2014. ápr. 30.

Búcsúztató

Tudjuk már egy jó ideje, mégis olyan hihetetlennek tűnt, hogy ez majd bekövetkezik. Amikor januárban beadta a nyugdíjintézethez a papírjait, hogy kiszámoltassa pontosan, hogy mennyi is még az, amit még dolgoznia kell ahhoz a bizonyos negyven évhez, úgy sejtette, körülbelül novemberig lesz még velünk. Március közepén kiderült, gyakorlatilag meg is van az a negyven év. Három nap hiányzott akkor. Őt is váratlanul érte, mert akkor úgy döntött, még az áprilist végigcsinálja velünk, és részt vesz a nagy hajrás visszagyűjtésben.
Három hete kezdtük el titokban szervezni a búcsúztatóját. Pénzt adtunk össze, hogy ajándékot vegyünk. A főnökeink engedélyével egy órára megkaptuk az egyik tárgyalót is, hogy mind egyszerre lehessünk ott. (ehhez járt egy óra bónusz a munkaidőnkből) Talán sosem volt még ilyen, hogy mindenki ennyire tudott titkot tartani. Senki, egy fél szóval, egyetlen utalással sem árulta el magát hetek óta. Azért izgultunk rendesen.
Főleg ma. Amikor bementünk, bejelentették, hogy ma fél kettőkor oktatásra kell mennünk. Rajta kívül mindenki tudta, hova megyünk. És ő még ekkor sem sejtett semmit. (érdekes módon még az sem tűnt fel, hogy senki nem morog, hogy már megint oktatás :D) Alig bírtuk visszatartani, hogy ne elsőként érjen oda.
És még az ajtóban állva sem volt neki semmi gyanús.
Aztán, amikor beléptünk, és meglátta a főnökeinket, meg a virágot az asztalon, egy szempillantás alatt elsírta magát. Mi meg vele együtt könnyeztünk. :)
Elbúcsúztattuk, átadtuk az ajándékot, megettük a tortát, ami neki készült. Készült rólunk csoportkép.
Örült neki nagyon, mindennek, de legfőképp annak, ahogy ezt titokban tartottuk. :) Jó volt látni az örömét, és a meghatottságát, de egyelőre nekem még nehéz elfogadnom, hogy akkor többet nem lesz velünk.
Ma dolgoztam vele együtt utoljára, és el sem tudom képzelni, hogy tényleg nem jön majd legközelebb, amikor én. Nagyon szerettem vele együtt dolgozni, mert senki sem olyan ott, mint Ő. Bármit rábízhattam, bármire megkérhettem, a lehető leggondosabban megcsinálta. Bármiről beszélhettünk, bármikor meghallgatott, még a legelső időkben párszor vigasztalt is, mikor olyan furán éreztem magam.
Az egy külön plusz volt mindkettőnknek, hogy dolgozott Balázzsal is annak idején. Emlékszem, egyszer azt mondta, Balázzsal is nagyon szeretett együtt dolgozni, de velem is ugyanolyan, mint vele, mert tulajdonképpen egyformák vagyunk. :)
Este, mikor hazajöttünk, már nem nagyon tudtam mit mondani neki, azon túl, hogy minden jót kívántam neki. Az biztos, hogy együtt már nem dolgozunk többé, de azért remélem, hogy nem utoljára találkoztunk. :)
Hiányozni fog.
És mondtam is neki, hogy egészen biztosan rengeteget fog csuklani, mert minden nap emlegetni fogjuk.

2014. ápr. 29.

Négynapos

Annyira nem szívem csücskei ezek a négynapos ünnepek. Régen azért nem voltak, mert utáltam, hogy le kell dolgozni, és mindig azt gondoltam, hogy mi értelme van akkor ennek az egésznek? Amit egyik héten megnyerünk, azt a következőben elbukjuk. Régen is úgy volt, hogy aki olyan programot szervezett magának az ünnepek körül, ami utazással járt, az vett ki egy nap szabit, és kész.
Most meg, amikor tulajdonképpen a négynapos ünnep nálam nem is játszik, még inkább utálom. Mert az egy dolog, hogy dolgozunk pénteken is. Ez nem zavar. De azért az nem olyan mókás, hogy minden ilyen hétvége előtt túlórázunk napokat. :) Mondjuk de, most, hogy belegondolok, azért mókás, mert a harmadik közel tízórásra sikeredett műszak végén már úgyis csak röhögünk kínunkban magunkon is, és egymáson is. :)
De most annyira nem érdekel ez az egész négy napos mizéria. Megyek pénteken is, semmi gond... kárpótolni fogom magam majd a jövő héten. Amikor meg nem megyek. És bepótolom a húsvétkor elmaradt dolgokat, ablakot pucolok, függönyt mosok, ágyneműt mosok, szekrényt pakolok, ilyesmi. :)
Jó lesz. :)


2014. ápr. 28.

Hétfői fárasztás

Az jutott ma eszembe, miközben szó szerint szembedicsértek (ami kellőképp zavarba hozott), hogy vajon van e olyan, hogy valaki elégedett azzal, amit és ahogy csinál? Vagy az az alapvető fejlődési "kényszer" sosem  hagy minket nyugton? Mert én azon kaptam magam, hogy miközben már kellő magabiztossággal végzem a napi dolgaimat, azért el-elkap a vágy, hogy de jó lenne ezt is tudni, vagy de jó lenne, ha most engem küldenének arra a tanfolyamra. :) Pedig alapvetően épp elég, amit épp csinálok, néha kicsit sok is a jóból, főleg, ha melléteszem az itthoni dolgokat. És mégis... :D Nem nagyon értem, hacsak tényleg nem az a mozgatórugója az egésznek, hogy valahogy örökös kényszert érzünk arra, hogy még többet tudjunk, még többek legyünk.Bár (és vigyázat, most nagyképű leszek) ennél több nem leszek már, még akkor sem, ha még ezerféle dolgot tanulok meg. Változás biztosan lesz még bennem, mert tudjuk, hogy csak a változás az, ami állandó. :) De azért remélem kevesebb sem leszek. :)
És miközben ezeket így önmagammal kapcsolatban végiggondoltam, eszembe jutott Erik is. Mert gyerekként valami ilyesmi voltam, mint ő. Ami a tanulást, és az önszorgalmat illeti. Aztán, amikor a középiskolában először tanultam olyat, ami nagyon érdekelt (ó, azok a könyvvitel órák), akkor valami megváltozott. És mára eljutottam odáig, hogy nem csak szeretem amit csinálok, emiatt aztán szívesen is csinálom, de szívesen tanulnék is még annak érdekében, hogy jobban csináljam. Talán Neki is csak ez hiányzik ahhoz, hogy szárnyra kapjon. :)


2014. ápr. 27.

Legyél hálás

Milyen sokat szoktunk panaszkodni mi mindenfélére. Én sem vagyok ez alól kivétel, mert elég hamar képes vagyok magam belesüppeszteni a saját mocsaramba adott esetben.
Közben elfelejtjük, hogy tulajdonképpen egy végtelenül szerencsés generáció vagyunk. Olyan csodálatos dolgoknak vagyunk szemtanúi, amik ezerévenként egyszer történnek meg. Még csak nagyon meg sem álltunk ezen a mai napon sem. Pedig ez a mai nap is egy különleges és csodálatos nap volt. Olyan, ami ki tudja mikor ismétlődik újra, és ki tudja, hanyadik leszármazottam lehet majd olyan szerencsés, hogy életében "szemtanúja lehet".
Ma, az Isteni Irgalmasság vasárnapján (aminek kihirdetése II.János Pál pápa nevéhez fűződik) szentté avatták II. János Pál pápát, és Boldog XXIII. János pápát. Ilyen még sohasem volt, hogy egyszerre kettő volt pápát avat az épp "hivatalban lévő" pápa szentté. Ahogy olyan sem, hogy valakit ennyire gyorsan nyilvánítsanak szentté, mint II. János Pált. Olyan pillanat volt az, ami talán soha többé nem fordul majd elő.
"Hosszas gondolkodás után, többször is Isten segítségét kérve és meghallgatva sok testvérünk véleményét a püspökségben, szentté nyilvánítjuk és szentként határozzuk meg Boldog XXIII. Jánost és II. János Pált, beírjuk nevüket a szentek katalógusába, és elrendeljük, hogy az egész egyházban odaadóan tiszteljék őket a szentek sorában"-mondta Ferenc pápa
Boldog és hálás vagyok, hogy az életemnek egy ilyen napja is volt. :)

Szent II. János Pál pápa


2014. ápr. 26.

