Ez is elmúlt..

Mármint a húsvét. Illetve már majdnem vége, hétfő este háromnegyed hat van. Eltelt úgy, hogy sosem voltam még ennyire nemtörődöm és lusta dög egyetlen ünnep előtt sem, mint most. Sőt, még csak nem is stresszeltem azon, hogy se ajándék, se süti, se takarítás, és még a mosógép is nagypénteken várta a szerelőt. Mindennek ellenére mégiscsak járt itt a nyuszi is, locsolkodás is megvolt. Ettünk is, sütink is volt, úgyhogy lényegében semmi baj nem történt.
Nem tudnám megmagyarázni az okát, hogy miért is sikkadt most ez annyira el nálunk. Külsőségekben legalábbis. Semmi húsvéti dísz nem került sehova, még csak haza sem a garázs rejtekéből. Nem érdekelt, mit fogunk enni, milyen és hányféle sütit kéne sütnöm. Valami nagy-nagy szomorúság volt bennem, vagy inkább mérhetetlen fáradtság, vagy a kettő keveréke. Az egész csütörtök este tetőzött, amikor az egész napos mindenféle után (munka, munkából közvetlenül a temetésre mentem, és mindemellett még egész nap azon izgultam, hogy Erik épségben hazakerüljön a kirándulásról) este hét óra tájban lerogytam a kanapéra, és azzal a lendülettel azon kaptam magam, hogy aztaaaa, hogy zsibbad a fejem... meg a bal karom.. és jéééé... hogy forog a szoba. Nem, nem ájultam el, de iszonyatos fáradtság tört rám. Jó lett volna sírni, de még azt sem sikerült. Megúsztam az estét, és sikerült egy jót aludnom is, és csak kétszer tört rám a lábrázós akármim.
Pénteken egy fél órával tovább aludhattam a szokásosnál, ami már jó volt. És nem kellett dolgoznom sem menni, ami felért egy ünnepnappal. Dolgozás helyett, és hogy Balázs tudjon aludni (az ő hete sem volt semmi) a két iskolással, aki már a jól megérdemelt tavaszi szünetet töltötte elmentünk a piacra, meg a könyvtárba.
Délután jött a mosógépszerelő, és végre kiderült, hogy nem azért mos mosószer nélkül a mosógépem, mert feltalálta ezt a módszert, és ezentúl ilyen spórolósra veszi a figurát, hanem mert elszakadt benne egy bowden, amit szerencsére kb. tíz perces munkával ki is cseréltek benne. A tízperces munkát és az új bowdent elcseréltük egy ötezresre, és már moshattam is újfent mosószerrel, ahogy azt illik.
Azért még péntek este erőt vettem magamon, és nagyjából bevásároltunk, leginkább túlélésre játszva, hogy éhen ne haljunk már két nap boltnélküliségben.
Szombaton dacolva minden kupival, és pókhálóval, mosatlan ruhával, és egyebekkel, házimunka helyett elmentünk kirándulni. Na nem kell nagy dologra gondolni, csak Tbányára mentünk a Turulhoz, megnéztük a barlangot, felmentünk a kilátóhoz (ígérem, ha eszembe jut a neve, pótolom a hiányosságot). Jól éreztük magunkat, jó idő volt, csend és nyugalom. Nem kellett sehova rohanni, nem kellett senkire rászólni, ha tehettem volna, letáborozok ott az idők végezetéig, de azért végül hazajöttünk. :)
