Néha kétségbeesetten magányosnak érzem magam. Ami lehetne tökéletes képtelenség egy ekkora családban, de mégis előfordul. Leginkább az ilyen délutános heteimen. Mert hazajövök, és körülbelül tíz perccel a megérkezésem után már mindenki elvonul aludni. (aki még akkor nem ezt teszi) Én meg itt ülök, olvasgatok, aztán megfürdöm, elpakolom reggelre mindenkinek, amit kell, és lefekszem, hogy holnap újra kezdődjön minden.
Nem felemelő érzés még akkor sem, ha megértem amúgy, hogy fáradtak.
Na inkább, örülj, hg yvan egy kis csend körülötted, legalább tudsz gondolkodni:)
VálaszTörlés