Dolgok, amik meghaladták...

a képességeimet ma. Volt egy pár.
Például a házimunka. Bármilyen és bármennyi. Mondhatjuk úgy is, hogy semmit sem csináltam, mert nincs mit szépíteni ezen. :) Pedig akartam. Csak nem eléggé. Vagy inkább hagytam magam befolyásolni egy zúzós migrén, és egyéb mindenféle fájdalmak által, és inkább azt választottam, hogy inkább teszem a semmit, csak múljon el.
És például a blogsablon szerkesztése is. Mert kicseréltem. De ez sem jó. Mert nem úgy van, ahogy én akarom. És ráadásul ez alatt sem működik a ... bloglista.
Így aztán kicseréltem újra. Egy régi sablon kódját akartam használni, ami már nem az igazi, mert időközben a feltöltője letörölte, vagy mi. Próbáltam belepiszkálni, de persze az sem lett jó, a végén már a kódolásban is hiba lett, így feladtam.
Majd keresem tovább. Vagy megszerkesztem ezt valahogy jobbra.

2014. ápr. 25.

Örömpéntek, büszkepéntek

A mai esős-szürke napot választotta egy kicsi fiú, hogy végre megszülessen. Így lett az én Erika barátnőmből mától kétfiús anyuka, Bencéből nagytesó, és így lett Évából is immár négyfiús nagymama. :) Szívből gratulálok nekik, és kívánom, hogy legyen részük mindenféle földi jóban közös életük során. Isten hozott, Ádám!


És a mai esős-szürke péntek volt a határideje annak is, hogy kiértesítsék a jelenleg még nyolcadikos tanulókat a felvételijük sikerességéről. Egész héten vártuk a levelet, de nem érkezett meg. Még ma sem. Így aztán, amikor hazaértünk, akkor egy kis tipródás után úgy döntöttünk, hogy akkor telefonálunk a suliba, hogy mi is van. Egész pontosan Balázs a kezembe nyomta a telefont, hogy hívjad őket. A két vonalas számuk néma volt, de találtunk egy mobilszámot is,és hát akkor már miért ne hívjam azt is alapon, hívtam. Ez csörgött, és a második csörgés után fel is vette az Igazgató úr. Bemutatkoztam, elmondtam, hogy miért keresem. Mondta, hogy hát persze, hogy nem érkezett meg, mert ma landolt a postán a levél. Hétfőn, vagy kedden itt lesz. De ha már vonalban vagyok, akkor mondjam csak a nevét, megnézi a felvételi jegyzékben, hogy biztosan felvették e. (azon már túl voltunk addigra, hogy nem volt az elutasítottak között, hanem a második helyen volt a felvettek között az ideiglenes listán). Hallottam a papírzörgést a háttérben, majd így szólt. "Első helyen vettük fel. És nagyon nagy örömmel és kíváncsisággal várjuk őt. Remélem, hogy a közös munkában örömünket leljük majd mindannyian." Itt minden szürkeség és szakadó eső ellenére azért egy pillanatra kisütött a nap. Megköszöntem a segítségét, és aztán be is fejeztük a beszélgetést, bár előtte ő még kellemes hétvégét kívánt.
Szóval akkor talán világos is a fentiekből, hogy miért ide megy végül, és nem választottunk neki egy távolabbi, nevesebb, híresebb, esetleg erősebb gimnáziumot. (az erősségéről nem tudhatunk semmit, lévén most indul majd először) Éppen ezért az emberségért, amit most is tapasztaltam. Hogy péntek délután fél négykor nem lerázni akart az iskola igazgatója (pedig gondolom ő is készül haza, lévén többszáz kilométerre van a családjától), hanem segítőkészen, kedvesen adott információt. Azt gondolom (és majd a gyakorlat remélhetőleg igazolni fogja a gondolataimat), hogy ahol ilyen az igazgató, ott ilyen mindenki, mert ez az alap, amit elvárnak egymástól. :) És ez úgy kell a mai oktatásba, mint egy falat kenyér. Örülök neki nagyon.
És hát.. erre az első helyen felvett gyerekemre meg irtó büszke vagyok. :)

2014. ápr. 24.

Ki hitte volna?

Ki hitte volna el, ha valamikor réges- régen azt mondtam volna, hogy egyszer majd én hajnali ötkor már a munkahelyemen leszek? Én biztosan nem, főleg amilyen hírhedten hétalvó vagyok. Márpedig ma reggel (höhö, ugye, amikor reggelnek nevezzük már azt, amit régen még éjszakának hívtak?) is ez történt. És holnap is ez fog. :) Amúgy jó ilyenkor beérni, mert pont egy órával van korábban, mint kéne. Az éjszakások még persze ott vannak, de már az utolsó órájukban vannak, szemmel láthatóan hazafelé készülődnek. A reggeles még ugye nincs itt (kivéve az ilyen fanatikusok, mint én), így ilyenkor van idő nyugodtan megcsinálni azt, amire a napközbeni nyüzsgésben semmiképp sem lehet időt szakítani.
És ki hitte volna el, hogy kilenc és fél óra igen aktív munka után elég egy fél óra szundikálás, hogy az ember erőre kapjon, és vacsorát csináljon, rendet rakjon, ál-felmosást csináljon? Na, én ez sem.
Ahogy azt sem hittem volna el, hogy én ezt képes leszek így is csinálni. Mert éppen a héten nagyon húzott az ágy, és nagyon jó lett volna itthon maradni. Annak fényében még inkább, hogy tulajdonképpen keddre és szerdára be volt nekem írva szabi, amit végül nem kaphattam meg. Morgás nélkül tudomásul vettem. És csak épphogy egyszer fordult meg a fejemben, hogy jajj, olyan sz.rul vagyok, hogy inkább beteget jelentek.
De győzött bennem a kötelességtudat, és most örülök neki.
Mert nem hittem volna, és mégis... :)

2014. ápr. 23.

Vááá

Nem tudok most túl jókedvű bejegyzést írni. És nem azért, mert a Fradi kikapott a Ligakupa elődöntőben a Diósgyőrtől (bár ez sem volt egy örömteli esemény a mai napon), meg még csak nem is azért, mert bármi baj történt volna.
Egyszerűen csak még mindig nem kapok rendesen levegőt. Ráadásul egészen nemnormális módon a náthásodásom harmadik napján nekiállt újfent fájni a torkom. Ettől meg aztán még külön is agyf..t kapok, mintha nem lenne elég az eddigi orrfújás-dugulás, tüsszögés. Ma egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy lehet, hogy mégis meg kéne nézetnem a visszanőtt manduláimat? Pedig úgy gondolom, semmi szín alatt nem engedem kivenni még egyszer. De ha visszagondolok rá, hogy mennyiféle bajt okozott annak idején, akkor egy kicsit elbizonytalanodom, és előveszem a bátor és mazochista énemet, hogy talán, ha muszáj, akkor újra kibírom. (és amúgy is az elsőnél is fogytam vagy tíz kilót.. trendi lennék teljesen, ha most is így lenne) Amúgy tutira nem fogok elmenni, és megnézetni, lustább is vagyok ennél, meg beszaribb is. :D
És azt el sem meséltem, hogy a múlt héten kétszer is álmodtam ájulásost. Az elsőnél én voltam, aki bent a munkahelyen elájultam, és arra ébredtem, hogy a kolleganőm sikít. (szerencsére igazából nem sikított mellettem) A másodiknál egy kislány volt, aki elájult, és én segítettem neki. De ez is a munkahelyemen volt, mert a következő pillanatban már a mindjárt nyugdíjba menő kolleganőm is jött.

Na és arról nem is beszélek, hogy ez a hülye blogmodul még mindig nem működik, akármit csinálok is vele. Pedig hú, de nagyon idegesít, hogy nem úgy van, ahogy én akarom.

Na de holnap már jobban leszek. A fene megette ha nem.

2014. ápr. 22.

Mifelénk...

Gondoltam elmesélem, miféle kívánságok dúlnak mifelénk. Semmi újdonsággal nem fogok szolgálni, mert éppenséggel komoly fociláz dúl mifelénk.
Van, aki még mindig azért a bizonyos sálért nyaggat, hogy keressem már meg. (szerintem olyan atombiztos helyre tettem, hogy nem is tuti, hogy előkerül még ebben az életemben)
Ugyanez a személy kapuskesztyűt is szeretne.
Egy másik személy stoplis cipőt akart ma venni.
A harmadik személy egyelőre még simán összetekeri a zöld-fehér csíkos pólóját, és pont úgy drukkol vele, ahogy azt látta a youtube-on.
Na és aztán van ez a mezkérdés.
Mert az kéne. Jelen felállás szerint legalább három. De inkább négy, mert azt azért eléggé utálnám, ha nekik lenne, nekem meg nem. (és micsoda diszkriminatív dolog az, hogy nincs ennek a meznek nőiesített változata is? :D) És a sál. Meg a tapsrúd. És jegy az összes meccsre. :D
Hát ilyen az, amikor az ember egy csomó focirajongóval osztja meg az otthonát. :) Amúgy jó ám. :)
(és majd most jön a vb, amikor mindenkinek lesz egy kedvenc válogatottja, és mindenki szeretne majd egy kedvences izébigyót :D)*

Mindemellett én épp nem látok ki a fejemből a náthától. Hogy honnan jött ez most, fogalmam sincs, mert nem emlékszem rá, hogy megfáztam volna. Mondjuk attól még azért előfordulhatott a múlt heti szeles időjárásban. Meg valami halvány emlékem van arról is, hogy valaki frankón telibeköhögött a múlt héten egy bevásárlás közben. Ha ő fertőzött meg, akkor a legjobbakat kívánom neki. :) Már szedem a coldrexet, és bőszen használom a négyrétegű papírzsebkendőt, meg az orrspray-t. Mielőbb búcsút szeretnék inteni a náthának, mert nagyon utálom. Főleg ezt az orrcsikizős-szemkönnyezős-ezret tüsszögős változatot.

*De mint az köztudott, a foci az a játék, amit huszonketten játszanak, és mindig a németek nyernek. :P

2014. ápr. 21.

Az újjászületés napja

Amit nevezhetnénk a kilométerek napjának is, merthogy ma csavarogtunk. Elmentünk, és megnéztük egészen közelről a még épülő új Fradi-stadiont (fantasztikus lesz). Aztán megebédeltünk a Burger Kingben. Tudom, hogy nektek, budapesti olvasóknak esetleg megmosolyogtató lesz, de egészen különleges élmény úgy ebédelni, hogy közben mellettünk megy a villamos. :D Ilyenben még nem volt részünk. :)
Ezután célba vettük a budakeszi Vadasparkot, ahol már jártunk párszor, de tavaly például biztosan nem, úgyhogy ideje volt újra megnézni. Viszonylag gyorsan körbejártunk, a kilátót nem vállaltuk be, gondolom Balázs leginkább miattam, mert látta, hogy a kevésbé meredek kaptatón is nehezemre esett felmenni. :) És itt még nem ért véget a kirándulás, mert elmentünk még Telkibe, ahol teljesült Patrik kívánsága és megnézhette a Válogatott ezdőközpontját (van neki valami hivatalos neve, de nem jut eszembe). Na, hát az is egy külön csoda.. :)
És még ezek után elugrottunk az Üvegtigrishez is egy kis nézelődésre, és csak mindezek után indultunk haza. Itthon megnéztük az Aréna nyitóünnepségét és a nyitómérkőzést a tévében. :) Hallottuk (és láttuk is) a repülőt, ami hozta a labdát, majd hallottuk nem is olyan régen a tüzijátékot is. :)
Tökéletes nap volt.
Vagyis lett volna. Ha nem lett volna egy kis közjáték még délelőtt. A húgom és a fiaim között. Akik háromnegyed tízkor még korán mentek locsolni. Közölte velük, menjenek vissza húsz perc múlva. Mi addigra már úton voltunk. Így a locsolkodás elmaradt. Ami önmagában nem lett volna egetrengető dolog szerintem. A fiúk nem is akartak visszamenni, mert sértette őket ez a fajta elküldés. Én- bevallom- eleinte nem értettem velük egyet, és a kompromisszumképes énem afelé hajlott, hogy majd ha hazajövünk, akkor még átmennek. De Patrik azt mondta, szó sem lehet róla, amikor akartak, nem mehettek, délután meg már nem illik. Balázs kiállt mellettük,és érvek egész hosszú sorát sorakoztatta fel az ő igazuk mellett. Végül már én is csak legyintettem, de a szívem mélyén nem voltam meggyőzve.
Egészen addig, amíg anyám be nem szólt Rolandnak a történtek miatt. Aztán a húgom megkérdezte a két nagyobbat, hogy miért nem mentek vissza. Itt még csak a vérnyomásom emelkedett.. De amikor anyám jött, és nemes egyszerűséggel áthozta az unokahúgomat, hogy odaadja a fiúknak a papír tojást, amivel annyit dolgozott (itt kellene hozzá hallani a gúnyos hangsúlyt, ahogy ez elő lett adva), akkor megértettem Balázs összes érvét. Mert ez az egész nem a locsolásról szólt. Még csak nem is a fiaimról, ahogy én balga hittem. Pusztán csak róluk. Mert ők másképp képzelték. És hogy jön bárki is ahhoz, hogy beleköpjön a levesükbe?
Szóval ez az egész egy kicsit beárnyékolta az egész napot. De majd megtanulom ezt is másképp kezelni.

2014. ápr. 20.

Pedig kamasz

Érdekesen alakultak ma a dolgok. Patrik, aki ugye közülünk egyedül kapott jegyet a stadionavatóra, úgy döntött, inkább nem megy. Mert nélkülünk nem akar. És a gondolatot tett követte. Felhívta a nagyapját, és nekiadta a jegyét.
Mi meg tátott szájjal néztük mindezt.. és csak ámulunk, hogy még ilyet.. pedig kamasz. Nagyon kamasz. És szó sem volt arról, hogy nem engednénk el. Ő mégsem kér ebből az élményből nélkülünk.
Büszke vagyok rá.

2014. ápr. 19.

Idei Húsvét

Talán az idén először sikerül majd úgy ünnepelni, ahogy azt kéne. Abszolút minimális körítéssel, és csak arra gondolva, amit Júlia olyan tökéletesen leírt:

"Hát legyen az ünnep örömteli annak a tudatnak a fényében, hogy legyen bár gyarlóságunk igencsak nagy, annak díja csak úgy, kegyelemből meg lett már fizetve."

