Döbbenet

Na még ezt ma elmesélem, és aztán remélhetőleg hónapokig egy szót sem fogok írni az egészségi állapotomról, mert minden a legnagyobb rendben lesz.
Elmentem ma reggel a háziorvosomhoz, ahogy azt már tegnap estefelé eldöntöttem. Nem is lettem jobban reggelre, úgyhogy nem is ingatott meg semmi az elhatározásomban. Meg voltam róla győződve, hogy annyi lesz az egész, hogy elmondom, mi a panaszom, meghallgat, megnézi a torkomat, kapok valami csodaszert, és kezemben a papírral, miszerint hétfőn keresőképes vagyok, már mehetek is. Nos.. megkérdezte, mi a panaszom, aztán megnézte a torkomat, aztán meghallgatta a hátamat. Már gyanús volt, amikor többször is ugyanoda visszakerült az a bigyó, és újra és újra kellett levegőt vennem.
A döbbenettől szóhoz sem jutottam, amikor közölte velem, hogy ez bizony máris lent van a tüdőmön. Egy tollvonással áthúzta az előzőleg gondolt antibiotikumot, és másikat írt. Meg még fájdalomcsillapítót, meg calcimuscot, meg köptetőt. És még mielőtt bármi másban ringathattam volna magam, már mondta is, hogy ez nem ilyen három napos dolog, és nemhogy hétfőre nem ír ki dolgozni, de majd kedden még menjek csak vissza, és mutassam csak meg magam, mert ez bizony nem játék.
Még beszéltünk Balázs allergiájáról, de sajnos semmi újat nem tudott mondani, kivéve a sós vizes orrmosást, ami állítólag jó lenne, de nem mindenki bírja. És aki öklendezős, az amúgy se álljon neki. És nem mindegy, hogy mennyire sós a víz, mert inkább sós legyen, mint nem, mert ha nem elég sós, akkor csak rosszabbat csinál vele, mert minden pollent, ami odabent van, csak még mélyebbre szippantana be. Szóval jó módszer lenne, de nincs rá pontos adagolási útmutató, úgyhogy csak nagyon elszántaknak (és fakíroknak) ajánlott. Minden másra majd télen térjünk vissza megint.
Amikor kijöttem a rendelőből, még mindig idióta döbbenet volt bennem. Egyszerűen el sem akartam hinni. Mert azt gondoltam, hogy most milyen kis ügyes vagyok, még alig két napja jelentkeztek csak a tüneteim, és én máris megyek az orvoshoz, és majd milyen jól megelőzök minden szövődményt. Erre ott találtam magam a szövődmény kellős közepén. Nem voltam erre felkészülve. De már mindegy, kénytelen vagyok belenyugodni, hogy most akkor pihenésre vagyok ítélve. Ez utóbbi mondjuk nem esik nehezemre, mert a chemotoxos légy sokkal üdébb nálam. Egy kis mosogatás is lefáraszt. Na de majd lesz ez még másképp is. Az tuti, hogy mához egy hétre már dolgozni is fogok. :)