A nagymamám titka a boldog házasságról
Minden vasárnap pontban délben ebéd. Legyen nyár, tél, szülinap vagy névnap. Délben ebéd - mert így szoktuk meg. Egyszer volt csak késés, 12:09-kor ültünk le enni.
"A 8. főbűn, ha nem tiszteled a másik idejét" - ezt mondta a nagymamám. De én tudom, hogy csak félt, hogy elfelejtettük. Mert már csak mi vagyunk, akik emlékezünk rá. Hát ilyen ez az élet, mindig azokra nem érünk rá, akikre igazán fontos lenne. Pedig ő az igazi nagymama, az a fajta, aki megtanít imádkozni.
Leves, mártás, második, desszert és kávé. Mindig ez a sorrend. A legtökéletesebb ételeket főzi, nincs olyan, hogy nincs mit enni, és hogy ne lenne gesztenyepüréje a spájzban, egy kis tejszínhabbal, meg barack kompóttal.
Mindig tökéletes tisztaság van nála, meg meleg dunyha. És sosem felejtem el az ágyban, tévénézés közben elfogyasztott tojásrántotta reggeliket, savanyú uborkával - mert hát az volt a mennyország. Nála mindig mindent lehetett csinálni, és a legfontosabb napirendi pont a játék volt. A homokozó mellé állított kisszékre mindig kerül valami nagyon finom süti vagy sós rúd, házi málnaszörppel.
Ő a nagymama, aki mindig mondogatja, hogy "Nekem már csak ti vagytok, kislányom." Közben rakja el az edényeket, de segíteni nem lehet, mert ellenkezik:"Jaj, kislányom, csak én tudom, hova kell." De hát 30 éve ugyanoda, nagymama...
És könnybe lábad a szeme, ahogy rendezkedik a szekrényben, és közben mesél valamiről, ami éppen eszébe jut: a múltról, az álmairól, na meg a csodálatosan romantikus, könyvbe illő házasságáról. A férjről, az apáról, a nagyapáról - aki az egyetlen férfi volt az életében.
"Ó, kislányom, nem szabad veszekedni! Mi nagyapáddal sosem tettük a sok évtized alatt. Na jó, nem mondom, hogy nem volt olyan, hogy összekaptunk volna. De hát akkor mindig kimentünk a szobából, és megvártuk, hogy megnyugodjon a másik, aztán akkor lehetett beszélni a problémákról. Nem volt nálunk soha hangos beszéd.A megértés és a szeretet. Csak ez a fontos kislányom."
"Soha? Soha nem vesztetek össze?"
"De kislányom, jaj, hát majdnem el is felejtettem, nem akarok én hazudni neked.
Egyetlen egyszer. Tudod, szombat reggel volt, és elfogyott az utolsó szem kávé is.
De hát sietős nap volt, menni kellett a nagynénémhez segíteni zöldborsót szedni, mert akkor még segítettük egymást, ahogy tudtuk. Leszedtük együtt, ő meg csomagolt nekünk. A mi családunk mindig összetartott kislányom, hát téged is erre neveltelek mindig, nem? Na aztán kávé híján, mondtam, hogy menjünk el a boltba, de azt mondta nagyapád, hogy nem érünk mi rá ilyenekre. Ő úgy tartotta: a kötelesség mindenek előtt. Szóval úgy döntött, majd veszünk, ha hazaértünk.
Egyetlen egyszer. Tudod, szombat reggel volt, és elfogyott az utolsó szem kávé is.
De hát sietős nap volt, menni kellett a nagynénémhez segíteni zöldborsót szedni, mert akkor még segítettük egymást, ahogy tudtuk. Leszedtük együtt, ő meg csomagolt nekünk. A mi családunk mindig összetartott kislányom, hát téged is erre neveltelek mindig, nem? Na aztán kávé híján, mondtam, hogy menjünk el a boltba, de azt mondta nagyapád, hogy nem érünk mi rá ilyenekre. Ő úgy tartotta: a kötelesség mindenek előtt. Szóval úgy döntött, majd veszünk, ha hazaértünk.
Aztán amikor késő délután jöttünk hazafelé, zárva volt a bolt. És akkor nagyon összevesztünk. Kiabáltunk, hangosan - még az ajtót is becsaptam az orra előtt. Ez volt az egyetlen nagyobb civakodás minálunk. Mert a nagyapád minden este vacsora előtt még ivott egy kávét, hát én meg nem tudtam neki főzni kislányom, és az nagyon bántott."
forrás: she.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése