Ezt még sosem mondtam

Péntek este derült arra fény, hogy Erikkel egy kicsit elszaladt a ló a héten az iskolában, vissza is beszélt egy tanárnak. Minderre az osztályfőnöke hívta fel a figyelmemet, aki ugyan keresett már fél kettőkor, de akkor én dolgoztam.. fél tíz után egy sms-t küldtem neki, hogy remélem nem valami baj miatt keresett, most végeztem a munkával. Mire aztán ő felhívott. Megnyugtatott, hogy nincs nagy baj egyáltalán, csak azért szól, mert tudja, hogy figyelünk Erikre, és törődünk vele, és meg is beszéltük, hogy szól az ilyenekről. Rendes volt tőle. :)
Annak rendje és módja szerint el is beszélgettünk Erikkel erről a visszabeszélés dologról. Pontosan ezzel kapcsolatos volt a dilemma, hogy kell e "köteleznem" őt arra, hogy tiszteljen valakit, akit amúgy nem tisztel, de végül megoldottuk úgy, hogy azt mondtuk, mindegy, mi a véleménye, el kell fogadnia, hogy abban a helyzetben nem engedheti meg magának, hogy ezt kinyilvánítsa. Meg elbeszélgettünk újfent a "kivel barátkozzál fiam" kérdéskörről is. Utálom magam érte, de Ő az a gyerekünk, aki után mindig "utána kell nézni", hogy épp ki is az aktuális barát, mert rettenetesen befolyásolható, és bármibe belemegy egy kis szeretetérzésért.
Nos, ezek után akkor itt az ideje elmondanom, hogy miért is van az, hogy én ennek a gyereknek bármit hajlandó vagyok elnézni (nyilván ésszerű keretek között). Valami hasonló iskoláséletet csináltam végig, mint ő. Sosem szerettek a tanáraim, akármit csináltam is, nem volt elég, nem volt jó, és megragadtam a középszerű szinten még akkor is, amikor többre voltam képes. Nem voltam kitűnő tanuló, mert nem tudtam rajzolni én sem, akárcsak ő. A kézügyességem gyatra volt, tesiórán én voltam a legbénább, így mindig volt valami, amitől sikerült még köznevetség tárgyává is válnom. Magyarból sikerült néha brillíroznom, de ott is csak elvétve, ráadásul a nyolc év alatt nyolc magyar tanárom volt, így mire feltűnt volna bárkinek is, hogy esetleg van némi tehetségem, addigra már nem is tanított. A tömegből nem tűntem ki, mert nem voltam szép lány, nem voltak gazdag és befolyásos szüleim, és még csak nem is tanultam úgy, mint a legjobbak. A barátaim zömmel arra használtak, hogy elmondhassák nekem a bánataikat, meg legyen, aki elvigye nekik a leckét, fordított helyzetben dolguk volt. Önbizalmam nulla volt, és mire felsős lettem, mindez még csak csökkent, amikor azt láttam, hogy a többi lány divatos ruhákban jár, nekem meg nem volt.. mert vagy pénzünk nem volt rá, vagy ha mégis megkaphattam volna a születésnapomra, akkor meg nem jött rám, csak valami nevetségesen csúnya. Így lett nekem zöld márványkoptatott farmerem, amivel már az első nap sikerült köznevetség tárgyává válnom, mert anyám még élt is vasalt bele Hogy ennek a következménye volt e, vagy egyébként is így alakult volna, nem tudom.. de nyolcadikra rendesen meg is betegedtem. Három teljes hónap hiányzás után az akkori osztályfőnököm kaján vigyorral a képén közölte velem, hogy akkor évet fogok ismételni, mert nem tudnak osztályozni félévkor, így felvételezni sem fogok tudni. Csak az akkor iskolaigazgatónak köszönhetem, hogy nem így lett, mert ő azt mondta, tehetek osztályozó vizsgát mindenből. De táncolni nem engedtek. Nem járhattam be a táncpróbákra, mondván, beteg vagyok, felejtsem el. Ez volt a legutolsó pofon, amit itt kaptam, mert soha többé nem engedtem, hogy áthatoljanak azon a páncélon, amit emiatt növesztettem magam köré.
Szóval.. én értem az összes érzést, ami őt végigkíséri az iskolában. Tudom, és látom, hogy még akkor is ezeket érzi, ha nem ugyanígy éli át szerencsére ezeket. Csak azért nem vagyok vele olyan kőkeményen szigorú, amilyennek esetleg lennem kéne, mert azt akarom, hogy -ellentétben velem- azt érezze itthon mindenben számíthat ránk, akármi is történik az iskolában.