Vasárnap reggel Erik és Roland karöltve ébresztettek reggel hétkor, úgy gondolták, épp ideje lenne már megnézni, mit hozott a nyuszi a fészekbe. Mert az egyébként fel sem merült bennük, hogy esetleg üres maradt, főleg, hogy még virággal is díszítették. Azt gondosan eltussoltam a dédimama elől, hogy még a féltve őrzött kiültetett jácintját is a fészek díszítőelemeként találtam meg . És tényleg nem maradt üres, bár ez most leginkább nem nekem köszönhető, de a végeredmény szempontjából mindegy, mert húsvéti nyúl csak egy van, meg van neki egy segédje is, az már biztos, mert ha nem lenne, képtelen lenne ennyi mindent mindenhova elhordani (ezt csak azért osztom meg veletek, hogy tudjátok). Szóval.. a fészekben volt labda, krikett-készlet, tollasütő-készlet, ilyen gólyalábas izé (fogalmam sincs mi a hivatalos neve), meg persze csokitojás, csokinyuszi.. Örültek. :) Annak én kevésbé délutánra, hogy a krikett-ütőkből igen rövid idő alatt lett baseball-ütő, amivel leginkább egymást ütötték egy vita hevében. :D
Akkora mázlista vagyok, hogy még főznöm sem kellett, mert apósom megcsinálta helyettem a húslevest, a sóskaszószt a főtt hús mellé, Balázs megcsinálta a brassóit, én meg csak krumplit sütöttem, azt is a fagyasztott verzióból. Najó, hát összedobtam egy gyümölcstortát is, csak hogy mégis legyen valami édesség is a hűtőben.
Délután még elzarándokoltam a cukrászdába (áldott fél óra magány), elhoztam anyukámék tortáját. Fene nagy lustaságomban kitaláltam, hogy ha már ők (nevelőapám és ő) ennyire egyszerre ünnepelnek, és még soha életükben nem volt cukrászdai tortájuk, hát most akkor így az 58. és 52. szülinapjukon épp itt az ideje. Így aztán kaptak mákosguba tortát, és túrótortát. Én hamar túlestem az ajándékozáson, ők meg örültek, hogy kapták. :) :)
Ma reggel kissé morcosan kilenc körül sikerült kitámolyognom az ágyból, és nekiláthattam inget vasalni, mert ugyan nem mentek a fiúk csak a házban locsolni, na de akkor is úgy illik, hogy megadják a módját. :) Rajtuk kívül nem volt sok locsolóm, sógorom a nevelt fiával, és barátnőm gyerekei. Na pont elég is volt ennyi, azért szagminta alapján simán megtalálnának így is bárhol. És el sem hervadok már, efelől nyugodt lehetek.
A mázlistaság még ma is kitartott, ma sem kellett túl sokat vesződnöm a főzéssel, mert tegnapról maradt annyi kaja, hogy még ma is bőven elég volt ebédre. Így aztán hülyeség lett volna ma mást csinálni, mint megmelegíteni, és megenni.
Így, négy nap semmit tevés után kezdek végre magamra találni. Nem mondom, hogy már egyáltalán nem vagyok fáradt, de sokat javult a dolog. Még egy éjszaka van hátra, amikor egyedül kell aludnom, Balázs éjfélre ment dolgozni (ja, merthogy időközben már elmúlt éjfél mire befejezem ezt a post-ot), de aztán jó sokáig nem lesz ilyen. A héten szabin lesz, utána meg nappalos. És ez jó. :)
Így telt nálunk ez a különös húsvét.

Kellemes Ünnepet!

Dokis

Adós vagyok még a múltkori dokis-dologgal. Nem teljesen véletlen, hogy eddig nem került rá sor. Helyre kellett raknom magamban egy pár dolgot, hogy aztán már tudjak róla írni, beszélni. Tulajdonképpen magam sem értem magamat, mi is a bajom egyáltalán ezzel a helyzettel, mikor röpködnöm kéne az örömtől. Röpködnék is, ha elhinném... de nem szaladok előre, haladjunk szépen sorrendben.
Az eeg után március végére voltam berendelve kontrollra, addig tartottuk a gyógyszernélküliséget. A lábrázós rohamok száma egészen lecsökkent, de teljesen nem szűnt meg. Újdonságként megjelent az életemben viszont a fejzsibbadós-egypillanatig tartó bénultság érzés, és egy-egy pánikroham-szerű valami. Ezekről annak rendje és módja szerint be is számoltam az orvosnak. Újra megnézte a leletemet, amit ő adott, újra átolvasta az mri leletet is. Fel kellett feküdnöm a vizsgálóra, megnézte a reflexeimet, felültetett, úgy is megkopogtatta a térdemet, a kinyújtott kezeimet, meg kellett fognom az orromat csukott szemmel (nos.. khmm.. hát ez sosem volt az erősségem), aztán fel kellett állnom, és csukott szemmel, magam elé tartott kézzel állni, majd lépni párat. Ezekből megállapította, hogy továbbra sem aktív az epilepsziám, sőt, szerinte ez nem is az, és talán soha nem is volt az. Elképedtem. Több okból is. Egyrészt, mert kimondta, amit én gondoltam az mri lelet után, másrészt meg nem értettem. Hogyhogy nem? Egy-két pillanatom volt csak összekapni magam annyira, hogy tudjak kérdezni, hogy de akkor mi ez? Nem tudja. Sok minden lehet, az agy kifürkészhetetlen, az is lehet, hogy csak meg kéne tanulnom lazítani. És a rohamok? -kérdeztem tökhülyén, miközben már megfordult a fejemben, hogy most tényleg csak ennyi.. nyugika.. és lazaság.. akkor mit keresek én itt? A rohamok lehettek attól, hogy feleslegesen szedtem a gyógyszert. És az mri? Továbbra sem gondolja, hogy sm-es lennék, ahhoz nincs elég(?!) keringési zavarom. De azért május végén menjek el hozzá, ad egy beutalót kontrollra, és akkor meglátjuk.
Nem tudom mit vártam. De olyan összezavarodva jöttem ki, hogy nagyon sokáig tartott összeraknom magam. Annyira nem értem. Oké, lelkis vagyok, kissé talán túlságosan is, de szerintem ez nem ok arra, hogy mondjuk heti, vagy még rosszabb esetben heti több alkalommal is rángatózzak.
Pár hét gondolkodás után eljutottam oda, hogy már nem érdekel. Az mri-t még megcsináltatom, de leginkább azért, hogy majd ne tehessek magamnak szemrehányást.
A múlt héten megint volt egy lábrázásos éjszakám (három roham egy éjjel.. de ez nem számít rekordnak). Furcsa mód elgondolkodtam rajta, hogy hívjam e fel az orvost, de hamar lebeszéltem magam róla. Minek? Gyógyszert továbbra sem szedek, a rohamok éjszaka jönnek.. és igaz, újabban komoly halálfélelmem is van közben (lehetne kegyesebb hozzám a sors, és megkímélhetne a tiszta tudattól mindeközben), tehát az életem mehet a rendes medrében, semmit nem befolyásol ez.
Kicsit úgy érzem, magamra hagytak. Legalábbis az orvosok mindenképpen. Senki nem tud semmit, senki nem jár utána, sőt.... senkit nem is érdekel. Így aztán akkor engem sem. Túl nagy baj nem lehet, ugyebár... különben azért nem így lenne gondolom.
Vagy nemtom. Ha mégis bármi lesz ebből, majd megfelelő helyeken reklamálok. De akár azzal is kiegyezem, ha soha többé nem kell találkoznom egyikőjükkel sem... mert az csupa jót jelent. :)
És addig pedig, míg majd tiszta szívvel tudok hinni abban, hogy valóban minden a legnagyobb rendben van velem, szorgalmasan gyakorlom a lazaságot.
Ha valahol láttok egy idiótán és bambán vigyorgó nőszemélyt rugózva közlekedni, na, az én leszek a minden mindegy laza állapotomban. :)

9

Bármilyen hihetetlen is, és bármennyire csak "tegnap" volt az előző születésnapja, most megint öregedett egy évet. Nagyon nagy fiú lett, már kilenc éves. Nem tudom, mit írhatnék róla, neki ezen a napon. Kicsit szomorkás vagyok, mert ez a kilenc ez már jövőre tíz lesz, és onnantól csak távolodik, és felnőttesedik.
Ő a legek gyereke nálunk. Nekem legalábbis. Na nem, nem a legkedvesebb, ezt a jelzőt egyikőjükre sem tudom egyenként mondani. De
a legkülönlegesebb mindenképp Ő. Hogy miért? Ő az, aki mindkettőnkre hasonlít. Balázsra is, rám is. Aki engem ismert gyerekként, közli, hogy mintha csak engem látna újra, ha pedig Balázs mellett van, mintha csak egymás klónjai lennének.
Ő az, aki a legkomolyabb fejfájásokat képes okozni, mégis ő az, aki nemes egyszerűséggel úgy tud megölelni, vagy puszit adni, hogy simán világbékét is tudna teremteni vele.
Ő az, aki a legnagyobb üvöltést tudja rendezni, ha valami nem úgy van, ahogy kigondolta, legkomolyabb kiváltó oka ennek a bátyja. :)
Ő az is, aki a legjobb alvó: egyedüliként a gyerekeim közül kilenckor lefekszik, becsukja a szemét, és alszik. :)
Ő az is, akinek a legtöbb türelme van mindőnk közül Rolandhoz. Játszik vele, segít neki, még a kádból kiszállni is.
Ő az is, aki a leginkább szeretne megfelelni a leginkább maga által kreált elvárásoknak, de csak csupa görcs lesz tőle, és nem sikerül.
Ő az is, aki a legvakmerőbb: úgy tekeri a biciklit, ahogy én sosem mertem, és úgy ugrat le mindenhol, ahol csak teheti, hogy a hajam az égnek áll tőle.
Ő az is, aki a legnagyobb termetű talán mind az ötünk közül. Jelen pillanatban 36-os lába van, 44 kg és 140 cm.