Nem volt olyan könnyű ezt elfogadni, mint ahogy most, leírva tűnik. Mármint a minimális körítést. Mert még ma hajnalban is azzal a szent elhatározással indultam dolgozni, hogy majd amikor hazajövök, és majd, amikor már be is vásároltunk, akkor én rögtön nekiállok sütit sütni. Már nyolckor tudtam, hogy nem fog menni. Akkor kezdtem igazán kipurcanni. Jobban mondva akkor először. Aztán tízkor már egészen biztos voltam benne, hogy semmiféle süti nem sül ma itt. Egykor kicsit erőre kaptam, és azt gondoltam, mégis, majd legalább egy valamit, csak egy kávé kell.
De végül be kell látnom, hogy az ünnep nem attól ünnep, hogy mi van a lakásban, vagy az asztalon. Attól máris ünnep, hogy itthon leszünk, mindannyian.
És ez jelen esetben elég. Ámbár a gyarlóságom nekem is elég nagy, így aztán még bármi megtörténhet.

Kívánom, hogy Nektek is teljen úgy az Ünnep, ahogy Ti szeretnétek.

2014. ápr. 18.

Lesz, nem lesz

Ma nem lesz végre péntek felsóhajtás. És nem lesz óda-zengés a hosszú hétvégéről sem. Ennek kettő darab oka van. A péntek ebben az esetben még nem jelenti a hét végét, és a hosszú hétvége sem lesz hosszú. Egy picit megrövidítem azzal, hogy holnap is megyek dolgozni. De csak azért, mert ma olyan jó volt, hogy muszáj még holnap is visszamennem. :) (a félreértések elkerülése érdekében most mondom, hogy a fentiek nem panaszos sorok, hiszen a munkámért fizetnek, és nem is rosszul)
Nem lesz szó a húsvéti készülődésről sem. Ennek csak egyetlen oka van. Még csak készülőfélben sincs semmi. :) De nincs veszve sem semmi, mert épp arra való a holnap délután, hogy bevásároljunk, süssek, és esetleg valahol valami port is töröljek. De ha a por marad, ám legyen. Legyen a vendégünk húsvétra is, úgyis megszoktuk már, hogy velünk él. :)
Szó lesz viszont arról, hogy váratlan meglepetésként mégis kaptam egy csupa négyes számlálós képet a héten, csak aznap a rövid, és leterhelt (és amúgy is igazoltan foltokkal tarkított) agyamból kiment, és elfelejtettem megírni. :) De ettől még örültem neki, és ezúton is köszönöm, Nyakifánt. :)
Meg még szó lesz arról is, hogy a blogsablon lassan lecserélődik. Abban a pillanatban, ahogy rátaláltam a nekem tetszőre, vagy rájövök arra, hogy hogy valósítsam meg, hogy valami olyan legyen, ami nekem tetszik.
Másról nem lesz szó. Mert már csak öt és fél órám maradt az alvásra.

2014. ápr. 17.

12

Hogy micsoda? Az nem létezik.. hiszen itt van bennem minden pillanat, mintha csak tegnap lett volna. Minden percre emlékszem abból a napból. Ahogy arra ébredtem, hogy folyik a magzatvíz. És ahogy el kellett köszönnöm Patriktól, akitől addig még sosem voltam távol egyetlen napot sem. Meg hogy a kórházban mennyire idegesített, hogy nem fáj eléggé. Folyton csak azzal voltam elfoglalva, hogy "jobban kéne fájnia". Még ma is látom magam előtt a szülőszoba zsúfoltságát, és hogy mennyire irigyeltem mindenkit, aki hamarabb megszült, mint én. Akkor már én is nagyon akartam látni Őt. És édes-keserű emlék az a pillanat, amikor ez megtörtént. Mert olyan gyönyörű, formás és tökéletes baba volt, de olyan ijesztően lila, hogy talán az érte érzett örökös aggodalom is innen, ebből a pillanatból született. Örök fájdalom marad, hogy neki így kellett érkeznie, fájdalmasan, törött kulcscsonttal (törött szárnyú kismadár ő azóta is), és még el is vitték tőlem, majdnem egy egész hétre.
A hazaérkezés napja is élénken él bennem. És az azután következő hetek-hónapok. Mert olyan kis rendes kisbaba volt ő, akinek hangját sem nagyon hallottuk (ezt azóta bepótolta).
Minden kis botlás, és minden csínytevés itt van az emlékeim között ugyanúgy, mint az összes öröme, a kacagása, az a kis vidám szeme.
Tudom, sok mindent rosszul csinálok vele kapcsolatban, mert nagyon szeretném őt igazán, felhőtlenül boldognak látni. Kicsit lehetnék vele szigorúbb, és következetesebb, ami minden bizonnyal a javát szolgálná amúgy. Csakhogy ez nem mindig megy. Mert ott van előttem minden szomorúbb napján a kép az inkubátorból, leragasztott szemekkel, branüllel a fejében. És kész... máris elvesztem.

Ma 12 éves lett. Gyermeki lélekkel még, kamaszodófélben. Igazi zöldvérű gyerek lett, aki, ha tehetné, Fradi-bérletet váltana magának, és mostantól a Fradibusszal járná az országot a B-közép tagjaként. Továbbra sem szeret iskolába járni, de eljutottunk odáig, hogy hajlandó kompromisszumokra. És ez jó. :) Továbbra is Őt érzem a legkülönlegesebb fiamnak. Nem csak azért, mert ő az, aki a leginkább ötvözte magában az apja és az én vonásaimat, és tulajdonságiankat, hanem azért is, mert ő a legkevésbé beskatulyázható. Néha angyal, néha ördög. Mégis lehetetlenség nem szeretni őt a világ minden létező szeretetével.

Boldog szülinapot, Erik. :)

2014. ápr. 16.

Pár percnyi

Amikor ilyen feszített tempójú munkánk van, akkor sokkal fokozottabban jelentkezik bennünk minden nap pár percre az az igény, hogy álljunk meg tíz percre, és ne csináljunk mást, csak beszéljünk. Lehet, hogy nem a leghelyesebb viselkedés tőlem, lévén én lennék közülünk a leginkább felelősségre vonható, de én ezt támogatom. Sőt, amikor magamon érzem, és másokon meg látom a kezdeti zombulás tüneteit, akkor én magam kezdeményezem. És akkor megállunk, és beszélünk.
Tegnapelőtt szóba kerültek a neveink. És milyen érdekes.. kivétel nélkül mindannyian azt mondtuk, hogy nem szeretjük a nevünket. Van közülünk, aki csak a keresztnevével nincs kibékülve, és van, aki a vezetéknevével. És olyan is, aki egyikkel sem. :) Ti szeretitek a neveteket?
Tegnap szóba kerültek a gyerekek. És hogy például nem tudják elképzelni, hogy három gyerekre lehet úgy egyformán figyelni, és egyformán szeretni, mint ahogy neki(k) megy ez eggyel. És könnybe lábadt a kolléganőm szeme, amikor azt mondtam erre, hogy lehet hogy nem lehet egyformán, de mindegyikről tudom, hogy épp mi is jár a fejében. Ismerem a mosolyaikat, a sírásaikat, és lassan kiismerem a kamaszkori dühös-csalódott fújtatásokat is. :)
Ma főztünk, és sütöttünk. Sonkát és muffint. :)
Amikor letelik ez a beszélgetős pár perc, akkor pedig kicsit felélénkülve, feltöltődve megy újra mindenki a maga dolgára.
És ezekben a pár percekben az a tök jó, hogy mindig spontán alakulnak úgy, ahogy. :)

2014. ápr. 15.

Sose lesz hétvége

Ezen a héten egészen biztos, hogy sokkal lassabban megy az idő, mint egyébként. Gondolom vannak, akik ezt másképp gondolják, tulajdonképpen én magam is, egészen addig, amíg itthon vagyok. De mivel ünnep előtt vagyunk, így minden nap egy órával kevesebbet vagyok itthon, és ebből következően egy órával többet vagyok a másik otthonomban. Mindebből következően már most, kedd estére kicsit zombi vagyok. Pedig hol van még a hétvége.
És nem, nem gondolom a sütés-főzésre, meg semmire sem. Csak az alvásra. :)

Ja, és nem értem miért nem működik a bloglistás modulom. Már legalább háromszor letöröltem, majd újra felvettem. De a kis piszok akkor sem akarja, amit én. De a végén legyőzőm ám :)

2014. ápr. 14.

Rossz a program

Az a fajta, amit dekódolnak belénk. Ráadásul rögtön kétfélét is. (legalább)
Az egyik oldal azt sulykolja, hogy "csináld minél gyorsabban", pörögj, legyél szép, ehhez használj mindenféle csodaszert, nevelj csodagyerekeket könyvből, és elsősorban élj.
A másik oldal meg azt sulykolja, hogy "Vissza a természethez". Dobd ki a tévét, süssél kenyeret, főzzél szappant, varrjál magadnak ruhát, és esténként a nagy családi tűzhelynél magad főzte egészségesebbnél egészségesebb kajával türelmesen, szeretettel és negédes mosollyal az arcodon válaszd szét Pistikét és Józsikát, akik épp a fakardjukkal ütik-vágják egymást.
Igazából mindkettő hülyeség. Mert nincs ember, aki képes úgy élni, hogy mindig, minden ugyanolyan legyen. Bele kell férnie az életünkbe ugyanúgy a gyorsétteremnek, mint a házi süteménynek. Túl kell élnie minden családnak, ha éppen úgy telik el egy nap, hogy nemhogy kenyér nem sült, de még ebéd sem lett, és anyának nincs türelme semmihez és senkihez. Bele kell férnie akkor, ha egyébként egészséges egyensúlyt teremtünk ezeknek a dolgoknak.
Nem kell megfelelni senkinek sem. Nem kell úgy élni, mint a szomszéd, és nem kell olyannak sem lenni, mint a tévé háziasszonyai. Úgy kell élni, ahogy nekünk jó. És ha nekünk attól jó, hogy pipifasírtot eszünk porból készült krumplipürével, ám legyen.
Sőt.. néha még az is előfordulhat, hogy mindezt összemixeljük, és épp olyan napunk van, amikor egy kicsit ilyenek is vagyunk, meg egy kicsit olyanok is. De ez is bőven normális.

Így aztán most, hogy kellőképp megnyugtattam magam, hogy igenis normális vagyok, elmehetek aludni. Igazán megérdemlem. Pedig csak bolti pizza volt itthon a gyerekek vacsorája. ;)

2014. ápr. 13.

Titokzatos

Van az a mese, amiben a leány hozott is, meg nem is.. Na most valami hasonló lesz az én mai bejegyzésem is. Amikor el is mesélek valamit, meg nem is. És ez most az a helyzet, amikor senki ne kérdezze meg személyesen, hogy mi van, mert azt kell válaszolnom, hogy azzal kell beérned, amit olvastál.
Van az a helyzet, amikor az ember kimondhatatlanul szomorú és kétségbeesett. És nem tudja elmesélni sem, mert csak belül marcangolja, keresi az okokat, kutatja a jeleket a múltból, próbálja megtalálni azt az egy pontot, ami kapaszkodót jelenthet. Nincs ilyen pont, nincs igazi ok, és úgy még rosszabb az egész. Mert csak jó lenne valakit vagy valamit okolni az egészért. Egy elrontott percet, egy rosszul sikerült mondatot. De nincs. Csak a nagy üresség, a semmi. És egy pillanatnyi sejtelem, ami meg inkább olyan, amit el kell hessegetni, mintha sosem lett volna, hiába olyan az a pillanat, amiből később még indulni is lehetne valamerre. Olyan, de mégsem. Azt kell sejtetni, hogy mi sem történt. Kifelé is, befelé is. Jó ez így. :)
És van az a helyzet is, amikor az ember kimondhatatlanul büszke. És mégsem mondhatja ki. Mert az a büszkeség a négy fal között marad. Senki nem fogja tudni, pedig érdemelne egy világgá kürtölést. A helyzet is, és az ember is. De ez egy másfajta büszkeség. Ez belülről dagasztja az ember lelkét, és ott van minden összenézésben majd ezentúl. Kisebbnek nem kisebb a titokzatosságától, sőt. :) De ez is jól van így. :)
És van az a helyzet is, amikor az ember kicsit tehetetlen. Mert szeretné befolyásolni a sorsot, de nem lehet. Szeretné alakítani az életet, kézbe venni az irányítást, és folyton kézben is tartani. És erről sem lehet mit mondani, mert nincsenek szavak arra a folyamatos harcra, ami odabent dúl ezügyben. Egyik percben harcolni, másikban mindent hagyni. Egyik pillanatban akarnám, hogy én irányítsak, másik pillanatban azt akarom, sose kelljen irányítanom, nehogy én döntsem el, hogy majd az az út melyik lesz. Várni kell, ugrásra készen, azt várva, hogy szükség van e mégis valamiféle közbeavatkozásra, vagy segítségre. Nehéz ügy. De ez is jól van így. :)


2014. ápr. 12.

Teljesült kívánság

Erik és mi mostanában igencsak hadilábon állunk egymással. Jobban mondva Erik jegyei és mi állunk hadilábon, amúgy a gyereket továbbra is szeretjük. A jegyeit nem mindig. Épp ezért van, hogy mire feloldódik a büntetés, és kicsit lazul a gyeplő, alig két nap múlva ugyanott vagyunk, ahonnan előzőleg indultunk. Így aztán a kérései is kicsit másképp priorizálódnak, mint máskor. Kivéve akkor, ha születésnapi kívánságról van szó.
És jelen esetben arról van szó. A születésnap, ami még nem múlt el, hanem majd csak lesz, mégis, a kívánság már teljesült. Azt mondta a múlt héten, hogy ő azt kéri a szülinapjára, hogy menjünk el egy Fradi meccsre. Mert ő élőben szeretné látni őket. Fradi meccs pedig ma volt. Tegnap elintéztük a szurkolói kártyákat, és megvettük a jegyeket, mire ő hazajött az iskolából, már itthon várta. :) (külön jól jött hozzá, hogy az ötös természetismeret dolgozatát hozta a kezében) Azt az örömet, amit láttunk a szemében, nem is tudom leírni. Az olyan "Erikes", ahogy csak Ő tud közülünk, senki más. Onnantól szinte számolta a perceket, mikor megyünk már. Rengetegszer megnézte újra és újra a jegyet, amin rajta van a neve, a szurkolói kártyát, amin szintén rajta a neve, és a fényképe. A világból kiüldözött azzal, hogy keressem meg a Fradi sálat, és még ma délelőtt is felforgattam érte a szekrényeket (de nem lett meg). Ezen dühöngött egy kicsit, mint ahogy azon is, hogy a hatalmas méretű Fradi-mezt sem vehette fel.
De minden düh elszállt belőle abban a pillanatban, ahogy elindultunk. A Fradi stadiont épp építik, így mostanság a Ferencváros hazai pályája a Puskás Stadion. De ez nem jelentett semmi problémát.
Nagyon jó volt látni a sokezer zöldvérű szurkolót, ahogy érkeztek a meccsre. Tátott szájjal figyelte Erik a "B-közép" minden mozdulatát, az összes rigmusukat, és persze, magát a meccset is. Nem volt jónak mondható meccs, de én az első perctől kezdve csak azért fohászkodtam magamban, hogy csak lássunk legalább egy Fradi-gólt. Hogy lássa, és érezze, és legyen részese egy ilyen gólörömnek, ami ilyenkor van. És az imám meghallgatásra talált, mert pont egy gólt láttunk. És az az egy pont egy Fradi-gól volt. Azt hiszem, nem felejti el többé azt a vegytiszta egyemberként örülést, ami akkor abban a pillanatban volt. Az amúgy is olyan beleégős pillanat, főleg egy gyereknek. :) Még a meccsnek vége sem lett, már menne vissza, és már könyörög a következő meccsért. Hogy menjünk, mert Ő nagyon visszamenne. :)
Meglátjuk. Nem ígérhetem, hogy ezentúl minden meccsükön ott leszünk, mert nem biztos, hogy mindig van ehhez kedvünk. De azt hiszem, meg kell próbálnunk minél többször elvinni őt, mert szemmel láthatóan jó hatással van rá. És itt legalább érezheti, hogy tartozik egy közösséghez. Mert neki ez a valahová tartozás úgy kell, mint egy falat kenyér.

