Bocsi..

Igazán sajnálom, hogy csalódást fogok okozni többeknek is, de be kell vallanom, hogy nem várok kisbabát. És az elkövetkező tíz évben egészen biztosan nem is fogok gólyahírről beszámolni. Tíz év múlva esetleg már nem fogok halálra sértődni, ha mondjuk az akkor huszonnégy éves fiam nagymamát csinál belőlem. Erre elég kicsi az esély, de éppenséggel előfordulhat. (és milyen jófej fiatal nagymama és anyós lennék :D)
Egyáltalán nem tervezem most már én sem, hogy még szülni fogok. Hangozzék bármilyen hülyén ez, de a két kutyánk pótolta azt az űrt, ami a kisbaba hiánya miatt leginkább hiányzott, a folyamatos gondoskodást most ők igénylik, és ez így pont jó. Még egy gyerek azt hiszem, meghaladná a képességeimet már. Mert addig, amíg pici baba meg kicsi óvodás minden annyira szép és jó, de aztán jön a feketeleves, mindenfélével... azt meg épp elég lesz háromszor túlélni. :)
De akkor, ha már tervek, hát nézzük, milyen terveim vannak a következő évekre...
Fél éven belül szeretnék egy jó munkahelyet, ahol majd jól megtelepszem hosszú-hosszú időre.
Egy éven belül szeretnék elmenni nyaralni, mindegy hova, csak legyen két hét semmittevés, gondtalanság.
Másfél éven belül szeretnék nagyon okos döntést hozni Patrik jövőjéről, és szeretném azt a lakkfekete kislány kutyát.
Két éven belül szeretném magam csúcsformába hozni minden tekintetben. A lehető legjobbat akarom addigra kihozni magamból, mert még mindig van hova fejlődnöm testileg-lelkileg.
Két és fél éven belül szeretnék egy, a mostaninál nagyobb lakásban/házban lakni. Erre vonatkozóan megvannak a magam elképzelései, és nehezen leszek meggyőzhető másról. Mondhatjuk úgy is, hogy megvan már a ház, amiben lakni fogunk. :D
Három éven belül szeretnék Eriknek is nagyon okos döntést hozni majd a jövőjéről.
Négy éven belül szeretném elérni, hogy olyan anyagi biztonságban éljünk, mint még eddig soha.
Öt év múlva pedig, amikor majd a negyvenedik születésnapomra fogok készülni, feltehetően életem első születésnapi bulijával (ez kelleni fog a túléléshez) szeretnék elégedetten számot vetni minden eddigi cselekedetemről.

És mindezek mellett még a listán van, hogy
- elmenjünk Olaszországba csak mi ketten, Balázzsal. (ez bármikor lehet öt éven belül)

Lehet, hogy jó sokat kell majd ezekért dolgozni és küzdeni, de nem baj. Eddig is megtettük, ezután is megtesszük. Szép sorban mindent.

Végre

Péntek este van. És én már hétfőn is ezt vártam.
Mondjuk nem vagyok még túlságosan emelkedett hangulatban, mert az agyam egy igazi zombié, tele van számokkal, adatokkal. Azt már tudom, miért is nem lettem én soha valami pénzügyi ügynök, (tudom, már másképp hívják őket) képtelen lennék annyit rizsázni, mint amit ma én végighallgattam. Két órám ment rá. Az tény, hogy olyan szinten vannak kiképezve ezek az emberek, hogy a kettő órából fél órán keresztül elhittem, hogy az annyira egyszerű, ahogy kinéz. Nem vitatom el, hogy működőképes a dolog. Mert nyilvánvalóan az. A számok több, mint imponálóak. Minden szám, amit láttam. A befeketetési arány, a kamat, az állami támogatás, meg minden. De tényleg. Aztán megfogalmazódott bennem, hogy "ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen", és ettől nem tudtam megszabadulni már. Mert akárhogyan is, minden ilyen cég profitorientált. Ez ugye evidens. Mint ahogy az is, hogy pénzt csak pénzzel lehet csinálni.
Lényeg a lényeg, legyen bármilyen működőképes is az, amit csinálnak, azt hiszem (de még alszom rá egyet), hogy nem véletlen, hogy ők azt szeretik, ha valaki ott helyben azonnal szerződik, és aláír. Mert amikor feloszlik a rózsaszín köd az "agymosás" után, már-már meg is világosodik bennem az egésznek az értelme. És emiatt azt hiszem, kihagyható lesz a kihagyhatatlan.
Lehetnék emiatt elkeseredett, de nem vagyok. Isten volt az egyetlen, akinek sikerült három nap alatt megteremteni a világot, nekünk több idő kell ehhez. Jóval több. :)
Tapasztalatnak ez is jó volt amúgy.

És még adós vagyok egy tegnapi vicces-szösszenettel az életünkből, aminek lehetne az a cimkéje, hogy "na, ezt írd meg a blogodban". Mentünk Balázzsal és Arthurral vásárolni tegnap délután. A grund felé mentünk, ahol van egy nagy füves terület. Ide szoktuk levinni is a kutyát, itt tud szaladgálni anélkül, hogy félnünk kéne, hogy elüti valamit. A lidl felé épp útba esett, így megálltunk annyi időre, hogy még futkározzon egyet Arthur, mielőtt visszakerül rá a póráz. Ezzel nem is volt gond. Szófogadó kutya, kiválóan érti a kézjeleket, így Balázs egyetlen "hozzám" intésére máris ott volt, és lehajtotta a fejét, hogy visszacsatolhassa rá a gazdája a pórázt. Nem akartunk már visszafelé kerülni, így úgy döntöttünk, levágjuk az utat. Igen ám, csakhogy a rövidebb utat egy árok szeli ketté. Balázs megállt, és megvárta amíg elmegy egy srác ott, mondván, "ne lássa milyen égő vagy". Én persze kikértem magamnak, hogy na ne már, mit vagyok égő, mindjárt vissza is hívom.. Eközben ők a kutyával együtt átugrották az árkot. Én minden dacomat bevetve akartam követni őket. És az árokpart felénél visszaestem... ott feküdtem hanyatt, szakadva a röhögéstől. :D Balázs persze szintén.. és bölcsen megállapítottuk, hogy elment az a srác, mert most ő is röhögne, tuti. Égő volt, na. De ez van. :D (az árokugrás sem az én versenysportom ezek szerint..)