Furcsa érzések

Ez a mai nap nem volt egy sétagalopp, de cserében lábon kihordtam három kisebb idegrohamot, és egy infarktust is. Pedig semmi nem történt, csak dolgozni voltunk. Ott mondjuk kifogtuk az idei év eddigi legrosszabb napját, és csak azt tudom felhozni ennek a napnak a mentségére, hogy nem is hétfő volt, hanem szerda.
Azt nem mondom, hogy szót sem érdemel az egész, mert tulajdonképpen érdemelne, de mindenkinek, aki nem járt még a munkahelyemen, nem látta belülről, és nem tapasztalta meg a működését, banális hülyeségnek tűnne, úgyhogy nem untatok senkit a részletekkel. Meg hát végül tíz és fél óra munkaidő után úgy jöttem el, hogy ott tartottunk, ahova szerettem volna eljutni.
Majd holnap meg viszek a kollégáknak egy-egy csokis karamellt, mert azt hiszem, rájuk fér némi boldogsághormon a mai nap után. :)
Amúgy lehet, hogy negyed ennyire sem viselt volna meg ez a mai hajcihő, ha nem épp abban a furcsa lelkiállapotban lennék, amit ez a pénteki ballagás jelent. Főleg, hogy Patrik a maga kegyetlenül őszinte módján tegnap este palacsintaevés közben megkérdezte, hogy "És milyen érzés, hogy nemsokára lesz olyan fiatok is, aki már a középiskolát is elvégezte?" Mire aztán Erik rögtön rákontrázott, hogy "És két év múlva már nem lesz általános iskolás fiatok sem." Na, szóval..hát milyen érzés lenne? Megrázó, ugyanakkor végtelen büszkeséggel tölt el, ahogy ez a nemsokára nem középiskolás fiú helytállt a négy év alatt, ahogy most is, a gipsz, a mankó, és minden nehézség ellenére teszi a dolgát, és dicséretes ötösre zárták le év végén matekból. (ez utóbbira sietett közölni, hogy na, nem kell azért elszállni tőle, mert vannak nála okosabbak is a csoportjukban) Furcsa érzés, az biztos. Nem is olyan kellemes átélni.
De lesz még ebből kedves emlék is, csak most meg kell élni az egyebeket is előbb.