Szerda

Ma korábban mentünk dolgozni, mert korábban is jöttünk haza, háromra temetésre mentünk. Anyukám unokatestvére halt meg, tőle búcsúztunk. Egy reggel felkelt, készült a barátaival gyógyfürdőbe, de oda jár nem jutott el. Valószínűleg egy pillanat alatt történt vele, a fotelban ülve. Mindig azt gondoltam, annak, akinek mennie kell, ez a lehető legjobb verzió. Egyik pillanatban még itt, a másikban már máshol. Aki marad, annak nagyon nehéz. Annyi sok kimondatlan gondolat van. Van, ami csak azért, mert olyan természetesnek tűnik, hogy akár sosem öntjük szavakba, csak ilyenkor bánjuk meg.

A temetésen ott volt az apám is. Mármint a biológiai apám. Legalább tíz éve nem láttam már, de semmi más érzelmet nem váltott ki belőlem, mint hogy rácsodálkoztam milyen öreg. Ez már biztosan így marad köztünk, és vele kapcsolatban nem érzem, hogy valamit még valaha mondani szeretnék neki. Azt persze nem tudhatom, meg fogom e bánni, ez csak utólag fog kiderülni.