Ez a csend, ami nálunk jellemzi a húsvétot. Nincs nagy jövés-menés, mert a tágabb értelemben számított családunk szanaszét van hullva, de most még ezt sem sajnálom. Pedig azért néha szoktam rajta gondolkodni, hogy milyen is lenne, ha az én huszonakárhány unokatestvérem, meg Balázs kilenc unokatestvére közül mindenkivel tartanánk a kapcsolatot. Ezt már nem tudjuk meg, mint ahogy azt sem, hogy milyen lenne, ha a gyerekeinknek mindegyikőnk részéről lenne mindenféle nagyszülője.
De most mindez nem számít, mert éppen tök jó, hogy magunk vagyunk, és csak néha jön anyám valamiért, vagy épp a húgom kislánya vagy a kertben talált szétszórt csokitojásokkal büszkélkedve, vagy épp csak azért, mert Rolival szeretne játszani.
Közben meg szép nyugiban elkészülhetett az ebéd, utána rendet raktam, felmostam, sehova nem sietve, nem kapkodva, hanem csak mert épp kedvem is volt hozzá (és juhééé, rájöttem a csíkmentes felmosás titkára..ami nem más, mint hogy a létező legforróbb legyen a víz, és akkor tökéletes lesz). Aztán még arra is jutott idő, hogy a kanapén szundítsak egyet, meg dajkáljam a húgom kisfiát. Elkészült a vacsora is, és nem számított, hogy a sonka sütés közben szanaszét fröcskölt mindent, így újra fel kellett mosni a konyhát.
Még hajvágásra is jutott idő ma este. :)
Jó lenne ez a csend és nyugi most még egy jó darabig.. jó lenne, ha csak akkor indulna a pörgés, amikor már azt érzem, jólesne. :) És nem győzök hálás lenni érte, hogy még majd a jövő hét is olyan lesz, amilyennek csak szeretném.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése