17

17 évvel ezelőtt ilyenkor ugyanígy nem aludtam, mint ahogy most sem. Akkor azért, mert alig hat órával azelőtt megszületett Erik. Nem volt a legsimább az ő születése, azt hiszem, már ott, akkor eldőlt, hogy neki aztán mindenért meg kell majd küzdeni. Mint ahogy az is már akkor tudható volt, hogy nekem pedig mindig mellette kell állnom, és az ő érdekében bárkivel szemben fel kell vennem a kesztyűt. Gyönyörű, formás baba volt. És óriási már akkor is.
Ez alatt a tizenhét év alatt annyi mindent megéltünk együtt. Itt van minden bennem, az első napok rémült kétségbeesésétől kezdve, a mai napi mosolygós felbukkanásáig.
Elképesztő, hogy mennyit tud mosolyogni, és milyen őszinte a mosolya. Azt hiszem, talán mondhatom azt, hogy neki van hármójuk közül ia legszebb mosolya, és a legderűsebb személyisége is.
Emlékszem a szemüveges korszakára, amit nagyon utált mindig. Még a kis, műanyag motorral is átmotorozott egyen, csak ne kelljen hordani. Emlékszem az első napjaira az óvodában, emlékszem az iskolás napjaira. Emlékszem a fejlesztő foglalkozásokra, arra, hogy mennyire szerette mindig az öccsét, és milyen türelemmel tudott vele játszani mindig.
Kicsit hihetetlen, hogy ez a sok minden tizenhét év története.
Az utolsó "gyerek" éve következik most. Bár ő az az ember, aki örök gyerek marad majd.

"Az anyaság lényege, hogy azt a gyereket neveld szeretetben, akit kaptál, nem azt, akit előre elképzeltél. Hogy megértsd: ő pontosan az az ember, akinek lennie kell. És ha szerencséd van, ő lehet a tanár, aki azzá nevel, akivé neked lenned kell."

(Joan Ryan)
Nekem nagy szerencsém van. Mert ő igazán jó tanár.