Az elmúlt napokban kicsit elhanyagoltam a gondolataim közzétételét. Mondhatnám nagyképűen, hogy alkotói válságban szenvedtem, de azért ez nem igaz. Egyrészt lusta voltam leülni annyi időre, amíg leírok valamit ide, másrészt meg annyi mindenen gondolkodom, meg annyi minden jutott eszembe, hogy nem is tudtam volna normálisan leírni semmit.
Gondoltam rá, már a múlt héten, hogy egyszer azért megörökítem a gyerekeim ellen elkövetett bűnlajstromot, már csak azért is, hogy majd később, felnőttként legyen mire fogniuk, hogy bizonyos dolgokban azért nem sikeresek, mert az anyjuk ilyen és ilyen volt gyerekkorukban, tessék kérem megnézni, még írásos bizonyíték is van rá. Micsoda helyzeti előny lesz majd ugye. :D Na nem, viccet félretéve, semmi másért nem jutott ez eszembe, csak hogy más is láthassa, bizony, nem csak rózsaszín köd van a kisgyerekes házaknál, és nem csak a saját házunk táján van ilyen, amitől aztán az emberlánya képes a végletekig ostorozni magát, mert nem felelt meg a tévéből, újságokból sugallt "szuperanyu" képnek.
Szóval...
Volt már rá példa, hogy nem csomagoltam reggelit az iskolába, mert elaludtam.
Volt már rá példa, hogy nem kaptak vacsorát, mert én elfeledkeztem róla, hogy akár éhesek is lehetnének, ők meg nem reklamáltak.
Volt már rá példa, hogy nem tartottam be, amit ígértem.
Volt már rá példa, hogy nem mondtam meg nekik a teljes igazságot. (de ez csak kegyes céllal történt)
Volt már rá példa, hogy kiabáltam velük..
Volt már rá példa, hogy kaptak tőlem... (pofont is)
Volt már rá példa, hogy nem ettek egy napig főtt ételt, mert nem főztem.
Volt már rá példa, hogy kidobtam a kukába a játékot, mert nem rakták el, hiába kértem. (na jó, később kiszedtem onnan, de azt ők nem látták)
Persze ez biztosan nem teljes lista, és ők lehet, hogy tudnának mit hozzátenni. :) De nem kívánom azt sugallni, hogy azért, mert az átlagosnál másféllel több gyerekem van (milyen hülyeség már, hogy statisztikailag van fél gyerek is) én valami mások felett álló valaki lennék, mert ez nem igaz. Nem fenékig tejfel az élet sem egy gyerekkel, sem kettővel, se hárommal. (és biztosan nem az néggyel, öttel, stb.) Nem szeretem, hogy a média azt sugallja mindenféle sztárolt anyuka kapcsán, hogy ők a tökéletesek, mert bizony gyerek mellett dolgoznak, mindig sugárzóan szépek, jólöltözöttek, ugyanakkor odafigyelnek a család étkezésére, és lehetőleg mindenből bio-t esznek, mert azon kívül minden szemét csak... természetesen a legkisebb-bel angyali nyugalommal olvasnak mesét, miközben a nagyobbakat mindenféle szuper különórára hordják, és mindemellett még a férjükre is nagyon odafigyelnek, és konditerembe járnak, és van hetente minimum egy barátnős estéjük is. Ez szerintem parasztvakítás. Biztos van ilyen is elvétve.. aki ennyire tökéletes. De a nap mindenkinek huszonnégy órából áll, és jó esetben ebből a 24-ből 8-9-et azért alvással töltünk. A fennmaradóban pedig lavírozunk, hogy jusson mindenre. Az szerintem természetes, hogy amikor a Nőből Anya lesz, pont a nőiessége szorul először kicsit háttérbe. Mert ki a fenének jutna eszébe sminkelni reggelente, ha először félálomban szoptat, aztán még mindig félálomban reggelit ad a nagyobbnak is, jó esetben ez után ő maga is hozzájut egy kis kávéhoz/teához, rosszabb esetben kihasználja az öt percet, míg a nagyobb eszik, hogy fejjen, meg hogy felöltözzön. Aztán ott van a másik sarkalatos pont, amiben ezek a szuperanyuk olyan hihetetlenül különlegesek. Mindazon túl, hogy szépek, sikeresek, karcsúak, meg még mittudomén mik... még az összes gyerekük képességeit is csúcsra járatva fejlesztik. Mert mindenki kivétel nélkül egy kis óvónéni, és pszichológus, aki tudja, hogy ha a gyerek balra néz háromszor, és csak egyszer jobbra, az bizony nagyon nagy baj, és azonnal fejlesztést igényel. Persze, az ő gyerekeiknél az ilyen csak nagyon elvétve fordul elő, és természetesen nagyon jókedvűen és nagyon sok játékkal fejlesztik őket, és mire a gyerek észrevett volna bármit is, már hipp-hopp túl is vannak mindenen... mit nekik nevelési tanácsadó, urambocsá' fejlesztőpedagógus.. helyből megoldanak mindent. Aki meg csak olyan kis mezei szülő, mint a legtöbben, az meg bujdokol emiatt szégyenében, hogy jajj, jajj, az ő gyereke bizony jár a fejlesztőshöz az oviban/suliban hetente x alkalommal.
Azt gondolom, szemétség, hogy azt sugallják mindenhonnan, hogy a nő, mint olyan, valami szuperlény, aki ha már kiharcolta magának az egyenjogúságot, akkor most meg kell, hogy mutassa, hogy nem csak egyenjogú, hanem dimenziókkal bárki felett áll, mert mindenre képes. Pedig nagyon sokan vannak/vagyunk, akik nem ilyen hiperszuperek, és becsúszik egy-két gikszer, mert nincs idő porszívózni, meg mosogatni, meg előfordulhat, hogy a gyűrött pólót kénytelen felvenni, sőt, olyan is van, hogy csak egy félkész kaját van idő összedobni. Ettől pedig nem kéne magunkat kevesebbnek érezni, és hibát keresni. Mert ez az emberibb, nem az, amit látunk/hallunk/olvasunk. Nagyanyáink, dédanyáink a józan paraszti eszükkel nevelték fel a sok gyereküket (ugye, ott a három kevésnek számított). Nem volt semmiféle kecmec. Ha menni kellett kapálni, akkor ment mindenki. Mit érdekelte őt a gyerek lelke, ha a földet meg kellett művelni? Mégis felnőttek.. és kevesebbet járnak pszichológushoz, mint a mi generációnk, vagy akár az utánunk következő.
Egy szónak is száz a vége, én messze vagyok attól, hogy az újságok címlapjára kerülhessek, mint az "Év anyukája". De ettől még nem érzem ám magam kevesebbnek. És attól, hogy megtörténnek a mindennapjainkban azok a gikszerek, amik megtörténnek, attól még a gyerekeim egész normálisak ám. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése