A mondat végén a pont

Vagy mondhatnám úgy is, hogy szó szerint felkerült a korona a végtelennek tűnő Patrik és a fog című sztorira. Tegnap. Tényleg szó szerint, mert a végleges megoldáshoz erre volt szükség. És négy darab porcelán fogra. (és a pénztárcánkra is természetesen)
Párszor azóta már elnézegettem ezt az új arcát az új fogaival, ami cseppet sem idegen, és cseppet sem más, mint volt, és mégis az. Azon kapom magam, hogy ezerszer újra ott vagyok gondolatban a Tűzoltó utcai fogászaton, remegő gyomorral várom, hogy sorra kerüljünk, kezemben a fogával, ami nem sokkal előtte esett ki. Újra átéltem a kétségbeesést, és azt a szörnyű érzést, amikor megpróbálták visszatenni.
Újra itt volt előttem minden pillanata annak, amikor szembesültünk vele, hogy soha többé nem lesz ott saját foga.
Itt van a majdnem pontosan hatévnyi műfog-kérdésnek minden rettegéssel töltött pillanata bennem. Nem múlt el úgy nap, hogy ne attól rettegtem volna, hogy majd megint kirúgja valaki, vagy kiesik, és menni kell, újra és újra visszaragasztatni, minden fogorvosnak az épp aktuális kedve szerint hallgatni a litániákat, amiért nem vigyáz rá jobban.
Mégis, amikor először mondta ki a fogorvos, hogy már meg lehet csinálni véglegesre, először elbizonytalanodtam. De csak pár percre, mert Ő lelkesen várta, hogy belevághassunk. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire, csak tegnap derült ez ki nekem. Vagyis inkább ma. Amikor azt mondta, ő hat éve nem harapott bele semmibe, és nem is tudja, merjen e még valaha. De meg fogja tanulni. Ahogy megtanulja újra kiejteni a "c" és "sz" hangokat is, mert jelen pillanatban még pösze egy kicsit.
Így pedig, koronával a sztori végén, azt kívánom neki, hogy ez a kálvária, amit végigcsinált, maradjon emlék, amiről majd mesél a gyerekeinek (pl. amikor azt fogja nekik elmagyarázni, hogy miért is nem ijesztünk meg senkit, aki a csúszda tetején van), és többé sose kelljen ezzel foglalkoznia. (de legalább úgy húsz évig semmiképp)