Én idő

Mostanában olyan sok helyen bukkant fel különböző formákban ez a mostanság oly divatos kifejezés, hogy persze nekem is el kellett gondolkodnom rajta. Már rögtön magán a fogalmon is kellett azért gondolkodnom, mert nem is tudom, létezett e nálam valaha is olyan, hogy csak én voltam jelen önmagamban. Ez már rögtön meg is bukott, mert igazából sosincs csend a fejemben sem, meg a lelkemben sem, így aztán sosem vagyok egyedül igazán. Mindig az van velem a leginkább, aki valamiért a legjobban foglalkoztat. Szóval, ilyenformán kizárt, hogy nekem van ilyenem.
De azért, ha túljutok ezen, és elfogadom, hogy hát na, egyszerűen csak ilyen vagyok, és én így vagyok én, akkor keresgélem azt a napomban, amikor csak magammal foglalkozom. És van ilyen, jelentem. Mert este, a fürdőkádban olvasás az csak és kizárólag az én időm. Akkor általában nem jön senki már semmivel (ez mostanában néha megbukik, mert előfordul, hogy ilyenkor jut eszükbe valami halaszthatatlanul fontos), és csak én vagyok, meg az éppen aktuális könyvem, és a meleg víz. Nincs semmi különleges szertartás, nincs gyertya, meg pohár bor, meg illóolaj, vagy füstölő, csak tök egyszerűen fekszem a kádban, és olvasok. Néha úgy belemerülve a könyvbe, hogy csak azt veszem észre, hogy kihűlt a víz. Na, olyankor még engedélyezek magamnak két oldalt, aztán kiszállok, és rémülten pislogok ki a konyhába az órára, hogy "Te jó ég, már megint elmúlt tizenegy, mi lesz itt reggel?"
Szóval, ha a szigorú szabályoknak meg akarok felelni, akkor tessék, ez a napi fél-egy-másfél óra az én énidőm. Az, hogy ez épp mire elég, függ egy csomó mindentől. És igazából, azt hiszem, ez a csomó minden más az, ami leginkább befolyásol, nem az, hogy mennyi jutott aznapra az én időmből. :)
De persze, mivel nem vagyunk egyformák, gondolom ez sem mindenkinél működik ugyanúgy.