Nem vagyok egyszerű

Ma egy pillanatra látott kép kapcsán jutottam el odáig, hogy végül is azt hiszem, komoly hiánytüneteim lehetnek. De nem vagyok egyszerű eset (ebben sem), azt is tudom. Mert láttam egy képet egy nagyon boldog és nagyon fiatal párról, akik épp ölelkeztek. Nincs ebben semmi különös, nekem valahogy mégis belesajdult mindenem, és eszembe is jutott rögtön, hogy milyen is volt az ő korukban (hahh... micsoda szavak) ugyanez. Ahogy mindezt felidéztem, közben meg éreztem, hogy valami nincs rendben, mert abból a belesajdulásból valami mélyebb dolog lett, és nem múlt el. Aztán eszembe jutott.. hogy nem jut eszembe, hogy mikor ölelkeztünk utoljára így. :( Nem vagyunk elhidegülve, vagy ilyesmi, csak épp valahogy ezek a dolgok elmaradnak. Vagy azért, mert nem is nagyon találkozunk, vagy azért, mert ha találkozunk is, csupa racionális hülyeséggel kell foglalkoznunk (úgymint bevásárlás, főzés, ügyintézés, stb. stb. stb.), és mire mindezeken túlesünk, már túl fáradtak vagyunk ahhoz is, hogy szóljunk egymáshoz. Na meg persze még mindig egészen más bioritmusban működünk, mert Balázs legjobban a hajnali négy és hét óra közötti időszakban "él", amikor én még javában alszom, én pedig az este nyolc és tizenegy közötti időszakban vagyok a legjobb formámban, amikor ő már rég az igazak álmát alussza.
Mégis nagyon hiányzik ez a fajta testi kontaktus. Vagy amikor csak úgy megsimogatja a kezemet. Vagy az arcomat. Rajta kívül senki nem tudja pótolni ezeket, mert nem viselem el. Nem érhet az arcomhoz senki, mert azonnal ledermednék tőle. Úgy, ahogy ölelkezni sem tudnék csak úgy bárkivel (ez alól Erika barátnőm a nagy kivétel, mert ő meg úgy tud ölelni, ahogy senki más sem), sőt, ha jól belegondolok, senkivel sem. Így aztán, hogy ilyen vagyok, marad a hiányérzet, meg a sóvárgás..
Azt mondjuk nem tudom, hogy mitől lettem ilyen, hogy rajta kívül (és a gyerekeken kívül, de az szerintem egészen más) nem is jut eszembe senkivel sem ölelkezni, puszit adni, vagy bármi ilyesmi. Nem is szeretem, és magamtól nem is kezdeményezem senkivel. A névnap, születésnap más, de ott kimerül minden ilyen irányú késztetésem.
De vele meg annyira más. Mert az ő ölelése egyfajta béke szigete, akármi történhet, ugyanolyan. Az ő simogatása mindig őszinte. Ő tud csak úgy végigsimítani a kezemen, vagy arcomon, hogy nem rezzenek össze tőle, és nem ráz ki a hideg, hanem azonnal azt érzem tőle, hogy dejó, hogy szeretnek.
Na és pont ide jutottam a végére. Hogy leginkább azért hiányzik ez az egész, mert nem érzem ebben a kézzelfogható valóságban, hogy szeretnek. Mert időről időre az van, hogy hiába tudom.. pedig tudom. :)