2015. ápr. 30.

Ez van

Az van, hogy puding mivoltom csak fokozódni látszik, mert ma este folyton úgy járok, hogy ahol öt percnél hosszabb időt töltök el egy helyben ülve, ott már csukódik is le a szemem. Elég gáz, mert régen mindig azt gondoltam, hogy ez olyan "öreges" dolog, bárhol elaludni ülve, márpedig öregnek nem érzem azért még magam. Pudingnak annál inkább. De mindegy.
Feladom a harcot, és hagyom most már a szememet csukódni. Reggelig csukva lehet, és akkor hátha majd a kedvem is jobb lesz, és végre megválaszolom a leveleimet, meg ilyenek.

2015. ápr. 29.

Még nem pótolok

Majd amikor már képes leszek harag és mindenféle negatív érzelem nélkül írni róla, akkor el fogom mesélni, hogy hogy jártunk Erikkel a sebészeten. A lényeg az, hogy nincs eltörve a keze, csak majdnem. De most még nagyon haragszom, nagyon csalódott vagyok, és nagyon felhúzom magam, ha csak rágondolok az egészre.
Ezért nem írtam tegnap este. Ezer éve nem történt ilyen, de tegnap annyira kimerültem, hogy fürdés után úgy éreztem, muszáj öt percre ledőlnöm a kanapéra, mielőtt még ideülnék megörökíteni a nap történéseit. Nos, az öt percből az lett, hogy hajnali háromkor Balázs ébresztett nagy ijedten, aki megébredt, és azt sem tudta, hogy én hol vagyok, vagy mi van velem. (mindig aggódik)
Így jártam tegnap. És ma sem leszek termékenyebb, mert reggel megyek vissza dolgozni. Úgyhogy ezúttal nem blogolás helyett, hanem után ledőlök egy pár órára az ágyamba.
De.. holnap délután indul a hosszú hétvége. :)
És még az is előfordulhat, hogy azt fogjuk álmodni, hogy a legnagyobbnak sem kell iskolába mennie, és este nyolcig ott is maradnia, mert majd álmunkban kiderül, hogy jófej szülők vagyunk.

2015. ápr. 27.

Utolsó

Pénteken lett volna, de végül úgy alakult, hogy mégis a mai nap lett az. Sok minden járt a fejemben a mai napon, egy csomó dolog, amit sikerült megtennem, és egy csomó másik, amire nem került sor. A legjobb az egészben az a határtalan szabadság volt, ami jutott, a legrosszabb pedig, hogy mégis, amit a legjobban szerettem volna akkor, amikor kezdődött, arra nem került sor. Pont ugyanott vagyok, ahol a part szakad. Meg ahonnan indultam. Nagy reményeim voltak afelé, hogy majd mi mindent fogok letisztázni, elmondani, megírni, és megtenni is. Voltak, amiket megtettem, voltak, amiket nem, se nem mondtam, se nem írtam. Lehet, hogy jobb ez így. Biztosan nem véletlenül rendezte így a sors.
Kicsit szomorú is vagyok most, hogy már vége. Mármint a szabimnak. Holnap már munka. :) ;)

2015. ápr. 26.

Jó kis nap

Egy szavam sem lehet a mai napra. Főznöm sem kellett, meg nagyon mást sem csinálni. És még focimeccsen is voltunk. Az ETO-parkba látogattunk el délután, mert ott még sosem voltunk, és a Quaestor-botránynak köszönhetően várhatóan egy darabig lehetőség sem lesz ilyesmire. A meccs felejthető, de a hangulat azért megmaradt. Végre láttam-hallottam élőben igazi szurkolást, igazi, szívből szurkoló emberekkel. Egy-két percre megfordult a fejemben, hogy be kéne oda kéredzkedni  közéjük, mert egy-két rigmusnál a szemem is könnybe lábadt. Szomorú dolog tudni, hogy ennek a focicsapatnak vége van. Ezek a szurkolók ősszel majd az megye 3-ban szurkolhatnak valakiknek, akik majd abban az ETO-ban fognak játszani. Szomorú dolog látni, ahogy a mezekről eltűntek a szponzorok. Szomorú dolog látni, hogy ilyesmi megtörténhet.
Nem vagyok győri érzelmű ember, soha, semmi közöm nem is volt sem a városhoz, sem a focicsapatukhoz, de minden tiszteletem ezé a csapaté most. Ahogy ebben a helyzetben is helyt állnak, és meccset nyernek. Pedig... lehetne úgy is, hogy nekik már úgyis mindegy, csak lötyögnek a pályán, játszanak valami alibi-focit, és kész.
És mindenképpen hatalmas tisztelet ezeknek a szurkolóknak, akik ma ott voltak. Na. Miattuk, akik ilyenek, kell, hogy legyen magyar foci.

2015. ápr. 25.

Mi lenne a kérdés?

Kíváncsi lennék rá, hogy az alábbi képek közül Ti melyik helyen ülnétek mellém. Meg persze arra is, hogy ha már mellém ülne valaki, akkor mi lenne az első kérdése?










A képek a pinterestről vannak. :)

2015. ápr. 24.

Fáradt

Van egy nagy baj azzal, ha az ember lecsupaszítja a lelkét. Végtelen fáradtság kezdődik olyankor.
De az is lehet, hogy csak simán tavaszi fáradtságom van.
Meg az is lehet, hogy simán csak fáradt vagyok.
Meg még az is lehet, hogy érzem én is, amit annyira ígérgetnek, hogy lesz megint szél, meg eső.
Bármi lehet. Az biztos, hogy pont annyira érzem fáradtnak magam, mintha egész héten dolgoztam volna.

2015. ápr. 23.

Elvesztem

Valahol, valamikor végképp elvesztettem önmagam, és most épp nem is tudom ki vagyok, honnan jöttem, és hova tartok. Leginkább pedig nem értem, hogy hogy történhetett ez? Hova lettem menet közben, és hova veszett el belőlem minden?
Vannak emlékeim a régi énemről. Amikor volt egy stabil, biztonságos és jóságos lelkem, és minden anyagi bizonytalanság ellenére is mindig ott voltam mindenkinek, bárkinek elérhető közelségben. Emlékszem arra, hogy akkor mennyi minden fért bele a lelkembe, hány ember életének voltam részese. Sosem fárasztott, és sosem volt teher senki sem. Másképp gondolkodtam, másképp feküdtem le esténként, és más dolgokat is álmodtam. Egészen másféle terveim voltak, és egészen mások voltak a gondjaim. De arra az énemre is voltak, akik azt mondták, nem jól van ez így, meg kell tanulnom nemet mondani, határozottabbnak lenni, és kiállni magamért.
Az idő és a változások hoztak magukkal egy csomó olyan változást is, ami belül zajlott. Volt, ami szépen, fokozatosan történt, és volt egy csomó minden, ami csak úgy, mint a szélvihar. Jött, és mindent vitt. Én meg azon kaptam magam, hogy ugyan határozottabb is vagyok, jobban ki is állok magamért, el is mondom a véleményemet egy csomó helyzetben, és így sem jó. Nagyon nem jó. Mert közben eltűnt mindenki mellőlem, és nincs kinek szavakba önteni semmit sem. Sem azt, amikor jó, sem azt, amikor nem jó, sem a fájdalmat, sem semmit. Nincsenek tervek és célok, mindig csak épp az aznap van. Ami nem lenne baj, ha örömmel menne. De van egy adag fásultság és bénultság bennem, meg egy nagy rakás eltitkolt fájdalom.
Minden este úgy fekszem le, hogy "majd holnap másképp lesz". És sosincs másképp. Mert próbálnám elmondani, és ki is nyitom a számat, de nem jön rajta hang. Vagy megfelelő ember nincs hozzá, vagy megfelelő szavak. Olyan sosincs, hogy minden akkor és ott egy helyen legyen.
Az életmódguruk erre mondják, hogy amikor már az ember felismerte a problémát, akkor a legkönnyebb változtatni rajta. Van egy csomó hiperszuper ötletük arra, hogyan lehet közérzetet javítani ilyen-olyan tárgyakkal, csokor virággal, zenével, sporttal, csakratisztítással, meditálással, meg még sorolhatnám. De nem érzem azt, hogy bármelyik is jó lenne nekem. Meg azt sem, hogy egyáltalán jó lesz ez még valaha.
Üres vagyok, és bénult. Pedig gyönyörű tavasz van.

2015. ápr. 22.

Gyújtómánia

Nem nagyon vagyok gyűjtögető típus (ahhoz kicsi is a lakásunk), de az öngyújtók azok, amik valahogy tapadnak hozzám. Na nem úgy, hogy lenyúlom őket másoktól, de úgy igen, hogy ha meglátok egy olyat, ami tetszik, akkor máris megveszem. Kidobni nem szoktam egyet sem, még akkor sem, ha tönkremegy. Akkor szépen elrakom "emlékbe".  :D Nem tudom hány öngyújtóm van épp forgalomban, de a minap hármat találtam a mellényem zsebében, meg vagy négy volt az ablakpárkányon. Ezek működnek is. Van egy kupac azokból is, amik emlékbe vannak már csak, azokat néha megnézegetem, és rácsodálkozom, hogy jajj, ez is milyen tökjó volt. A múltkor egyet kuncsorogtam is bent a munkahelyemen, de csak mert egy angol bulldog van rajta, és én még olyat soha, sehol nem láttam, és azonnal azt éreztem, hogy "kell" nekem. A kolléga szerencsére roppant megértő és rendes volt, mert rögtön nekem is adta. A szívem szakadt volna meg, ha elfogadja, de azért felajánlottam neki, hogy cserébe nekiadok egyet az enyéim közül. Nem élt vele. Gondolom nem volt neki nagyon vonzó sem a rózsaszín muffinos öngyújtó, sem pedig az epres. :)
Nem olyan régen gondoltam rá, hogy azokat, amiket már nem tudok használni, valami képkeretbe felragaszthatnám pillanatragasztóval. :) Még a kivitelezésig nem jutottam el, de szerintem ami késik, nem múlik.
Majd egyszer meg talán lesz valami kicsit nőiesebb gyűjteményem is. :D Mondjuk a kávés poharakat is szeretem. :)

2015. ápr. 21.

Fejben dől el

Egy kicsit úgy érzem magam már, mint a reklámban a nő. Most nem álmodtam rémeset, valamit viszont mégis, mert amikor Balázs ébresztett, rögtön közöltem vele, hogy "akkor oda kell menni" (vagy valami ilyesmit) Arra, hogy hova, még rávágtam ebben az állapotomban, hogy New Yorkba, és csak ezután eszméltem fel, hogy hoppá, már ébren vagyok, és mit is beszélek?
Majd aztán amikor egy pohár vizet készültem kitölteni, minden teketória nélkül nyúltam a tejes dobozért, és már töltöttem is.
Nem tudom, hogy azok a bizonyos űrök a fejemben kezdtek osztódással szaporodni, és lassan uralom alá venni az agyamat, vagy esetleg már valami van, de ijesztően elkezdett hanyatlani az agyam. Nem jutnak eszembe nevek, pedig olyanokkal is próbálkozom ilyenkor, hogy elképzelem pl. hogy van leírva a youtube-on. Azt sem tudom, kell e vele egyáltalán foglalkoznom, vagy felesleges.

Az biztos, hogy annak érdekében, hogy minél kevesebbet kelljen ezzel foglalkoznom, minden bevetettem. Minden ágynemű tiszta, minden szekrény rendezett, és a fiúk szobájából is egészen komoly tisztaságillat árad. :)
És a naplementét is láttam ma. :) Gyönyörűséges volt.

2015. ápr. 20.

