Majd csak a végén fog kiderülni, hogy miért ezt a címet adtam. Addigra lesz értelme is, meg találó is lesz biztosan. Azt már tudom, mit fogok a végén írni. Az meg menet közben fog csak kiderülni, hogy mennyi is lesz ebben a posztban..
Kezdeném az elején, ha meg tudnám ragadni, hogy pontosan hol kezdődött, de ezt nem tudom megmondani. Csak úgy elindult valamikor, és vitt magával. Biztosan feltűnt itt is mindenkinek, hogy olyan "lelketlen" lett minden, amit írok, azokat kivéve, amik a gyerekekről szólnak. Üres is minden. Mostanra. Vad viharok is vannak néha, és tudnék sírni, tombolni és sikoltozni, de azt gondolom, minek? Nem tudok segítséget kérni, mert nem nagyon tudom megmondani, miben is kell nekem segíteni. Valahogy az elmúlt évben, vagy talán az elmúlt kettőben egyre csak erősödik bennem, hogy egy senki vagyok. Nem vagyok már rég nélkülözhetetlen és fontos, nem feltétlenül van rám szükség. A gyerekek egyre csak nőnek, és ahogy az idő telik, egyre inkább távolodnak, és más utakat, beszélgetőpartnereket keresnek maguknak. Tudom, normális ez. Csak szar ezt megélni. Az sem könnyű, hogy folyamatosan változnom kellett, és folyton csak adtam le mindenből, mert mindig, mindenki azt mondta csak, hogy "ne vállalj ennyit", mert sok lesz. És én hallgattam a többségre, és lemondtam szinte mindenről, ami örömet okozott addig. A blog maradt egyedül, de itt is van egy csomó dolog, amivel kapcsolatban saját magamat letiltottam, és megtiltottam magamnak, hogy írjak róla. Átmentem robot-üzemmódba, aki felkel-dolgozik-hazajön-bevásárol-főz-elpakol-lefekszik. Közben csak a feladatok, amik a tűzoltást szolgálják, és az örökös harc az idővel. Megszűntek a félórás-órás telefonbeszélgetések, mert nincs rá idő. Megszűntek a kutyasétáltatós órák, mert szintén nincs rá idő (meg mert Freddy-vel nem lehet bírni az utcán). Nem olvasok női portálokat, nem megyek nézelődni a plázába, és nem csinálok semmi mást, csak és kizárólag azt, ami a feladatom. Dolgozni, és ellátni a családot. Slusszpassz.
Azt sem tudom, mikor szembesültem ezzel először, de mostanában kezdtem átmenni "sárkány-üzemmódba", aki csak odamorog valamit mindenre, vagy épp csípőből visszavág valamivel. Épp abban a fázisban tartok, amikor azt gondolom, hogy "nem kellek nektek semmire, akkor nem is kaptok semmit". De persze szenvedek magamban piszkosul, mert pont azokat taszítom el magamtól, akikre a legnagyobb szükségem lenne.
Próbálnám megállítani és visszafordítani legalább a folyamatot, de túl messzire ment ez ahhoz, hogy csak úgy meg tudjam tenni. Van bennem egy jó adag dac, egy jó adag önutálat, és még több vád. Mindenkire haragszom, de leginkább magamra. Nem tűröm a bírálatot, mégis az első bíráló megjegyzés után azonnal magamba zuhanok. De már nem sírok. Az új Dius fogja magát, és "kard ki kard!" felkiáltással a magába zuhanás után azonnal visszatámad. Általában övön alul, és keményen. Szemét módon.
Ördögi körbe kerültem, mert miközben minden porcikám, és a lelkem összes rezdülése arra vágyik, hogy szeressék, és éreztessék azt is, hogy fontos vagyok, minden mozdulatom, mimikám és mondatom egészen másról árulkodik.
És azt hiszem, végül mégiscsak igaza lett az apámnak, aki már több, mint húsz éve megmondta, hogy "végül majd Te is olyan leszel, mint azok, akik miatt elmegyek".
Nos, amikor ezzel szembesültem, akkor mégis tudtam egy pillanatra sakkozni. Olyan mattot adtam saját magamnak, hogy majdnem csak a "fal adta a másikat".
