Nem is mondok ma semmit semmire. Mit is lehet mondani egy olyan október tizenkettedikén, amikor délután fél egykor négy fokban mentem dolgozni. Négy... elképesztő. Amúgy meg kikérem magamnak.. mert most éppenséggel kéne következni annak a szép színű ősznek, aminek olyan sok rajongója van szerteszét. Nos, nem tudom, hogy mi történik, de nem úgy néz ki, hogy ez következik. Na mindegy, nem mondok semmit.. úgyis így marad minden, és majd csak vége lesz ennek is. Aztán majd újra eljön az én időm is. :P
Arra sem tudok mit mondani (vagyis tudnék, csak mégsem teszem.. bár ha jól emlékszem, kicsúszott a számon egy féligszalonképes megjegyzés már), amikor azt hallom a gyerekemtől, hogy ma megint jól kioktatták, és értésére hozták, hogy nem azért történnek úgy a dolgok, ahogy, hogy neki jó legyen, hanem hogy nekik. Hát igazán köszi, de tényleg. (nem ez volt a féligszalonképes) Nem változtat a lényegen, de nehezen tudom elfogadni, hogy muszáj "erőt fitogtatni" egy kamasszal szemben. Tanulságosnak mindenképpen tanulságos, szó se róla.
És arra sem tudok mit mondani, hogy úgy tűnik, óvodás korunkig fejlődünk csak, onnantól menthetetlen stagnálás és hanyatlás következik be (a jelenlévők ugye a nagy kivételek). Mondhatnám ezt úgy is, hogy az embernél nagyobb állat még mindig nincs. :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése