Zagyva

El sem tudom képzelni, mikor lesz már végre minden olyan, amilyennek lennie kell(ene). Bevallom, hiányoznak kissé azok a "nem kell csinálnom semmit" délelőttök, vagy legalább egy-egy órák, amikor leülhettem, és kiírhattam magamból, amit gondolok. Most ezek az órák többnyire valami ügyintézéssel telnek. Vagy a gyerekorvos várójában, pusztán azért, hogy bekerüljön a tájékoztató füzetbe, hogy "beteg volt x-től y-ig". Demagóg dolognak tartom ezt az orvosi igazolást, de ez van, ezt kell szeretni. Aztán amikor meg nem ott töltöm az időmet, akkor pótolom az épp aktuális hiányzóval a tanulnivalót, vagy épp a friss kuratóriumi tagságommal átveszem az "elődeinktől" egy alapítvány több éves papíranyagát, kínosan ügyelve rá, hogy minden meglegyen, az összes létező anyagi javakkal együtt (úgymint nyomtató, számítógép, linuxos winchester, és egy rakás játszótéri játék). Aztán, amikor még ezek sem bonyolítják az életemet, akkor vár rám a háztartás minden felemelő és kevésbé felemelő gondja-baja, tehát főzök (lassan ipari mennyiségeket), aztán elpakolok, aztán mosok, teregetek, leszedem, elpakolom. És mindeközben folyamatosan számon tartom, kinek mit kell még befizetni, melyik könyvet kell még becsomagolni, szájbarágom, hogy melyik mappában tárolja ezt és ezt, és melyikben pedig azt és azt. És kiderítem az ismeretlen személyről, aki mint fejlesztős lép be az életünkbe, hogy ki fia borja (mármint lányborja), és nem lettem túl feldobott a tudástól. Vagy épp vérnyomásmérőt szerzek a rettenetesen konok és makacs nagyanyámnak, és aggódom fél délután miatta, hogy miért hallgattam rá, és miért nem hívtam orvost azonnal..
Amikor pedig van pár szabad percem, akkor társasági életet élek (de csakis neten és telefonon), vagy épp szomorú események kapcsán ülök a templompadban, hogy aztán egy egész estén keresztül potyogjanak a könnyeim. Meg aggódom, hogy jajjistenem, hogy segítsek a kis elsősömnek, akinek a részképességzavarai olyannyira szembetűnnek most, mint még soha. És aggódom kicsit a házaséletemért, mert a két hét felhőtlen boldogság után jöttek a borús felhők (de szerencsére nem viharfelhők azért). Hogy arról már ne is szóljak, hogy hányszor voltam ezekben a napokban igen sz@rul, és hányszor gondoltam, hogy inkább legyek már rosszul, de én ezt nem bírom.
A mókuskerék pörög, pedig nem én hajtom. Kimerültem. És úgy szeretnék egy nyugodt napot, amikor lógatom a lábam (és növesztem a hájam is akár). És akkor, amikor ez a nap lesz, akkor leülök, és majd csak írok, meg írok, meg írok, hogy majd győzzétek csak olvasni. (feltéve, hogy a gyerekek gépében a videokártya nem mutatja be a nemlétező középső ujját)