Nem tudom, hogy fog e az valaha is változni bennem, hogy nem tudok haragot tartani, és tulajdonképpen azzal sem nagyon tudok mit kezdeni, amikor valaki sokáig haragszik rám. Bennem minden olyan dolog, amikor megbántanak, úgy zajlik, hogy akkor, amikor történik, nagyon-nagyon rosszul esik. A helyzet súlyától függően vagy sírni tudnék, vagy felrobbanok a méregtől. Ez tart körülbelül két percig, vagy a helyzet súlyától függően akár öt percig is, és aztán máris elkezdem magamban lezárni a dolgot. Megtörtént, oké, lépjünk is túl rajta, mert kinek jó az, ha haragszunk egymásra. Nem bánom én, hogy akár két perccel azelőtt leüvöltötték a fejemet is a helyéről, képtelen vagyok rá, hogy haragudjak, hogy bosszút forraljak, vagy bármi. Pedig néha kerülök olyan helyzetekbe, hogy jobb lenne, ha képes lennék rá. :) Egyszerűen nem is tudom elképzelni, hogy mi kellhet ahhoz, vagyis inkább mit kell ahhoz érezni, hogy valaki meg tudja tenni, hogy mondjuk egy napig is nem szól a másikhoz. Nem csak azért, mert nekem fizikai kínokat tud okozni a kommunikáció hiánya, hanem azért is, mert azt képzelem, mérhetetlenül sok energiát emészt fel, hogy fenntartsa azt az állapotot magában. Lehet, hogy nincs igazam, nem tudom.
Az biztos, hogy ezen én már nem fogok változtatni. Minden máson azért megpróbálok..
Nem is kell. Szerencse, hogy nem vagy haragtartó lelkialkat, tényleg meg tudja mérgezni a haragvót. Én is próbálom hamar feldolgozni a dolgokat, de ha nagyot és valakiben alapjaiban csalódok, akkor nagyon sokáig emlékszem rá. Nem játszom látványosan haragszomrádot, de azért megváltozik az adott személyhez a hozzáállásom, még ha nem is tudatosan.
VálaszTörlésSzerintem sem baj. Annyi elvesztegetett időt a haragszomráddal... persze megint más, ha valaki alapjaiban megrengeti a belé vetett hitedet, mert azt már nagyon nehéz megbocsátani, vagy azon felülemelkedni.
VálaszTörlésSzerencsés vagy! :)
VálaszTörlés