Álmomban

üldöztek. Nem tudom visszaidézni, hogy ki, vagy hogy miért. Azt sem tudom, hogy ki volt még velem. Csak arra emlékszem, hogy egy nagy házban voltunk, és próbáltam elbújni.
Hajnali négy órakor ébredtem az álomból, rémülten, ijedten, és csak nagyon nehezen sikerült még visszaaludnom. Attól féltem, újra az álomban találom magam, azt meg aztán nagyon nem akartam.
Így hat után szinte "kirepültem" az ágyból, hogy megúsztam az éjszakai kalandot.
Aztán a nap további részében a szekrények nagy részében rend rakódott. Nem semmi, hogy mi mindent őrizgettünk feleslegesen, de - talán az álom hatására- könyörtelenül kivágta minden olyat, amire már nincs szükségünk. Na persze az, hogy kivágtam, csak képletes, mert több zsákba került szortírozásra. Lesz, ami a ruhagyűjtő konténerbe megy, lesz, amit elajándékozunk, és hát igen, van, ami kuka már. Jó kis meló volt. :) Remélhetőleg elég fárasztó is ahhoz, hogy ne álmodjak ilyen vadakat.

2015. ápr. 19.

0. nap

Csak úgy, mint a fesztiválokon szokott, most nálam tegnap volt a mínusz egyedik nap, ma meg van a nulladik nap. És ezután még következik hét munkamentes (és szigorúan rá sem gondolós) nap.
Továbbra sincs semmi nagy terv, lesz, ahogy lesz, minden percét élvezem, és élvezni is fogom, mert így döntöttem. :) Amihez kedvem és energiám lesz, azt megcsinálom, amihez nem, azt meg nem. Ilyen egyszerű.
Már ma is így volt, és tulajdonképpen tegnap is. Mennyivel jobb ez így, mint örökké azon stresszelni magam, hogy mi az, amit nem csináltam meg, mert nem volt rá időm, vagy nem volt hozzá kedvem. Ma is bűntudat nélkül játszottam a telefonomon, és aludtam is egy fél órát, miközben éppenséggel fel is moshattam volna, vagy bármelyik szekrényt is kipakolhattam volna. :)

Remélhetőleg így is marad ez még a következő hét napban, és nem kap el a gépszíj. Még az sem dühít, hogy holnap nem lesz villany. Legalább tutira nem csinálok szinte semmit. (még főzni sem tudok áram nélkül)


2015. ápr. 18.

Mit jelent?

Tegnap délelőtt, amikor a piacon jártam, akkor fogalmazódott meg bennem ez a gondolatsor (és egészen nagy csoda, hogy nem is merült feledésbe abban a szita agyamban), és ha már megfogalmazódott, kár lenne érte, ha nem vetném "papírra".
Már jó sokszor merült fel másokban a kérdés mióta a gyerekeim megszülettek, hogy "hogyhogy ennyi?" Meg hogy "hogy bírom"? Hozzá lehet képzelni a sok-sok egyéb "butaságot", amivel traktálni lehet valakit, akinek kettőnél több gyereke van. Mondjuk sosem értettem, hogy miért csak az számít normálisnak, akinek maximum kettő van, de ez mindegy.
A kérdésekre értelmes választ sosem tudtam adni. Sem arra, hogy hogyhogy ennyien vannak, sem arra, hogy hogy bírom, sem az egyebekre. Néha próbáltam elmagyarázni, hogy mit is jelentenek ők, vagy egyáltalán megértetni, hogy pont így, velük hármójukkal teljes a világ, de legtöbbször teljes értetlenségbe ütköztem, és aztán már meg sem próbáltam, csak elütöttem valami idióta poénnal. Igazából ez volt a helyes taktika, mert ezt is várták. Talán ez is abból fakad, hogy aki ilyeneket kérdez, nem is tart épelméjűnek, így nem is vár értelmes választ.
Na mindegy. Az pedig, ahogy mostanság megélem a gyerekeim kamaszodását, és mindent, ami ezzel jár, egy külön sztori. Segít, nagyon sokat segít ebben, hogy (ahogy tegnap is írtam) nem vagyok még túlságosan öreg, és élénken emlékszem is mindenre a saját kamaszkoromból. Nem akarom a saját hibáimtól megmenteni őket, mert azt gondolom, ha el kell, hogy kövessék ugyanazokat, akkor annak oka van. Akkor pont úgy abból fognak tanulni, mint ahogy én is tettem. Nincs mérce jelenleg, és az összes elvárást is elengedtem. Elfogadom őket, úgy, ahogy vannak, minden nap épp azt az énjüket, amivel ébredtek. Tudom, hogy saját maguknak is terhet jelentenek, tudom, hogy nem találják a helyüket a világban, és tudom, hogy a jelenlegi énjük csak egy átmeneti állapot. Azt akarom, hogy tudják, és minden porcikájukkal azt érezzék, hogy én vagyok a stabil, biztos pont, aki minden helyzetben ott van. Ehhez néha cinkosnak kell lenni, néha nem szabad észrevenni az ágy alá hanyagul bedobott üres üdítősüveget, és néha nagyot kell nyelni, hogy ne szóljak. Nem megy minden nap, mert belőlem is előbújik az anyaszörny időnként, de azért nagyon igyekszem.
Az anyaság nekem sosem azt jelentette, hogy mindenáron "megneveljem" őket, hogy kis cuki, okos zsenipalántaként nevelkedjenek. Nem éreztem őrült késztetést arra vonatkozóan, hogy "kihozzam belőlük a legtöbbet", és ezerféle különórára járassam őket, mert hiszem azt, hogy ők magukból és maguktól is képesek erre. Sokkal inkább jelentette és jelenti azt, hogy mindig van kinek örömet szerezni. Akár egy könyvvel, amire véletlenül bukkantam tegnap a piacon, és tudtam, hogy Patrik örülni fog neki. Vagy egy új alsónadrággal, amin foci van, és tudtam, hogy majd Roland milyen arccal és milyen hangon fogja megköszönni. Vagy a Barcás pólóval, amire a világon semmi szüksége nem volt Eriknek, de tudtam, hogy nagyon fog neki örülni. De ugyanígy van ez egy-egy péksüteménnyel, vagy akármivel, amit itthon hagyok nekik, amikor dolgozni megyek. Elképzelem, ahogy megnézik, és felcsillan a szemük. Minden apróságban ott vannak, minden gondolatom mögött ott van az is, hogy ők vajon mit szólnak/szólnának hozzá.
De ezt hogy is lehetne elmondani akkor, amikor azt kérdezi valaki, hogy bírom? Köszönöm, nagyon jól. :)

2015. ápr. 17.

13

A legnagyobb kópé, leginkább macsó és legközépsőbb fiunk ma 13 éves lett. Tudnék sopánkodni rajta nem keveset, hogy hova is lett az  az idő, ami közben eltelt, de nem teszem. Az, hogy Ő tizenhárom éve a mi fiunk egy felbecsülhetetlen kincs. Mindig úgy éltem meg, hogy Ő valamiért egy kicsit különlegesebb, mint a többiek. Hogy azért e, mert soha meg nem szűnik bennem az érzés, hogy -ha már a szülőszobán nem is- valahogy kárpótolnom kell őt, vagy másért, azt nem tudom.
Ma párszor újra felidéztem azt a tizenhárom évvel ezelőtti napot. Párszor meg is könnyeztem a saját emlékeimet.
Közben meg eszembe jutott, hogy milyen jó is, hogy ő már tizenhárom, én meg még nem is vagyok harminchét, mert talán még nem vagyok olyan öreg, hogy ne értsem meg minden kamaszos hülyeségét.
Kicsit bántott, hogy délutános vagyok, így nem is tudom felköszönteni rendesen, de Balázs nagyon rendes volt, és a tortázással megvártak. :)

Egy biztos: nagyon hálás vagyok neki, hogy engem választott az anyukájának, mert nagyon szegény ember lennék nélküle.