Már-már néha egy pillanatra el is felejtem, milyen is volt, mikor megszületett, és mennyit aggódtunk amíg az arcán volt az a haematóma, és amíg el volt törve a kulcs-csontja. Ennek a traumának majdnem nyoma sincs már sehol, hála az Istennek.

Drága, Nagyfiam!

Kívánom, hogy a mai napod legyen a felhőtlen ünneplés napja, és kívánom, hogy még nagyon sokáig legyél ilyen gyerek, mint most. Nagyon boldog születésnapot kívánok Neked.

Van ilyen...

Ha jól emlékszem, nem egyszer fordult már elő velem, hogy a gyerekeimet valamiért/valamiben félreismertem. Na nem nagyon, hanem csak épphogy.. kicsi dolgokat szoktak másképp csinálni, mint eddig, de ezt végülis felfoghatjuk úgy is, hogy fejlődik a személyiségük, hatással van rájuk egy csomó minden más is, mint amit itthon van, már nagyon régóta nem csak tőlünk szerzik a mintát, amit követnek, és nem csak mi hatunk rájuk inspirálólag.
Vicces, de nem olyan régen kommenteltem ha jól emlékszem, Szilvinél, hogy ha semmi mást nem is tudtam még a fiúkra "ráhagyni" öltözködés terén, hát a zokni-mániát már igen hamar átvették tőlem, nevezetesen, hogy passzoljon a zokni színe a ruháéhoz, lehetőleg a mintája (ha van neki) se legyen túlságosan elütő az épp aktuálisan viselt holmiktól. Amúgy ezen kívül nagyjából mindegy, mi is van rajtuk, a lényeg, hogy minél kevesebb gomb legyen, amit gombolgatni kell.
Mondjuk már ez sem teljesen igaz, de még leginkább ez a mérvadó, mármint a kényelmesség. Erik fiunk az egyetlen igazán kirívó e témában, ő nagyon szereti a kapucnis-cipzáros kardigánokat, ő az egyetlen, aki nagyon szereti a farmerokat is, és még a tükör előtt is képes nézegetni magát. A zokni-téma is stimmel, már jó ideje nem is ellenőrzöm, mit vesznek fel.
Nos, tegnap mégis kellett volna. Zokni-mániás családból kikerülő középső fiam igen vidám perceket szerzett nekünk, amikor hazaérkezve az iskolából ez a látvány fogadott bennünket.

Nem elég, hogy majdnem a fél lába kint volt akkora lyuk tátongott a zokniján, még felemás is. :D :D :D Pedig a kék tökéletesen jó lett volna a farmerhoz. :)

Héééétfőőőőőő ...grrrrrr...

Mindig abban reménykedem, hogy a következő poszt majd vidámabb lesz. Mindig megfogadom, hogy nem is írok azokról, amik nem túl vidámak, mert én alapvetően egy vidám lány vagyok. Ámde ha a gépszíj beindul, úgy tűnik nincs megállás.
A szomorkodós hétvége után eljött a hétfő, és mondhatni negatív csúcsot döntött. Mert ilyen szar hétfője még Garfield-nak sem volt szerintem soha, mint az enyém tegnap. Szándékosan nem írtam róla tegnap este, mert akkor még túl sok volt bennem az indulat, indulatból meg nem szeretek írni (sem).
De haladjunk időrendben.
Reggel a fél hetes ébresztő még a szokásos keretek között zajlott. Megszólalt a telefonom, jobban mondva üvöltve énekelte Cheryl Cole, hogy Fight for this Love, nekem pedig iszonyatosan nehezemre esett kimászni a jó meleg takaró alól. De még viszonylag hamar feltűntem a konyhában, és negyed nyolckor már nemhogy a kávémat megittam, felöltöztem, mosakodtam, tízórait csomagoltam, gyereket imádkoztam ki az ágyból, hanem már el is mosogattam. A nagyok iskolába indulása után még Rolival is egészen sima ügy volt az ébredés/öltözés, 7:45-kor már indultunk az oviba. Na és itt kezdődött a szar nap legelső felvonása.
Merthogy bál. Ugye említettem, hogy szervezés alatt van az ovis bál. Április 16. ugye mindjárt itt van, bele kellett húzni a múlt héten is, éjfélig vagdostam a jegyeket, miután előtte éjszaka éjfélig gyártottam őket wordben. De ez nem gond, szívesen csinálom, mert azt nézem, a gyerekeknek segítek vele. Na de.. és itt jön a bibi. Szívesen csinálom, de értelmetlenül nem szívesen áldozok semmire sem időt, sem energiát. Az ovink (szeretik gigaovinak emlegetni a városban) 8 csoportos óvoda, összesen 200 gyerekkel (azt hiszem pár gyerekkel már föle is van a kétszáznak), jó esetben ugye ez 400 szülőt jelent. Nos, ebből a kisebbfajta tömegből, amit a szülők képviselnek hétfő reggelig mindösszesen ketten gondolták úgy, hogy ők szeretnének bálozni. Hiába volt minden erőfeszítésünk, személyes agitálás (egy egész délutánom, és két délelőttöm ment rá a "szájtépésre", könyörgésre). Őrületes közöny és elutasítás jellemezte a társaságot. Már csütörtök délután is majd eldurrant az agyam az olyan kifogásokon, hogy drága (1200 Ft volt a báli belépő ára/fő), hogy nincs kire hagyni a gyereket, hogy ő nem szeret ilyen helyre menni.. Mindenki makacsul rázta a fejét, hogy nem, nem és nem jön. Péntek reggel megkértem az óvó néniket, legyenek szívesek körbekérdezni a szülőket, hányan lennének, akik úgy tervezik, hogy eljönnek, csak még nem vettek jegyet, mert mondjuk szeretik szivatni a szülői munkaközösség elnökét még nem tudják hányan jönnek, vagy ilyesmi. Nos, hétfő reggel végigjártam mind a nyolc csoportot, és mindenhol kivétel nélkül ugyanazt a választ kaptam. Senki. Nagy büdös nulla. Őszintén mondom, nem tudtam, sírjak, vagy nevessek az ilyen fokú érdektelenségen. Nem tudom, mit kellett volna még tenni hozzá, hogy akarjanak jönni. Kiplakátoltuk, elmondtuk, kedveskedtünk, agitáltunk akit csak lehetett, de süket fülekre találtunk. Így aztán nehéz szívvel, de meghoztam a döntést, le kell fújni. Minimum hetven emberre lett volna szükség az óvó néniken felül (ők tiszteletjegyet kapnak mindig), hogy ki tudjuk fizetni a zenészt, és a terembérletet. A hétfői nullából nem tudom, hogy lehetett volna szombatra hetvenet csinálni, és nem is mertem megkockáztatni, hogy kipróbáljuk. Támogatói jegyet összesen 46 db-ot adtunk el, ami megint csak a tökéletes érdektelenség igazi iskolapéldája egy ekkora létszámú óvoda esetén. 500 Ft-ot kértünk érte, ami azt hiszem, a mai világban igazán nem oszt-nem szoroz. Tele indulattal jöttem el negyed tízkor az oviból. Jól jött a túlzott adrenalin, mert tizenegyre kész volt az ebéd (és csak négy helyen szúrtam meg magam a saslikpálcával), két adag mosás kiteregetve, és egy gyors ebéd után már rohanhattam is dolgozni a még mindig tomboló szélben.