Még azért elmesélem, a magyar foci népszerűsítése érdekében, és a hírhedt Fradi-tábor védelmében, hogy voltak ezen a meccsen olyan pillanatok, amikért nagyon hálás voltam. Ilyen volt a focisták bevonulása. Akiket ötezer ember várt állva tapsolva. Pedig még akkor semmit nem tettek. Csak azért szerették őket, akik. A meccs előtt a Himnusz percei. Amit ötezer ember állt végig néma csendben. Nem volt köhögés, prüszkölés, szép csendben álltak. És láttam, hogy azok közül, akiket olyan nagy előszeretettel hívnak futballhuligánoknak, csak mert a B-közép tagjai, többen is a szívükre tett kézzel hallgatták a Himnuszt. Láttam a saját szememmel, ahogy ötezer ember kiabálja és tapsolja Leo nevét. Azé a Leo-ét, aki nem a mi országunk szülötte, és nem fehér a bőrszíne sem. Imádják. :)
És láttam azt is, hogy rengeteg kisgyerek (fiú-lány vegyesen) volt a meccsen a szüleivel. És ez jó. :)

De a mérkőzés legfelemelőbb pillanata mégis az volt, hogy láttam Erik boldog arcát a gól pillanatában. És úgy örülök, hogy teljesült a születésnapi kívánsága. :)

2014. ápr. 11.

Mégis elmondom

Azt mondtam a múltkor, hogy nem fogok írni az ilyesmiről. De ezzel most már úgy tele van a hócipőm, hogy majd' szétrobbanok tőle, úgyhogy kész, ma erről írok, és hátha még majd ez is jót tesz.
Szóval.. a térdfájásom mellé van ez a viszonylag állandó nyakfájásom is. Ami mindig rosszabb, és magam sem tudom, hogy miért is nem derítem már ki, hogy miért van ez. Mondjuk lehet, hogy leginkább azért, mert fogalmam sincs, kihez is kéne fordulnom. Nyakászt egyet sem ismerek.
De így, a kettő együtt kikészít idegileg. Mert a térdem fájását nem tudom elfelejteni egy percre sem, mert vagy folyamatosan fáj, vagy ha lépcsőn megyek, akkor még bele is nyilall jó nagyokat, ha meg sokáig ülök, akkor utána szépen elmerevedik, és alig tudom behajlítani. Van, hogy húzom is egy kicsit, mert úgy könnyebb. A nyakam fájását meg azért nem tudom elfelejteni, mert nem csak egy állandó kellemetlen érzés, amitől néha még az is nehéz, hogy egyáltalán a fejemet el tudjam viselni rajta, hanem még a fejem is megfájdul tőle. Úgy, hogy nem használ rá semmi. Folyamatosan tekergetem, roppan hatalmasakat, néha megfeszítem, és akkor is van egy-egy pont, ahol jobban fáj, és utána kicsit megkönnyebbülősebb (úgy másfél percig). Ha masszírozzák, akkor majd' betojok a fájdalomtól, de ha kibírom, utána jobb. És újabban olyan is sokszor van, hogy nem csak a nyakam fáj, hanem onnantól felfelé is minden, meg lefelé is a lapockámig. Na ez a létező leggonoszabb, amikor ez így együtt.
De vannak olyan napok is, amikor semmi nem jó, és csak fáj, és szétrobbanok. Igyekszem ilyenkor meg sem szólalni, de nem mindig sikerül. Amikor meg nem sikerül, akkor morgok, és beszólok.
Nincs mese. Kell egy új térd és egy új nyak. A mostaniak nem akarnak velem együttműködni.

2014. ápr. 10.

Elégedettség

Miért, Te elégedett vagy?-kérdezte ma tőlem az egyébként is örökké kíváncsiskodó kolléganőm (de őt így szeretjük).
És amikor azt válaszoltam, hogy igen, az vagyok, akkor nem értette. És hogy az ő szavait idézzem: "Pedig nálatok is mindig van valami" Ez tény. De ha nem lenne, unalmas és végtelenül lapos lenne az életünk, egymerő szürkeség és kiszámíthatóság, amitől nemhogy elégedett nem lennék, hanem sokkal inkább fásult.
De tessék, akkor írásba is adom, hogy elégedett vagyok:
-a családommal
-a munkámmal
-a fizetésemmel
-az időjárással (jó, hát ma egy kicsit fáztam már)
-a kutyáinkkal
-az autónkkal
-a számláink összegével

És biztos még egy csomó mással is. Ez mondjuk nincs összefüggésben azzal, amit tegnap írtam, pedig akár lehetne is, de magammal szemben mégis van valami örök elégedetlenség. De majd ezen is dolgozom még, hogy másképp legyen. (alakul, alakul...)

Néha becsúszik egy-egy rosszabb nap, amikor nem úgy sikerülnek a dolgok, hogy elégedettséggel töltsenek el, de tulajdonképpen szerencsésnek mondhatom magam, mert kis nüansznyi dolgok ezek. Apró epizódok, amik akkor, adott pillanatban fontosak, de aztán elég hamar jelentőségüket vesztik.
Mint például hogy volt ma valamikor az a csupa négyes a számlálón, és most az egyszer senki nem küldte el nekem. Most épp szomorkodom egy kicsit miatta, mert megvan már a csupa egyes is, meg a csupa kettes is, meg a csupa hármas is, és most ez kimarad.. De holnapra ez is kevésbé lesz fontos.
Ahogy az sem lesz majd nemsokára annyira fontos, hogy én is eljussak a Pancho Aréna megnyitójára. Regisztráltunk a jegyekért, de ötünkből csak egynek sikerült. Az az egy jelen esetben, aki mindent visz. Patrik lett a szerencsés. Erik irigy rá, és miatta talán jobban haragszom a sorsra, mint minden egyéb más miatt, mert neki megint nem lett jó. Most még azt mondom, a megnyitóig minden követ meg fogok mozgatni azért, hogy szerezzek még négy jegyet, de ha nem így lesz, akkor sem dőlök majd a kardomba. :)

Ezektől a dolgoktól még nem változik semmi, és pont ugyanúgy elégedett leszek:
- családommal
-a munkámmal
-a fizetésemmel
-az időjárással
-a kutyáinkkal
-az autónkkal és a
-számláink összegével is.


2014. ápr. 9.

Egy cikk

Ma olvastam egy cikket egy futónőről, aki vasárnap lefutotta a maratont. Már maga ez a tény is csodálatra méltó, mert fejben én is sportolok újabban, de nem merek semmibe sem belefogni a térdeim miatt. Simán csak a hétköznapi "használattól" is fájnak, egy-egy leguggolás néha kínok között sikerül csak. Tudom, tudom, el kéne mennem megnézetni, amíg még nem késő, főleg, mert az internet szerint a porckopás összes tünete tökéletesen illik rám. Mondjuk mérges is vagyok az internetre, mert azt is írta, hogy az ötvenéves nők betegsége. Hát köszi. :D Még harminchat sem vagyok, nemhogy ötven. És igen, persze, épp ezért a harminchat sem vagyokért kéne minél hamarabb megnézetnem.
Na de nem is ez a lényeg. Hanem a cikkben szereplő nő. Akinek az arcáról valami sugárzott. Azt nem tudom, hogy a futástól e, vagy amúgy is ilyen szerencsés, de bakker, sehol semmi ránc nem látszik rajta, kisimult, és látszik minden apró vonásán, hogy boldog és elégedett.
Úgy szeretnék ilyen arcot. Nem is a ráncaimmal van baj szerintem. Hanem úgy az egésszel. Mert nem sugárzik róla más, csak a mérhetetlen fáradtság, a sok-sok gondolkodás a hogyanokról, a miértekről, és a hogyan továbbokról. Pedig amúgy meg nem vagyok sem csüggedt, sem életunt. Mosolygok, pörgök, csinálom, amit kell. Aztán itthon ledőlök a kanapéra, és úgy egy órát szundikálok.. bár közben háromszor kérdeztek a gyerekek ezt-azt, és válaszoltam is. A karikák a szemem alatt valamelyest enyhültek ettől, és nincs ott az a fekete csík sem, ami amúgy tök jól megy a hajam színéhez. :)
Ez a nő nem megy ki a fejemből. Akarok valamit, amitől én is tudok így sugárzani. Mindegy mit. Bármit.
Ki kell találnom hogy mi ez.

