Ez is egy első

Még este fél hét tájban vállon veregettem magunkat, amiért valóban csak egy nagyon lájtos intelemmel engedtük útjára, és lazán beleegyeztünk abba is, hogy legkésőbb éjjel kettőig maradjon.
Igazából most nem azért toporgok még itt, mert aggódom érte, dehoooogy. Hogy is aggódnék? Amúgy is írt a facebookon egy üzenetet, hogy "Tök jó minden, nyugi." Ismer, vagy mi. Szóval tulajdonképpen nyugodt vagyok, mert tök jó minden, de minden nyűgöm ellenére (tudjátok milyen érzés az, amikor legszívesebben puszta kézzel kitépnétek az összes fogatokat, mert az is fáj a torokfájástól?) képtelen vagyok felmenni az ágyamba, és lefeküdni. Érzem, hogy megy fel a lázam, úgyhogy bevackolom magam a kanapéra, hátha meghallom majd, amikor jön. Nem azért, mert nem bízom benne, hanem mert akkor leszek majd teljesen nyugodt. Nem így, mint most.
Amúgy az öccsei sem nyugodtak, mert még az előbb is kérdezték, hogy mikor jön, és mivel jön. Na, a mivel.. azt mondta, majd hazahozza valaki. Mire én rávágtam, hogy arról szó sem lehet, mert azt nem tudhatja, hogy az a valaki ivott e. Vagy telefonál, vagy jön gyalog. A másodikat választotta, mert mégsem akar felverni minket az éjszaka közepén. :D Gondolom még csak nem is sejti, milyen érzés ez.. (de majd megtudja ;) )
De azért büszke vagyok magunkra, mert sokkal lazábbak vagyunk, mint velünk voltak a szüleink. Nálunk a tizenegy óra volt a max. És tuti, ha lett volna akkoriban mobiltelefon, anyám legalább száz sms-t írt volna, hogy megérdeklődje, kik vannak ott, van e mit enni, inni, nem fázok e, nem fáj e a fejem, jól érzem e magam, meg ilyenek. :D
Gondolom a második alkalommal már majd még lazábbak leszünk. De ez egy első alkalom, amibe belefér némi aggódás és izgalom. Lázas izgalom, stílszerűen.