Bevallom, menet közben, miközben Eszterrel beszélgettem telefonon, még megfordult a fejemben, hogy jó is lesz bemenni, kicsit kipihenem ezt az ovis hercehurcát, mielőtt felhívom a zenészt, hogy megmondjam neki, hiába várt ránk. Nos, hogy mennyire nem így lett, azt még akkor nem sejthettem.. és ha tudom előre, hogy mi vár rám, nem sietek ennyire.
Főnökasszonyomnál is komoly hétfő lehetett, mert nem túl rózsás hangulatban várt. És rendes vagyok, mert tegnap még azt írtam volna, hogy egy kőbunkó volt már akkor is, mikor odaértem. Cédulára volt feljegyzetelve neki, hogy miért is akar lecseszni. Először is: többet kell takarítanom (?), mert ő szombat délután egy órát takarított UTÁNAM. (?) Nem értettem, hogyhogy utánam, mikor én péntek délután egykor eljöttem, és hétfő délben jártam arra legközelebb. A fennmaradó időben esélyem nem volt koszt csinálni, amikor meg eljöttem, nem hagytam magam után semmiféle disznóólat (amúgy sem szokásom) A köpni-nyelni hangulatnak köszönhetően nem tudtam épkézláb, de legalább magamhoz méltó módon reagálni (értsd: boltkulcs odavág, és köszviszlát), és jóformán semmit sem mondani, amikor már jött a következő napirendi pont. Nevezetesen a kombidresszek. Merthogy össze vannak keverve. És az is én voltam. Más nem is lehetett. (még szerencsésnek mondhatom magam, hogy a japán katasztrófát nem varrta a nyakamba) És ez így nem lesz jó. Mindezt olyan stílusban, ahogy én még egy csövessel sem beszélnék, tisztelve benne az emberi méltóságát. És a tavaszi szünetben nem lehetek itthon, maximum pár napot, mert ő is pihenni akar. És a végső csapás még hátravolt. (itt  kellett volna a kulcsot visszaadnom) Szerdán egész nap kell jönnöm, mert neki takarítani kell, meg készülni a húsvétra.. mert nem mindenki lakik olyan kis lakásban, mint mi..
Utólag bevallom, nem tudom, hogy voltam képes rá, hogy nyeljek kettőt, és ne küldjem el az anyjába. A lakásméretünk épp elég kereszt nekünk, illetve az, hogy nem tudunk nagyobbat venni... de még soha, senki nem vetemedett arra, hogy ezért lenézzen bennünket. Márpedig ez az volt.
Dühöngtem magamban, miután elment, igyekeztem nem sírni, mégis, hogy néznék ki a boltban kibőgött szemekkel. Fél kettő tájban átmentem a szomszédos pékségbe egy kávéra, ahol is megtudtam, hogy "nem is dicsekedtél, hogy te ilyen jól keresel.. Főnökasszonyod mondta, hogy több, mint ötvenezret viszel haza" Hmmmm.. jó volna. De nem így van. És be is tudtam bizonyítani, mert ott volt a telefonomban az sms a fizetésem megérkezéséről. 38ezer és pár száz forint. Még csak meg sem közelíti az ötvenet, nemhogy több.  Ezen mondjuk nem húztam fel már magam, már mindegy is volt.
Nekiálltam rendbe rakni a kombidresszeket, ha már egyszer összekevertem... gondoltam, még majd le is nyugtat a kis babaholmik hajtogatása. De ellenkezőleg. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy jajj de szédülök, és jajj alig látok..szerencsére belépett a főnököm lánya, és azonnal széket hozott, innivalót keresett. Nem tudom mi lett volna, ha nem akkor jön..
Még itthon is nehezen tértem napirendre az ügy fölött. Nem érzem jogosnak egyáltalán amit kaptam, mert én vagyok az, aki mindig felmos (rajtam kívül senki), nem ücsörgök naphosszat újságot olvasva, hanem letörölgetek, vagy akármi.. szóval.. nem gondolom, hogy lógok. De ha mégis ő így érzi, azt gondolom, ezt is lehetne normálisan az ember tudomására hozni, nem sárba tiporni. A vérnyomásom magas volt, nem is ment le teljesen estére sem, de mára rendeződött.
Mondjuk komoly gyomorideggel mentem reggel nyitni. És nem viccelek vele, hogy szívesebben ültem volna  fogorvos székébe helyette.

:(

Kegyetlen az élet, de még kegyetlenebb a halál. Főleg, amikor olyan hirtelen jön, hogy teljesen letaglóz mindent és mindenkit. Mostanában túl sokszor kell szembesülnünk ezzel a kegyetlenséggel, és legyen bár mégolyan erős hitem is abban, hogy a földi élet után is van tovább, mégis félelemmel, és fájdalommal viselem.
Sokkoló hír volt, amikor szenteste délelőttjén megtudtuk, hogy ismerős fiatalember előző este munkába indulás előtt rosszul lett, és már nem tudtak rajta segíteni. 44 évesen három kicsi gyerek maradt utána, a legkisebb még csak fél éves. :( Nekünk, ismerősöknek is felfoghatatlan volt, bele sem mertem gondolni, milyen lehet a családnak.
Aztán nem sokkal később jött a hír, hogy Patrik osztálytársának az apukáját munkahelyi baleset érte, és azonnal, egy szempillantás alatt meghalt. Felfoghatatlan volt, hogy egy olyan életet szerető ember, mint ő, így, ilyen hirtelen elment. Rettenetes volt látni az osztálytársakon is a néma döbbenetet, rettenetes volt végigélni a temetést, és legyen bár önző dolog, magamban hálát adtam az égieknek odafent, amiért nem mértek ránk ilyen csapást.
És akkor ma reggel a szinte mindezt még felül is múló hír. Munkába menet meghalt Balázs kollégája. Egyszerűen csak így. Elindult, és nem tudott megérkezni, mert útközben rosszul lett, és már nem volt több ideje itt a földön. Felfoghatatlan hirtelenséggel, még csak elesni sem volt ideje csak miután már megtörtént a baj. Esélye sem lett volna segítséget kapni akkor sem, ha nincs egyedül. Erikkel egy csoportba járt a kislánya az oviban. Mióta csak megtudtuk a hírt, folyton potyognak a könnyeim. Láttam, amikor Eriket vártuk a suli előtt, ahogy a kislányért jött az anyukája. Belegondoltam, vajon hogy tudnám végigcsinálni mindezt, és a hideg rázott. Őrület az egész, hiszen a kollégák még reggel is hagytak neki munkát.... nem is értették, hogyhogy még nincs ott. És aztán kifelé jövet az út mellett látták viszont. :(
Nekik, akik így mennek el, valószínűleg megváltás az ilyen halál. Idejük sincs megijedni talán, felfogni, hogy vége mindennek. Az itt maradóknak a lehető legkegyetlenebb. Hisz sosem tudnak már igazán elbúcsúzni, nem lehet elmondani azt, amit esetleg már régóta kellett volna. A gyerekek apa nélkül nőnek fel, ráadásul ilyen hamar kell szembesülniük egy ekkora veszteséggel.
Nem tudom mi alapján döntik el odafent, hogy ki az, akinek több jut az itteni életéből, és ki az, akinek kevesebb. Nem tudom ki dönti el. Nem tudom, van e vigasztalás azoknak, akiknek mindezt el kell viselni, túl kell élni.
Azt tudom, a világ kevesebb lett ma is valakivel. És egy kislány világa alapjaiban rendült meg.
Szomorú vagyok.
Kedves, Tomi! Kívánom, hogy az ezután következő életed legyen könnyebb annál, amilyen itt volt. Kívánom, hogy békességre és nyugalomra lelj, és tudd segíteni odafentről a gyönyörű kislányodat is. Amíg emlékeznek rád, itt is élni fogsz.

Tadááám

Nem fogjátok elhinni, mert még én is csak alig, pedig már itt van, kézzelfogható.
Szóval.. úgy tűnik, hogy elég jó lehettem, vagy mi, mert ma kaptam valamit. Megmutassam?

Ez a kép még az előző tulajdonosánál készült. :) De mától az enyém. :)) És megint cserbenhagytak a szavak, mert csak annyit tudtam kinyögni, hogy köszönöm. Máris imádom egyébként, és imádom a saját rendszergazdámat is, aki kérés nélkül telepít, beállít, és még arra is figyel, hogy kellően "Diusos" legyen.
Akit esetleg érdekel, annak pedig elárulom a száraz tényeket is: HP ProBook 4520s caviar grey . :) És fényes képernyője van, és gyönyörűen megkímélt billentyűzete, meg.. meg... meg.. a legnagyobb erénye mégis az, hogy már az enyém. :)
Olyan nagyon örülök neki. :))))  Már csak az a touchpad.. csak azt tudnám kezelni. :D :D (de van ám egerem hozzá. :D)

És még a csúcs... hogy ma nem is kell egyedül aludnom. Merthogy mifelénk meglepi laptop mellé jár meglepi szabi is. :)))

Életjel

Úgy vágtam neki a hét végének, ami már péntekkel kezdődött (halleluja), hogy na, majd most aztán bepótolok minden elmaradásomat. Itt is. Na és aztán a valós elmaradásaim nagyjából tényleg pótolódtak, megírtam az elmaradt leveleket, kitöltöttem a postára adandó adatlapot, levágtam Roli haját (fotó nem lesz, kölcsön adtam pár napra a fényképezőgépet még március elején..), kimostam, kivasaltam, elpakoltam mindent, főztem is, sütöttem is. Csak a blog maradt megint a levegőben. :(
Igaz, azt is tényszerűen meg kell állapítanom, hogy mostanság a fejben blogolás megy a legjobban. Mert amint arra kerül a sor, hogy na most akkor leírom, huss, elszáll minden gondolat, mintha sosem lett volna. Pedig voltak itt az elmúlt hetekben olyan felkiáltások, hogy "na, ezt is írd meg a blogodban", úgyhogy tartozom nektek egy olyan bejegyzéssel is a sok más mellett, ami arról szól, milyen is Dius, amikor tombol, amikor hanyag, amikor nem kérdez, és nincs tekintettel senkire és semmire, és amikor elfelejt mindenfélét. Merthogy abban igaza van a felkiáltónak, hogy ez is én vagyok ám. És nem csak a megértő, tépelődő, kedves Dius vagyok én. Nem mintha valaha is szándékosan terjesztettem volna ilyet magamról.
Az idő még annál is nagyobb ellenségem lett, mint ami eddig volt. Gyűlölöm. Könyörtelenül rohan, amikor mehetne lassabban is, és alig vánszorog, amikor telhetne már. Egyszer, valamikor talán majd megint kevésbé fogom utálni, bár lehet, hogy ahhoz az kéne, hogy ne vállaljak már mindig mindent a nyakamba.
Mostanság ugye szervezem, és irányítom a szervezését az ovis bálnak, épp az előbb végeztem a jegyek gyártásával, dolgozom, bevásárolok, észben tartom hogy kinek mikor hova kell mennie, vasalom az ünneplő ruhát, meg ilyenek.. No persze ezt még sokmillióan csinálják szerte a világon, és biztos vagyok abban, hogy ebből szinte mindenki jobban csinálja nálam.
Patrik a múlt héten két versenyen is megmérettette magát. Az egyik egy csapatverseny volt, angol kommunikációs nyelvi vetélkedőn vettek részt, másodikok lettek. A másik pedig versmondó verseny, ahol az apukája kedvenc versét szavalta: Petőfi Sándor: Falu végén kurta kocsma című művét. Komolyan készült rá, még a youtube-on is meghallgatta, hogy is kell ezt jól mondani. Végül nem sikerült helyezést elérnie, a szokásos három gyerek lett az első három ismét. Ő dicséretet kapott a zsűritől (az ő szavai erre: rákenhetem a hajamra.. azt hiszem, nem kicsit volt csalódott), és egy ötöst irodalomból. Ja, és egy könyvet. Mi azért nagyon büszkék voltunk rá. Ja, és erdélyi táborba készül izgatottan. (nekem meg a szívem szakad meg.. brühü)
Erik kicsit össze van zavarodva, lévén a nagy iskola összevonás hírére két osztálytársát is elvitték a héten, már nem is itt fejezik be a tanévet. Nem érti hogy miért, és én sem tudom neki elmagyarázni. Ráadásul pont az a két gyerek, aki a környéken lakik, rajtuk kívül senki nincs errefelé.
Roli pedig.. hát Roli, mint mindig. Igaz, ő is sokat változott mostanában, nem feltétlenül előnyére. Rettenetesen hisztis néha, mondhatnám kiborító. Nem tűri a korlátokat, akkor is mondja a magáét, ha közben már krokodilkönnyekkel sír, mert épp valami büntetés lett kilátásba helyezve. És újabban azzal szórakoztat, hogy angol szavakat mond. És tudja, melyik mit jelent. Fogalmam sincs honnan, de tudja.

És a legvégére hagytam azt, amit nem is árulok még el... de jó hír. Nekem mindenképp.:)
De ezt majd kedden.