A csupa négyes dolgot pedig figyeljétek. Aki pedig látja, örökítse meg nekem egy sreenshot formájában. Várom a pinterpontdianakukacmailboxponthu email címre. :)

2014. ápr. 8.

Valami..

Van valami a levegőben. Határozottan érződik mindenkin valami kis feszültség. Ami adódhat bármiből, akár csak simán azt a közelgő hidegfrontot érezte mindenki, ami meg is érkezett ma este menetrendszerűen.
Kicsit nyűgös is voltam az egész miatt én is. És ilyenkor, mikor megvan a magam nyűgje, elég nehezen viselem, ha mások is azok. Márpedig azok voltak. :)
De mivel már túl is vagyunk ezen is, szót sem érdemel az egész.
Ami szót érdemelne, az meg már most nem fog, mert ha nem akarok holnap reggel egyedül menni dolgozni, akkor még a szokásosnál is hamarabb kell kelni, de legalábbis hamarabb kell összekapni magam.
De majd mindjárt jól előkészülök reggelre, hogy az öltözködés-kávéivás-és egyéb reggeli teendőkön kívül ne is legyen más dolgom. :) És akkor tutira menni fog.

És.. megint kérnék. Elvileg holnap (vagy holnapután) úgy fog állni valamikor a számláló, hogy tele lesz négyessel. Itt van rögtön a jobb oldalon, előrébb raktam, hogy ne nagyon kelljen keresgélni. Aki látja, küld nekem egy screenshotot róla a pinterpontdianakukacmailboxponthu email címre? Tudjátok, gyűjtöm ezeket. :)

2014. ápr. 7.

Csalódni fogtok

Bennem. Ki másban. Mert erről az oldalamról én magam sem ismertem magam, így aztán Ti sem ismerhettek. Főleg, mert ugye csak azt tudjátok rólam, amit én tudatni akarok veletek, és minden, amit nem, az az én titkom marad. Azért nem kell aggódni, elenyésző ezeknek a titkoknak a száma (konkrétan egy sem jut eszembe).
Szóval. Egészen eddig azt gondoltam, hogy nagyon toleráns és elfogadó ember vagyok. Mindig fennen hangoztattam, hogy nekem aztán mindegy, hogy ki kicsoda és micsoda, milyen bőrszínű, milyen vallású, milyen betegsége van. Ember. És mint olyanban, nem hogy keresem, hanem azonnal a jót látom meg.
Ez így is van. De mégis.. be kell látnom, hogy nem vagyok annyira elfogadó és toleráns, mint ahogy azt hittétek eddig rólam. Sőt. Bizonyos esetekben kifejezetten türelmetlen és haragos vagyok. Még akkor is, ha beteg emberről van szó. Nem tudom elfogadni, ha valaki a betegsége ürügyén összeesküvés-elméleteket gyárt, ha belerángat bármibe is, amihez sem közöm nincs, sem ráhatásom, és legkevésbé sincs hozzá energiám.
Nem bírom, amikor ezek az emberek (konkrét személyekről van szó, akik azonban lehetnek bárkik) azt gondolják, azért, mert ők valamiért mások, mint mi, bármit megtehetnek. Prüszkölnék dühömben, ha tehetném, amiért ilyen embereket varr a nyakunkba a sors. Persze, tanulhatunk tőlük is. Azt mindenképpen, hogy milyenek ne legyünk. És azt is, hogy van az a jószándék, ami nemhogy célhoz nem ér, de még visszafelé is sül el. És a végén még a jószándékúak érzik majd rosszul magukat.
Haragszom épp. Nem kicsit. Hanem eléggé. Haragszom, mert ma egy csomó ember hangulatára nyomta rá a bélyegét valami, ami tőlünk független, és mégsem tudjuk sem kikerülni, sem kivédeni. El kell tudnunk viselni, le kell tudnunk nyelni a békát, mert mi vagyunk azok, akiknek ezt KELL, ők pedig azok, akik megtehetik, hogy bármit tegyenek, mondjanak, mert van mentségük rá.
Csalódott is vagyok. Eléggé. Magamban csalódtam, amiért nem tudom az egészet egy legyintéssel elintézni, és úgy szemlélni, hogy "Jajj, hát nem tehet róla, biztos ez is összefügg a betegségével." És csalódott vagyok azért is, mert soha többé nem leszek képes egyikőjüket sem azzal a naiv emberszeretettel kezelni, ahogy általában teszem az emberekkel.

"Még a szánakozást is lehetetlenné teszi az aljasság ezen a világon." (Thomas Mann)

2014. ápr. 6.

A demokrácia ünnepe

Nem fogok politizálni, mert nem értek hozzá. Van véleményem nekem is, mint nyilván mindenkinek. Ezt a véleményemet kinyilvánítottam ma kettő darab x formájában a szavazólapon.
Nem tudom, de nézve a részvételi arányt, én nem vagyok elégedett. Mert nem értem, hogy lehet az, hogy valaki nem megy el? Majdnem csak az egyetlen dolog, amiben megkérdezik a véleményünket, ráadásul a saját sorsunkról van szó. Komolyan van negyven százaléknyi ember, akit ez nem érdekel? Nem értem.
Néztük ma a Híradót, és én könnyes szemmel hallgattam az arról szóló hírt, hogy Erdélyben az emberek ünneplőbe öltözve mentek szavazni. Ünneplőbe, érted? Mert nekik ez erről szólt. Ünnepelték, hogy elmondhatják a véleményüket. És erről kéne ennek amúgy is szólnia szerintem. Nem pedig azért nem elmenni, mert "úgysem lesz jobb". Vagy mert "úgyis mind egyforma". Addig, amíg mi így állunk hozzá, valószínűsítem, hogy így is lesz.

Mi a gyerekeinkkel mentünk szavazni. Akik büszkén jöttek velünk, és egyébként is alig várják, hogy majd ők is önállóan véleményt nyilvánítsanak. De a szavazólapokat most is ők dobták be az urnába. :)
Remélem Ti is sokan büszkék vagytok rá, hogy elmentetek, részt vettetek, és véleményt nyilvánítottatok... teljesen függetlenül attól, hogy épp úgy alakult e, ahogy Ti szerettétek volna. :)

2014. ápr. 5.

