Ma egy beszélgetés kapcsán elgondolkodtam azon, hogy vajon van e határa az ember befogadóképességének, vagy épp tűrőképességének? Ha a magaméból indulok ki, akkor lehet, hogy nincs. Mert én vagyok az, aki bárkit meghallgat, és még egy olyan sztorit is végig tudok hallgatni- belül sikítva röhögve- rezzenéstelen arccal, ami azért úgy egyébként kivágta egy kicsit nálam is a biztosítékot. Maradjunk annyiban, hogy olyan mélységben tekinthettem bele valakinek az intim szférájába, ahogy nem szerettem volna, de mit volt mit tennem, ha egyszer fogta, és csak kimondta?
Egyébként arra jutottam, hogy kell hozzá nagyfokú érzelmi intelligencia, hogy az ember tudja, hol van a határ, és minden kapcsolatát úgy kezeljen, ahogy kell. Másképp vagyok őszinte itthon a családommal, és a barátaimmal, és megint máshogy a kollegáimmal, és még ez sem egyezik azzal, ahogy például őszinte vagyok az ismerőseimmel. Vannak olyan mélységű dolgok, amikhez csak a hozzám nagyon közel állóknak van köze. Ha hat a munkámra, vagy épp a közérzetemre, kedvemre, akkor nyilván a kollegáimmal is megosztok belőle valamit. Épp csak annyit, amennyi belefér az általam szabott keretek közé.
Nem biztos, hogy én csinálom jól, mert simán lehet, hogy annak van igaza, aki mindenféle gátlás nélkül megosztotta velem ezt a mai dolgot is. Mégsem szeretném másképp csinálni. Nekem így jó, hogy van határ azért. :)
Nem, nem, szerintem neked van igazad, szerintem nem kell mindent megosztani hozzánk annyira közel nem álló emberekkel. (Én vagyok magam a nem-ember, ezzel a sok nemmel. :-)) Aki olyat kimond, ami nem tartozik másra, lehet, hogy utólag megbánja, vagy ha nem is, attól még nem biztos, hogy jól tette, mert ezek után, ha ránézel, mindig az jut majd eszedbe róla. :D
VálaszTörlésÚgy gondolom, ahogy te, és tegnap nekem is volt egy ilyen rám zúdítós beszélgetésem, aminek voltak olyan részei, amiket szívesen nem hallottam volna, de azzal, hogy meghallgattam, segítettem annak, aki elmondhatta:)
VálaszTörlés