Várunk

"Várunk… Az idő múlik… De mi csak várunk…
A pillanat elmúlik és a múlt része lesz… És mi csak várunk…
Várjuk… hogy elmúljon a hideg… hogy elálljon az eső… hogy véget érjen a fárasztó nap… hogy elteljen a hét… hogy hazamehessünk… hogy elmehessünk… hogy egy jobb helyen legyünk… hogy elmúljon az unalom… hogy elmúljon a bánat… hogy megértsük… hogy elfelejtsük… hogy megbocsássunk… hogy megbocsássanak… hogy kisüssön a nap… hogy eljöjjön az igazi… hogy viszont lássuk Őt… hogy eljöjjön a nagy nap…hogy eljöjjön a nagy lehetőség… hogy erősek legyünk… hogy megmerjük tenni… hogy változzanak a dolgok… Várjuk… hogy elkezdődjön… várjuk… hogy elmúljon…
Csak várunk… Mindannyian mást… És sokszor csak a várakozásnak élünk, amely betölti mindennapjainkat… óráinkat… perceinket… és eközben elfelejtünk a pillanatnak élni… Elfeledkezünk a pillanatról, amely a kezünkben van… amely mindvégig a kezünkben volt… és közben elillan… Várunk… és közben szépen... lassan eltelik az Életünk…"

Napok teltek el, azóta csak munkálkodik bennem az érzés. A várakozás érzése. Nem akartam írni róla, de aztán csak kikívánkozik belőlem. Már csak azért is, hogy majd akkor veletek együtt fogunk várni ezentúl, és azt hiszem, ha elég sokan várjuk ezt a valamit, akkor valóban be is fog következni, és nem múlik el közben az élet sem. Kedd este olyan megrendítő pillanatokban volt részünk, amit nem fogunk egyhamar elfelejteni. Anélkül, hogy nevesíteném, vagy nevén nevezném a dolgot, olyan pillanat volt ez, amit nem is tudunk elképzelni. Egy pillanat alatt végigsuhant rajtunk mindenféle érzés, élmény, benyomás, beszélgetés, és egészen hihetetlennek tűnt, hogy ez most egy olyan pillanat, amikor mindennek vége szakadhat akár úgy is, hogy nincs többé semmi sem. Az azóta eltelt napok ugyan azt mutatják, hogy talán az a pillanat egy kicsit túlzó volt akkor, de ez mindegy is. Sosem tudjuk meg, csak az érzés maradt. Bennem munkálkodik egy jó adag "bűntudatféle" is, amiért talán nem az az ember vagyok/voltam mostanában, akinek kellett volna lennem. Az egyetlen mentségem, hogy sosem vezérelt más, mint a jószándék, és sosem volt más gondolat bennem, mint hogy "talán majd most". Ugye, az a bizonyos várakozás, itt is. De ezek a várakozások csak mulasztották az időt, és segíteni nem segítettek. Lehet, hogy vittek valamit előre is, de visszatekintve azt mondom, hogy nem.
A pillanatban hallottam a férjem hangját, később láttam az arcát, és amit láttam, megint csak sokmindent helyére rakott bennem. Kevesen ismerik őt igazán, és még nekem is tud újat mutatni, azt mondhatom De az a pillanat akkor ott volt a kezemben, és azóta is itt őrzöm. Nem is fogom elengedni, mert most majd ez lesz az, amiből ebben a várakozásban erőt fogunk meríteni. Hogy az ő hangja többé ne remegjen meg, és az arcán ne lássam többé ezt a fájdalmat. Az a pillanat kell, hogy bekövetkezzen majd a várakozás után, ahol a megkönnyebbült és felszabadult mosolyoké lesz a főszerep.
Erre kellene együtt várnunk. Eltart majd egy darabig, de ígérem, hogy akkor, amikor a felszabadult mosoly következik, mindent el fogok mesélni úgy igazából is.