Emlékül

26 éve ismerem őt is. Ugyanannyi ideje, mint a férjemet. Ami természetes, mert a férjem testvére.
Emlékszem rá, hogy eleinte sehogy sem találtam vele semmi közös pontot, néha magamban még azt is megkérdőjeleztem magamban, hogy ők ketten tényleg testvérek. Semmi hasonlóság nem volt közöttük, szinte mindenben tökéletes ellentétei voltak egymásnak.
Akkoriban még egy elképesztően nagyképű, sznob és arrogáns valaki volt.
Valamikor az eljegyzésünk környékén kezdett oldódni közöttünk ez a furcsa viszony, talán az volt a kulcs, hogy mindketten elfogadtuk a másikat családtagként. A családtag meg mindegy,  hogy milyen személyiségű, mert a családhoz tartozik. Az esküvőnk szervezésében aktívan részt vett már, kellő komolysággal kezelte azt, hogy Balázs őt kérte fel tanúnak. Büszke volt rá, büszke volt ránk, és egyébként is imádta ezeket a felhajtásokat, szeretett beszédeket mondani, volt egy érdekes (néha idegesítő) magasztos stílusa, amivel ezeket a beszédeket megkomponálta.
Patrik születése körül is igen aktív volt, csodaként élte meg, ahogy ő megérkezett hozzánk. Fájt neki, és hangot is adott annak a fájdalomnak, hogy nem lehetett a keresztapja, de mi mindenképpen házaspárt szerettünk volna. Ezért a fájdalomért kárpótolta Erik, amikor őt kérte fel bérmakeresztapjának.
Nem sokkal azután, hogy Patrik megszületett, beköszöntött az ő életébe a nagy szerelem. Nem volt könnyű szerelem, nem volt felhőtlen egyetlen pillanatuk sem, de onnantól a magányos farkas többé már nem létezett. Volt időszak az êletünkben, amikor lazult is köztünk a családi kötelék, de mindig visszatalált.
Ő volt a kapocs Balázs régi élete és a mostani között, az egyetlen, aki miatt még egyáltalán létezett az a régi vonal.
Amikor a nagy szerelemnek vége lett az életében, már beteg volt. Még nem tudtuk, hogy mennyire, csak keveset belőle, de már látható jelei voltak. Sok olyan véleménnyel találkoztam, akik azt gondoljàk, ebbe a nagy szerelembe betegedett bele, de szerintem ez csak így alakult, hogy épp akkoriban derült fény ezekre.
Az utóbbi pár évben már olyan szoros kötelék volt a két testvér között, amit én nem is mindig néztem jó szemmel (és igen, már nagyon bánom, hogy akkor ennek hangot adtam). Volt nagyon beteg, volt, hogy nagyon kétségbeejtő helyzetben volt. Talpra állt, élte az életét.
Közben ez a rengeteg betegség megtanította alázatosan tekinteni az életre, megtanult küzdeni, megtanult célokat kitűzni, harcolni. Néha még nyomokban előjött belőle az a huszonhat évvel ezelőtti sznob, de tudatosan építette magát újra. Más ember akart lenni.
Rengeteget beszélgettünk olyan lelki dolgokról, amikről mással nem tudott. Néha vissza kellett rángatni a földre, mert hajlamos volt a határait nem csak feszegetni, de egyre kijjebb is tolni. Olyankor kicsit megsértődött, mert megmondtam neki, hogy hülye, de aztán egy-két nap múlva mintha mi sem történt volna...
Az utolsó öt hétben már nem volt önmaga. Egyetlen pillanatra sem éreztem, hogy tudna, akarna még küzdeni, minden pillantásból azt láttam, hogy vége van, nem jön haza többet. Próbáltunk helyette küzdeni, próbáltunk valamit átadni a saját energiánkból, bármelyikünk adta volna a mája egy részét, vagy a fél veséjét, ha az segített volna.
Annyi jó élményünk volt együtt, rengeteg vicces beszólás, vagy hülye helyzet, amire emlékszünk. Voltak mondatai, amiket akkor is emlegettünk már, amikor még jól volt, csak épp nem volt velünk. Nagyon sok mindent beszéltünk, hogy majd ezen a nyáron fogjuk megbeszélni, megtenni. Biztatott, hogy álljak a sarkamra, és mondjam el kerek perec, amit halogatok ("csak úgy b.szd oda neki, Dius, aztán majd lesz valami)
Nem kerül már erre abban a formában sor, ahogy megbeszéltük, de meg fogom tenni, mert megígértem.
Nem nagyon tudok értelmet találni ennek az egésznek. Nincs is. 45 év jutott neki, igaz...amennyi betegséggel és testi szenvedéssel járt, felért ez kétszer annyival is. Most már nem fáj neki semmi soha többé, ahol most van, ott újra tud fájdalom nélkül mozogni, és már biztosan nyújtózkodott is egy jót, azt évek óta nem tudott már a beteg gerince miatt.
Én pedig...hálás vagyok érte, hogy az eltelt huszonhat évben tanúja lehettem annak a testvéri szeretetnek, ami közöttük volt, és hálás vagyok mindenért, amit az ő életén keresztül tapasztaltunk meg, és tanultunk belőle.
Amikor majd újra találkozunk, megbeszéljük az összes félbemaradt gondolatot.