Teide nyomán

Nem mintha nagy szakértő lennék a témában.. sőt, leginkább semennyire sem vagyok sem szakértője, sem pedig olyanja, aki szószólóként kiállhatna ezügyben, de Teide mai bejegyzése azért megmozgatta annyira az én lelkemet is, hogy nem állhatom meg szó nélkül. (meg amúgy, ha a férjemet kérdeznétek, úgyis azt mondaná, hogy én mindig, mindenbe bele kell, hogy kotnyeleskedjek :P :D)
Van ez az örökös kétség akörül, hogy az ember jó anya e, vagy nem. Én sem voltam benne biztos sosem, és persze, most is vannak kétségeim, van bennem egy rakás bűntudat olykor. Mégis, mostanra valahogy elfogadtam, hogy minden úgy zajlik, ahogy annak lennie kell, és nem feltétlenül kell elhinnem azt, hogy az én gyerekeim rosszabbak lesznek attól, hogy nincs nekik külön időkontroll szabva a kütyük használatához, nem ellenőrzöm egyiknek sem a fb fiókját, az emailjeit, nem csekkolom a telefonjaik híváslistáit, és még az e-naplót sem böngészem. Ezeket leírva gondolom igen hanyag anyának tűnhetek, főleg annak fényében, hogy előfordult már, hogy a szennyestartóból böngészte vissza valamelyik a pulcsiját, mert épp nem volt időm mosni (vagy nem tudtam elindítani a mosást, mert nem volt hova teregetni), vagy előfordult már, hogy két napig is csak sültkrumplit kaptak ebédre. Azt is a fagyasztott változatból. Sosem voltam az a típusú anyuka, aki agyon foglalkoztatta a gyerekeit, és nem csináltam nagy ügyet a fejlesztésekből sem. Voltak normális és kevésbé normális játékaik, és mindig rájuk volt bízva, hogy mivel játszanak. Fegyverük nem volt, azt az egyet nem voltam hajlandó beengedni a lakásba.
Amikor Patrik kicsi volt, még nagyon sok időm volt arra, hogy akár órákon keresztül is játszunk, újra és újra szétszedtük és összeszereltük a mindenféle járgányát, garázst építettünk, mesekönyvet böngésztünk, meg még bármit, ami épp jött. Ha nekem más dolgom volt, akkor ezren ugrottak, hogy majd ők játszanak vele. Ráfoghatjuk, hogy ő ettől lett ilyen okos, amilyen.. de én azt gondolom, hogy simán így született. :) Ez a szoros kötelék viszont azzal járt, hogy rettenetesen nehezen nyitott a világ felé. Évek teltek el úgy, hogy nem barátkozott senkivel, csak szemlélődött magányosan. Ezt ugyan mostanra kinőtte, de (ez mondjuk egy másik téma lenne) azt gondolom, hogy kellett ehhez a kinövéshez ez a távolság, ami az elmúlt években -kényszerűségből- kialakult közte és köztem (meg persze az, hogy időközben a cuki kis szöszke kétévesből nagydarab-nagyszájú tizenhat éves lett).
Amikor Erik kicsi volt, egy csomó mindent másképp akartam csinálni vele, mint Patrikkal. Okulva a vele elkövetett hibákból például. Igaz, ő nem is igényelte azt a fajta "foglalkozást", amit Patrik. Ő szépen elaludt magától, és egyébként sem szerette, ha ölelgették, vagy ha ölbe vették. Vele kapcsolatban örökös bűntudatom volt, amiatt, ahogy született, és örökké ezért akartam kárpótolni. Persze hülyeség, mert hogy is tudtam volna, de mégis mindig itt munkálkodott a háttérben. Ráadásul már az óvodában fény derült rá, hogy épp a születése miatt vannak részképességzavarai, ami miatt másfajta foglalkozást is igényelt. Ő volt, aki miatt figyelni kezdtem a fejlesztő játékokra, akivel célzottan és irányítottan is próbáltam játszani. Akivel tornáztunk, trambulinoztunk, hintáztunk, mindent bevetve a javulás érdekében. Mégsem éreztem soha, semmit elégnek. Mégis.. ő az a gyerekünk, aki a legtalpraesettebb is, és a leghisztisebb is. Aki a leginkább kiköveteli magának azt, ami szerinte neki jár. Mindegy, hogy az mi, ha neki kell, akkor akármeddig elmegy érte.
Amikor Roland kicsi volt, sokáig olyan volt, mintha még meg sem született volna. Szinte észre sem vettük, hogy itt van ő is, evett, aludt, alig sírt, viszont annál többet mosolygott. Kicsi baba korában nagyon sokszor kellett itthagynom a dédivel, mert a tesói betegek lettek, és őt nem akartam magammal hurcolni az orvosi rendelőbe. Már utáltam magam attól, hogy megint lepasszolom, de mégis. Vele szinte már semmi időm nem volt játszani. Kizárólag vele nagyon kevés időt sikerült eltölteni, kivéve azokat a kruppos éjszakákat, amikor együtt fagyoskodtunk a Kisvakondot nézve. Ő az a gyerekünk, aki beleszületett abba, hogy valami kütyü van mindenhol, pont ennek megfelelően kezeli is akármelyiket gond nélkül. Mégis.. ő az egyetlen gyerekünk, aki kreatív, és órákat tölt rajzolással, barkácsolással, karkötő-gyártással, vagy bármivel. Volt idő, amikor kő kövön nem maradt mellette, és azt gondoltam, hogy talán ép ésszel nem is fogom kibírni, hogy kicsit nagyobb legyen, mert minden napra jutott valami csintalanság, vagy épp veszélyes mutatvány tőle. Talán azért, mert ő a harmadik a sorban, talán azért, mert egyébként is így született, ő a leginkább társasági lény a fiúk közül. Sosem okoz gondot neki kommunikálni bárkivel, vagy egy idegen társaságba beilleszkedni.
Tíz kerek évig voltam csak és kizárólag az anyukájuk. Ez a tíz év volt életem legboldogabb és legnehezebb évtizede. Majd belepusztultam, amikor végül meg kellett osztanom magam közöttük és a munka között. Azt gondoltam, az ott a világ vége.. és komolyan láttam a rémeket, hogy innentől kezdve elkallódnak, éheznek majd, és így tovább...
Mostanra úgy látom, még jót is tett nekik az önállóság. Kell, hogy hagyjam őket a maguk útját is járni, kell, hogy lehessenek titkaik és legyen lehetőségük akár még átverni is. Úgy tűnik, bármennyire is elszúrtam néha, és elszúrom mostanában is a dolgokat, valamit mégis jól csinálhattam.. mert kamaszság ide, vagy oda.. azért jönnek, és mesélnek, miközben fürdök, várnak haza este tízkor is még.
Nincs recept arra, hogy kinek mi a jó, ahogy arra sincs, hogy mitől jó szülő valaki. Szerintem attól, hogy szereti annyira a gyerekét, hogy nem akarja mindig, mindenáron jól nevelni. ;)