Kipróbáltuk végre

Egy hetet csúszott a projekt, és múlt hét szombaton épp eleget hallgattunk is érte Eriktől, hogy végül mégsem mentünk, és nem próbáltuk ki a négyesmetrót. Igaza volt, mert megígértük, csak mi akkor elfelejtettük, hogy épp aznap lesz a Békemenet, és mi, meg a tömegiszonyunk inkább nem vállaltuk akkor be.
A mai napról egy hangot sem ejtettünk Erik előtt, nehogy megint valami közbejöjjön. Most mondjuk leginkább az időjárástól kellett tartanunk, de végül hallgatott rám, és kegyes volt, legalább esni nem esett.
Így aztán ma útra keltünk. Nem vonattal, mert össze vagyunk éppen nőve az új kereket kapott autónkkal. A kocsit leraktuk a MOM park mélygarázsában, aztán kezdetét vette a nagy utazgatás. Először elmentünk a 139-es busszal az Osztyapenkóig   Őrmezőig (nem ez a megálló neve, de már megint nem jut eszembe). Ott átmentünk a felüljárón, és mentünk, hogy megkeressük a metrót. Már a környék is valami hihetetlen változáson ment keresztül, de a metróhoz leérve tényleg mintha valami másik országban járnánk. Tiszta, szép, tágas, nincs telegraffitizve, alig van (még) reklámtábla. Van a reklámtáblák helyett bőséggel Közterület-felügyelő és rendőr. De szerintem ez nem baj. Maradhatna is így, és hátha elejét is vehetnék a rongálásoknak. Lehet, hogy én izgatottabb és kíváncsibb voltam, mint a gyerekek, mert alig vártam, hogy induljunk már el. Minden állomást kíváncsian szemléltünk. A Szent Gellért Téri megállónál úgy egy emberként sóhajtottunk fel, hogy "ez de szép". Egy élmény volt az utazás, és majdnem sajnáltam is, mikor a Keletihez értünk.
Ott átszálltunk a kettes metróra, és visszamentünk a Széll Kálmán térig, majd onnan átsétáltunk a Széna téri Burger Kingbe ebédelni. :) Ebéd után egészen a Kossuth térig metróztunk, és megnéztük a gyönyörűen felújított teret, meg az Országházat. Megcsodáltunk mindent, a díszőrséget is, még épp elcsíptük azt is, amikor őrségváltás volt. :) Majd ezután elmentünk az Astoriáig, és átsétáltunk a Jégbüféhez egy fagyira. Ha meg már itt voltunk, akkor az Erzsébet hídon is átsétáltunk. Igaz, csak félig, és ott megvártuk a hajókat, mert Roli már kezdett fáradni, a kékeslila karikák csak úgy jöttek elő a szeme alatt.Azért még a Deák téren is leszálltunk a metróról, hogy a híres-hírhedt Erzsébet teret is megnézhessük. Szép lett, a szökőkutak különösen azok, és biztos, hogy nyáron ezek mellett majd jó lesz ebédidőben hűsölni a környéken dolgozóknak.
Innen már csak a Keletiig mentünk, hogy újra mehessünk egyet a négyes metróval, majd visszamentünk az autónkért, aki türelmesen megvárt minket.
Nagy élmény volt, és nagyon elfáradtunk. Kedves budapestiek! Légyszi vigyázzatok erre a sok szépségre, amit kaptatok ezekkel a felújításokkal, hogy sokáig élvezhesse mindenki. :)

2014. ápr. 4.

Péntek

Egészen jól indult ez a péntek. Mármint abból a szempontból, hogy teli voltam energiával és jókedvvel. Nem volt semmi különösebb dolgom, nem kellett főznöm sem, úgyhogy a délelőttöt is úgy tölthettem, ahogy nekem jó volt. Jó, semmi kirívót nem csináltam, mert mostam, rendet raktam, vásároltam.
Még tartott a lendületem a munkaidő alatt is.
Sőt.. még akkor is, amikor hazaértem.
De most, egyetlen pillanat alatt leterített a fáradtság, és úgy érzem, belepusztulok, ha nem feküdhetek le.
De jó, hogy péntek van.

2014. ápr. 3.

Mint az oviban...

Néha úgy érzem magam, mintha arra lennék kitalálva, hogy folyamatosan hárítsam a villámokat, és békítsem a békételeneket, vigasztaljak, bátorítsak, segítsek. Stb. Stb.
Kicsit erőt és embert próbáló feladat ez időnként, főleg, amikor itthon is, és a munkában is ezt kell tennem. Mindkét helyen nagyjából ugyanúgy, mégis másként. A nagy különbség, hogy itthon gyerekekkel teszem ezt, ott meg felnőttekkel. Elárulom.. a gyerekekkel van könnyebb dolgom. :)
Szeretek együtt dolgozni azokkal, akikkel folyamatosan együtt dolgozom. Mostanra látom az arcukon is már a hangulatukat, tudom, melyikőjükkel mikor hogyan kell kommunikálni, tudom, mikor kell békén hagyni. Megtaláltam az egyensúlyt is, hogy mindenki egyformán legyen terhelve is, meg foglalkoztatva is, ne érezze magát mellőzöttnek, vagy épp ne szakadjon a nyakába túl sok minden egyszerre. Nem volt könnyű, főleg, hogy dacára mindennek, nem és nem érzem magam a felettesüknek. Más beosztásban dolgozunk, más a feladatunk, és igen, én vagyok az, aki megkérem őket erre vagy arra annak érdekében, hogy az én munkám el tudjon készülni, de ez egyáltalán nem főnök-beosztott viszony. Én úgy tekintem ezt, hogy szépen "mellém vannak ők rendelve", mint valami mellékhatározó a mondatokban, és egyikünk sem sokra megy a másik nélkül. Abszolút tisztelem őket azért, amit csinálnak, és nem egyszer fordul elő, hogy nem bírom nézni, ahogy ketten gürcölnek valamivel, és megyek, segítek én is, hogy könnyebb legyen.
Az tudom, hogy ők is tisztelik az én munkámat, és semmi pénzért nem cserélnének velem. Úgyhogy tulajdonképpen minden jó így, ahogy van, mert mindenki a helyén van, és jól együtt tudunk működni.
Igen.. csak épp mi mindannyian nők vagyunk. Meg a másik műszakban is ugyanez a helyzet.
Garmadával fordulnak elő az ovis sztorik.. amikor majdnem csak ott tartunk, hogy "a Gizi elvette a babámat, és még ki is nevetett..". Ezeket nehéz jól kezelni. Úgy igazat adni az egyiknek, hogy közben ne bántsam a másikat. Vagy úgy együtt dolgozni velük, hogy ketten épp nem szólnak egymáshoz, és maguk sem tudják azt sem, hogy miért.
Nem lesz erre megoldás, azt tudom, mert így megy ez, ahol ennyi nő van.
Arra törekszem annak érdekében, hogy minden bonyodalom ellenére mégis nyugalom legyen közöttünk, hogy azt éreztetem mindegyikőjükkel, hogy bármilyen helyzetben mellettük állok. Furcsállják, mert nem ehhez vannak szokva, de szemmel láthatóan tetszik nekik. :)
És ki tudja.. még a végén az is kiderülhet, hogy mindannyian kinőjük az ovit?

2014. ápr. 2.

Örömködős

A facebook-os ismerőseim már láthatták ezt, mert ott még délelőtt megosztottam. De mivel nekem ma többször is csalt mosolyt az arcomra, amellett, hogy elsőre sikerült még sírnom is rajta, ahogy láttam ezt az igazi, őszinte és semmihez sem hasonlítható lelkesedést, így úgy döntöttem, hogy meg kell itt is mutatnom.
Azért, hogy azok, akik betegek kicsit jobban érezzék magukat pár percre (ezúton is kívánok jobbulást mindenkinek, aki lázas, akinek a feje fáj, és aki lábadozik az egyik leggonoszabb vírus után), és persze azok is, akik amúgy is jól vannak, csak esetleg egy kicsit rosszabb a kedvük az átlagosnál, vagy épp kitört rajtuk a tavaszi fáradtság.


2014. ápr. 1.

Majdnem

A ma reggel is úgy indult, hogy elindítom a fiúkat suliba, és aztán fogom magam, és egy fél órára még visszafekszem. Aztán persze mire elindultak már én is felébredtem annyira, hogy mégse feküdjek vissza. Megcsináltam még egy adóbevallást, porszívóztam, kitaláltam mi legyen az ebéd, bevásároltam hozzá.
És aztán, amikor tizenegy tájban már a tepsit mosogattam, akkor úgy éreztem, hogy na most, nagyon jó lenne mégis visszafeküdni.
Naná, hogy akkor már nem lehetett.
De majd holnap reggel... :) :D