Első nap

Annak ellenére, hogy egész nyáron akkor keltünk, amikor akartunk, meg annak ellenére, hogy előző este sem feküdtem le korán, már negyed hétkor ébren voltam. Mit ébren... totálisan ébren. A gyomrom kb. gombostűnyi volt, a pulzusom meg olyan szapora, hogy csoda, hogy kibírtam.
Gyerekeim, főleg a kis elsős izgatottan, de azért megszeppenve indult útnak. Szorította a kezem, bátortalanul nézett körül, de ment, rendíthetetlenül. Bementünk a terembe, ahol már jártunk évnyitókor. Még az tetszett neki, mikor kipakoltunk a táskából az asztalra, aztán körülnézett. Csupa ismeretlen arc nézett vissza, hasonló bátortalansággal. És akkor rám nézett, azok a gyönyörű, meleg-barna hatalmas szemek megteltek könny-nyel. És végem volt. Nyeltem nagyokat, nehogy én is.. persze, hasztalan. Jó lett volna megfogni, és elhozni. De erősnek kellett lennem, elköszönni mosolyogva, biztattam, hogy jól fogja érezni magát, és nagyon ügyes lesz, és eljöttem. Az sem hatott meg, hogy E.néni utánamjött az ajtóhoz, és közölte: "Ne aggódjon, csak addig sír, míg Önt látja!" Cifrát gondoltam magamban, egyrészt, amiért hozzám jött oda, és nem a gyerekhez, másrészt, amiért Önözött. De még rá is tudtam mosolyogni. Az, hogy a folyosón úgy mentem végig, hogy közben folytak a könnyeim, az mindegy...
Itthon napközben lakásfestés volt, amivel igazán gyorsan telt az idő, de folyton arrafelé kalandoztak a gondolataim. Vajon mit csinál? Vajon sikerült neki kivinni a tálcát az ebédlőben? Alig vártam, hogy három óra legyen, és mehessek érte. Jött szembe a folyosón, mikor mentem, meglátott, és azonnal könnyes lett a szeme. De ennek ellenére örült, jól érezte magát, megdícsérték, lelkes volt. :-)
Keresztszüleivel és tesóival ment is megünnepelni az első iskolás napot (palacsintával) az egyik helyi étterem/pizzéria/fagyizóba, mi pedig haza folytatni a megkezdett munkát. Túl sokat nem haladtam, mert fél ötre már mehettem is vissza szülői értekezletre.
Döbbenet volt, fárasztó, lehangoló, meg nem is tudom még mi minden...
De erről majd máskor.