Dius, ugyan csak így ismerjük egymást, de te egy nagyon is szerethető valaki vagy szerintem :) , olyan csupaszív lélek, még ha nem is így érzed mostanában... Szerintem egy dolog biztosan nem kerülhető el, ha ebből a dologból jól szeretnél kijönni, mégpedig, hogy időt szakítsál magadra, az a sokat emlegetett énidő hiányzik nálad úgy látszik teljesen, valahogy (tudom, hogy észvesztően nehéz) időt kéne szakítani olyan dolgokra, amik örömet szereznek Neked. Meglepődtem, mert ezt így, amit leírtál nem éreztem rajtad, lehet, hogy talán szigorú is vagy magaddal, mert mindezek ellenére én nem ilyennek látlak, inkább olyas valakinek, aki kimerülőben van és főleg a sok munka miatt. De biztos vagyok benne, hogy ez egy átmeneti állapot és a "régi" Dius előjön belőled :) ! Szurkolok, hogy megtaláld a megoldást. Addig is ölellek!
VálaszTörlésPár levélváltásunk alatt, nekem egy nagyon jószívű ember képe rajzolódott ki.
VálaszTörlésKívánom neked, hogy kapj erőre lelkileg és találd meg azt, ami segít rendet raknod magadban!
Bár nem sok, de küldök egy hatalmas ölelést neked!
Hát nem könnyű helyzet az, amikor ráébredsz, hogy kezdesz olyan lenni, amilyen nem szeretnél semmiképp. De talán jókor jön ez a ráébredés ahhoz, hogy megadja a kezdő lökést afelé, hogy változtass!
VálaszTörlésEgyetértek Viviennel, hogy több idő kellene arra, ami Neked örömet és kikapcsolódást okoz, akár egyedül, akár barátnővel, akár Balázzsal. elég nagyok már a fiúk, hogy pár órát ellegyenek egyedül, amíg ti kimozdultok, vagy hétvégén együtt mindenkivel.
Remélem hamar túlleszel ezen a lelki válságon! Ölellek!
Nagyon kedvesek vagytok, és köszönöm szépen a szavaitokat, meg az öleléseket, igazán sokat jelentenek. <3
VálaszTörlésBevallom, elolvastam a soraidat, aztán csendben bezártam az oldalt, mert nem tudtam mit írni. Nagyon megleptél, mert nem ez jött le eddig rólad. Én is hajlamos vagyok arra gondolni, hogy túl szigorú vagy magadhoz. Sokszor írsz arról, vagy utalsz rá, hogy a fiaid egyre nagyobbak, és önállóbbak (nekem nagyobb gyerekek, vagy felnőttek szülei szokta panaszkodni, hogy már nincs rájuk szükség, és milyen régen volt, hogy tőlük függtek a mindennapokban a gyerekek, és mennyire hiányzik ez nekik, most élvezzem ki), ugyanakkor meg mégis sokszor van rád szükség, ez is lejön. Szóval én is azt javaslom, hogy legyél kicsit önzőbb, és élvezd ki, hogy a fiúk már nagyobbak, és közben meg élvezd azt is, hogy jó alapokat raktál le náluk, hiszen megbízhatóak (mindegyikük a maga különböző módján), és végre magadra is maradhatna időd. Ja, és a közös nyaralás, a közös meccsek hangulata meg egyértelműen mutatják, hogy nem szakadtak el tőled, hiszen élvezik a közös programokat.
VálaszTörlésNa, jó katyvaszos lett az egész. De talán értesz. :-)
Teide, értem amit írsz. Pont jól tükrözi azt, ahogy én érzem magam. :) Köszönöm neked is.
VálaszTörlésÉs miért gondolod, hogy valakinek (vagy inkább más-valakinek, nem-senkinek) kellene lenned? Pár éve én is végig gondoltam, hogy mit értem el, mit csinálok, és rajtam is úrrá lett a hiábavalóság érzése. De szerencsére akkor jött szembe egy történet, amit próbáltam megkeresni, de csak egy idézetet találok, remélem, segít:
VálaszTörlés"Látod, itt a baj. Átmentél úgy az erdőn, hogy szinte semmit sem figyeltél meg. Nem gyönyörködtél, nem örültél. Persze tudom, siettél ide, ez a cél lebegett előtted, nem értél rá, ezt akartad mondani ugye? Az emberek nagy része is így siet át az életen, mint te az erdőn. Nem lát, nem hall, csak siet, célba akar érni. Esetleg, mint te, meg akarja tudni, mi a feladata. És ha én most, hogy ideértél, azt mondanám, hogy nincs itt semmiféle feladat? Hogy a feladat éppen az lett volna, amit útközben láttál, hallottál? Mit szólnál ehhez? Vissza nem mehetsz, elölről nem kezdheted, mitévő lennél, mondd?" - (Kálnay Adél)
Hmmm.. Orsi... hmmm... Ez betalált, köszönöm.
VálaszTörlés