Már tudom

A nagyszüleim, de főleg a nagyanyám mindig komoly, meghatározó szerepet töltöttek be az életemben. Kicsi korunkban mindig ő volt, aki velünk volt, aki óvodába vitt, aki hozta reggelire a kakaós tejet és a kiflit, aki később keltett minket, amikor iskolába kellett menni. Emlékszem, ahogy bejött a szobába, elhúzta a függönyt, közben beszélt egyfolytában, és sürgött-forgott. A húgomnak még a takaró alatt a lábára húzta a zoknit, mert mindig fázott, aztán egy pillanattal később már a konyhában volt, és vette elő a tányérokat a kifliknek, majd a nemlétező porszemeket söpörte le a kezével innen-onnan, vagy a szőnyegről szedegette a szöszöket. Aztán csinálta a frizurát a húgom hosszú hajából, végtelen türelemmel válogatva az ezerféle csatt és hajgumi között. Mire az iskolából megjöttünk, készen volt az ebéd is. Tavasztól őszig fáradhatatlanul dolgozott a kertben, közben mindenkiről mindent tudott, mikor jön, hova ment, mikor kell indulnia. Később a fiaimat is rengeteget pesztrálta, hol a babakocsiban altatta őket, hol csak nála voltak, ha valahova mennem kellett. Játszottak a kertben, ezerféle mondókát tudott nekik mondani.
Mellette mindig ott volt a nagyapám is, akivel viszont nekem szinte semmi kapcsolatom nem volt. Képtelen vagyok arra visszaemlékezni, hogy gyerekkoromban azon kívül, hogy néha úgy szólt hozzám, hogy "ejjnye, kisleányom", valami mást is mondott volna nekem. Pedig biztos mondott, de tényleg nem emlékszem rá. Ő volt az, aki a pénzkereső volt a családban, afféle klasszikus régi családmodell volt az övéké, hiszen a nagyanyám háztartásbeli volt, ő pedig dolgozott. Elég korán leszázalékolták a szeme miatt (sofőr volt, vagy ahogy akkoriban hívták, tehertaxizott), de a nyugdíj mellett mindig eljárt még dolgozni. Meg persze ő volt, aki itthon mindent megcsinált. Mindegy volt, hogy autót kellett javítani, vagy kerítést hegeszteni, esetleg betonozni, ő mindenhez értett. Közben persze öregedett ő is, meg a nagyanyám is, meg én is felnőttem. Felnőttként elég sokszor kerültünk összetűzésbe, mert valahogy sosem találtuk meg a közös hangot. Azt hiszem, tőle örökölhettem azt a fajta tudálékosságot, ami miatt néha nem bírom ki, hogy ne okoskodjak bele mindenbe, és így aztán, hogy én is ilyen vagyok, meg ő is, hát voltak már parázs vitáink, és kiabáltunk is már egymással többször is. Büszke nem vagyok rá, de ez van..
Azt tudom, hogy egészen a közelmúltig olyan "közömbös" volt ő nekem. A nagyapám, így aztán persze nem lehet közömbös a szó szoros értelmében. Mégis, valami ilyesmi. :(
A nagyanyám sajnos rohamosan hanyatlásnak indult. Nem lehet tudni, hogy van e valami konkrét oka, vagy egyszerűen csak időskori demencia az, ami felütötte a fejét nála, de szívszorító látni, ahogy egyre csak szűkül be a tudata, és egyre csak romlik az egészségi állapota. Az, ahogy a nagyapám ezt az egészet kezeli, az pedig maga a csoda. És azóta, mióta látom őket ebben a helyzetben, azóta tudom, hogy mit is jelent pontosan az, amikor megfogadja valaki a másiknak, hogy "mindenféle bajában". Mert ez az ember olyan végtelen türelemmel kezeli és segíti a társát, amit -isten bocsássa meg nekem- sose feltételeztem volna róla. Segít neki fürdeni, wc-re menni, öltözni. Boltba megy, ahova egész nyolcvanegy éve alatt szerintem a lábát sem tette be. Bármelyikünk megtenné, hogy segít, hiszen itt vagyunk. De nem kér segítséget. Azt hiszem, úgy érzi, neki kell megtennie. Megható ez a fajta szeretet, elképesztő látni, hogy mi mindenre képes valaki a másikért, amikor igazán szereti.
Kellett hozzá majdnem harminckilenc év, hogy lássam a nagyapám valódi arcát. Azt nem tudom mondani, hogy hálás vagyok érte, hogy láthatom, mert mindehhez az kellett, hogy lássam a nagyanyámat ennyire "semmivé" válni, akit pedig olyan valakinek gondoltam, akit soha, semmi nem tud majd legyőzni.

Nem.. nem tudtam úgy megírni, hogy elégedett legyek vele, már csak azért sem, mert olyan nehéz szavakba önteni ezeket az ambivalens érzéseket. Annyira természetes nekem, hogy ők itt vannak, hogy ők ketten együtt vannak itt, hogy még most sem elképzelni nem tudom, sem felkészülni nem tudok arra, hogy valószínűleg hamarosan eljön a búcsú ideje. És ekkora szeretetnél azt hiszem, nem is lesz hosszú idő majd két búcsú között. :(