A múlt hónapban költözött egy régi osztálytársam a világ másik felére. Egészen pontosan Los Angelesbe. Hála a facebooknak végigkövethettem a készülődést, a hangolódást, és most láthatom azt is, ahogy ott berendezkednek, újra otthont teremtenek maguknak. Épp ma este osztott meg egy fotót, egy tengerpartit.. húsz fok van náluk. És ott is tél van. :)
Gondolkodtam én már akkor is, amikor először láttam, hogy mire készülnek, hogy vajon én bevállalnám e? Lennék e ennyire bátor, hogy nem is csak a szomszéd országba, hanem egyenesen a világ másik felére költöznék? Tegyük fel, hogy a nyelvtudás nem akadály. Vajon lenne olyan dolog, amiért meglépném? Nem tudok rá válaszolni, és nem is tudtam sohasem. Azt gondolom magamról, hogy halogató típus vagyok, és épp emiatt elodáznám a lehetőséget, mire ki merném mondani a végső választ. Meg ilyenek jutnának eszembe, hogy mi minden hiányozna itthonról. És hogy mi minden lenne, amit nem vihetnék magammal, és akkor azzal mit kezdenék? És persze, félnék az ismeretlentől is nyilván, de talán ez a rész vetne vissza a legkevésbé, mert azért alapvetően barátságos fajta lennék, aki szeret ismerkedni (és ugye azt is feltettük, hogy a nyelvtudás nem akadály) Nálunk a gyerekek miatt is lenne rizikófaktor, és az ő véleményüket is figyelembe kéne venni. (Az említett párnál még nincs gyerek)Na és mi lenne akkor, ha ők nem akarnák, mi meg esetleg igen? Itthon maradnánk miattuk, és mondjuk évente tízszer felhánytorgatnánk nekik? Vagy rájuk kényszerítenénk az akaratunkat? És mi történne, ha mondjuk a háromból csak egy nem akarna jönni, és ő akár egyedül is maradna? Vajon beleegyeznénk egy ilyen verzióba?
Annyi kérdés és bonyodalom támadt már csak a gondolattól is, hogy azt hiszem, jobb ez így, ahogy van, és csak magamban irigykedem a húsz fokos télre. :)
Én mindig úgy gondoltam magamra, hogy nem merném. Pedig itt is mindenkitől, aki családtag, távol vagyunk, de az már olyan távolság lenne, amit túl nagynak éreznék. Viszont az is igaz, hogy ahogy egyre többen mennek ki, bennem is felmerül, hogy vajon ezzel a röghöz kötöttségemmel vajon megfosztom-e magunkat a kolbász-kerítéstől... még ha nem is abból van máshol sem a kerítés.
VálaszTörlés(Egyébként a Dalról nem írsz? Mi nem nézzük, de a beszámolóidat várom mindig.)
Nehéz ügy ez szerintem is, nem tudom, hogy bevállalnám-e... De egyre jobban azt érzem, hogy a fiúknak nagy előny lenne, nemcsak a nyelv miatt...
VálaszTörlésÉn is mindig röghöz kötött voltam, De ha csak rajtam múlna bevállalnám. És nem is a "kolbászkerítésért", hanem a "ki kellene szakadnom a konfortzónámból".:-) De teljesen biztos vagyok benne, hogy ilyen kérdés sosem lesz. Mást választottunk 17 éve....
VálaszTörlésNálunk sajnos már mindennapos a kérdés. Zoli már csomagolna... Én már megéltem azt, hogy milyen kiköltözni egy totál idegen környezetbe, és kevésbé vágyom kitenni ennek a saját gyerekeimet. Viszont érnek itt olyan hatások, sajnos egyre több, ami miatt mégis elgondolkodom még én is....
VálaszTörlésÉs nem a meleg tél vonzana....
Szerintem van az az élethelyzet, amikor belevág az ember. Legyen az kalandvágy, vagy kényszerűség. Gyerekekkel, pláne nagyobbakkal már nehezebben megy a váltás. Én is úgy érzem, hogy én olyan maradós típus vagyok, aztán ki tudja.
VálaszTörlésEgyelőre gy kerületen belüli költözés is olyan vacillálásokat okoz, hogy bele merjünk-e vágni, mert akkor iskolacsere, ovicsere, lehet, hogy hosszabb munkajárás, stb.. szóval bárhogy is van, nehéz döntés az, ha az ember maga mögött akar hagyni valamit.
Teide, azért nem írtam róla, mert azt gondoltam, nem érdekel senkit. :)
VálaszTörlésÉrdekes, hogy milyen sokat gondolkodtunk már ezen a témán is. :) Szilvi, hú, pedig valahogy rólatok nem is tudtam volna elképzelni, még annak ellenére sem, hogy tudom, hogy te magad is külföldön nőttél fel.
Kolbász-kerítés szerintem sehol sincs.Mindenhol dolgozni kell a megélhetésért. Csak gondolom az a nem mindegy, hogy hagynak e élni a lehetőségekkel, meg egyáltalán élni... akik mennek, azt gondolom, emiatt mennek.
Persze, a kolbászkerítésen ezt értettem: esélyt kapni.
Törlés