megérkezett az a bizonyos fülbevaló Lilitől. Akkor napokig hittem abban megint, hogy az emberek önzetlenek, és jók, és tudnak szeretni.
Aztán megint jöttek a szürkébbnél szürkébb lélekölő hétköznapok, és én újra zuhantam a fekete lyuk felé, ahol kárörvendve várt az önmarcangolás, az önostorozás, és kistestvéreik.
De akkor kaptam egy levelet.
"Kedves Dius! .......Régebben, mikor elkezdtelek olvasni, egy könyv ugrott be rólad. Hogy biztosan tetszene Neked. ........Szeretnélek vele megajándékozni, ha nem bánod. ......"
(A levélből csak egypár mondatnyit idéztem, szándékosan. Mert ugyan megkérdeztem az illetőtől, hogy írhatok e erről itt, és megengedte, de ide ennyi ami belefér. :) A többi az enyém.)
Jó ideig ültem ott bárgyú mosollyal az arcomon a levél olvasása után, mert olyan hihetetlen érzés, hogy valaki, aki csak úgy ismer engem, ahogy... mert sosem találkoztunk személyesen olyan kedves legyen, hogy meg akar ajándékozni.
Akkor megint hittem, hogy az emberek önzetlenek, és jók, és tudnak szeretni.
Kicsit zavarban megírtam a választ, amiben megköszöntem, hogy gondol rám, és megadtam a címemet. Aztán végül úgy alakult, hogy ez a valaki, akinek nemsokára felfedem a kilétét is, végül a saját példányát adta nekem, mert a könyv már nem kapható. Ez a gesztus valami olyan, amit nem is tudok szavakkal kifejezni, mert a könyv általában olyan tárgy, ami csak bekerül az ember háztartásába, de ki nem.
Nem tudom, mi az, amivel mindezt a szeretetet megérdemeltem tőle, amivel ez a gesztus jár. De nehéz szavakkal kifejeznem az érzést, amit okozott vele.
Kedves Dominika ezúton is szeretném megköszönni Neked a kedvességedet, mert bearanyoztad a napomat ma is, amikor a könyv megérkezett, és akkor is, amikor megkaptam Tőled azt a levelet.

És akkor most még egyszer mondom: a december a csodák hónapja. :)

2012. dec. 9.

Ennyi csak...

Vannak érthetetlen dolgok az ember életében.
Például, hogy hogy engedhetem be újra és újra a kutyákat a szobába, ha egy egész órán keresztül porszívózom miattuk a szőnyeget?
Például, hogy hogy lehet az, hogy újra és újra lecsitítom a háborgókat, pedig néha inkább jól odavágni lenne kedvem.
Például, hogy miért van az úgy, hogy mindig arra vágyom, amit épp nem lehet?
Például, hogy miért nem teszem meg, ha amúgy tudom, hogy meg kell tennem.
Például, hogy miért is olyan jó érzés kiszolgálni itthon mindenkit, mikor amúgy meg olyan fárasztó dolog...

És előre szólok, hogy a jövő héten extra fárasztó hetem lesz. Ettől aztán előfordulhat, hogy én is extra fárasztó leszek. Ráadásul ma reggel vesegörccsel keltem (de szinten tartom a fájdalomcsillapítót magamban). Előfordulhat, hogy még ennél is érthetetlenebbeket fogok írni. Előfordulhat, hogy végre megérkezik a szavas történet is.