2015. ápr. 16.

Én, a balfék

Ilyen is csak velem fordulhat elő. Alig két nappal azután, hogy a munkavédelmi oktatáson újfent kiemelték, hogy a legtöbb munkahelyi baleset figyelmetlenségből ered, és azt is elmondták, hogy a munkahelyi balesetek jó része a munkaidő vége felé következik be, amikor már érthetően fáradt az ember, és lankad a figyelme. Meg még ezen kívül egy csomó okosságot is megtudtunk, és még figyeltem is, mert amúgy a téma érdekel is. Meg alapvetően szabálytisztelő is vagyok, meg eléggé körültekintő. (meg munkamániás is néha)
Na, ezek után ma este akkorát zakóztam egy raklap miatt, hogy -ha nem is a fal adta a másikat- de rendesen megéreztem a földet, és a másik rakatot. Nem érzem úgy, hogy lankadt a figyelmem, sőt.. épp megfeszített figyelemmel koncentráltam valamire alig húsz perccel a munkaidő vége előtt. Csak épp ehhez a koncentráláshoz most szükség volt arra, hogy jó magasra fel lássak. Ahhoz meg egy kicsit hátrébb kellett lépnem. Ott meg volt egy raklap, amibe beleakadt a cipőm sarka, és kész, ennyi elég volt hozzá, hogy a földön találjam magam. A jobb kezemet ütöttem meg, de nem vészes.. mondhatnám, hogy katonadolog. :)
Mindenesetre az összes szabályt betartva jeleztem az esetet. Aztán remélem, hogy többet majd nem járok így. Hátrafelé meg majd nem lépkedek, mert mondjuk azt tudhatnám, hogy hátul nincs szemem.

2015. ápr. 15.

Van valami a levegőben

Na nem úgy, ahogy Halott Pénz énekli. (erről még sosem beszéltem, de magamban kifekszem ezektől a nevektől) De akár úgy is lehetne, csak mégsem. Mert az egy lüktető, vidám zene, ez a valami meg ilyen zavarbaejtő kis izé, amitől olyan furán érzem magam. Mondhatnám, hogy fáj itt-ott (de akkor Balázs megkérdezné, hogy mennyit ittam ma a munkahelyemen, és be kellene vallanom, hogy még mindig nem fogyott el a vizem), vagy hogy fáradt vagyok, és attól van. Minden igaz is lenne, de nem ez a lényege szerintem. Valami olyasmi van a levegőben, amit nem is tudok megfogalmazni. Nem tűnik rossz dolognak, csak nagyon fura az egész.
Kivárom mi lesz belőle. Úgysem tehetek mást.

2015. ápr. 14.

És Te?

Az szerintem nem  úgy van, hogy minden kérdésre lehet egyszerűen felelni. Sőt, szerintem minden kérdésre legalább kétféle választ lehet adni. Mert attól függ, ugye...
Akár attól, hogy milyen kedvem van, akár még attól is, hogy a kérdezővel épp milyen viszonyban vagyok. De azért azt nagyon utálom, amikor visszakérdeznek, hogy "És Te?"
Mindez onnan jutott eszembe, hogy ma a kolleganőim arról beszélgettek, hogy ők mit csinálnának az alatt az egy hét alatt, amíg majd én leszek szabin. Mármint a helyemben. Mindenféle elhangzott, az ágynemű mosástól a komplett nagytakarításon keresztül az ágyban heverésig. És akkor végül megkérdezték, hogy "És Te?" Én meg ott álltam, és mondtam valamit, hogy majd én is ebben a sorrendben fogom mindezt, ahogy ők mondták.
Amúgy nem tudom. Fogok takarítani, az biztos. És jól is fog esni. Az is biztos. De közben álmodozom láblógatásról, meg arról, hogy majd se nem főzök, se nem mosogatok (mert fényevő is leszek), csak majd fekszem, és pihenek.
Igazából nem akarom eltervezni. Lesz, ahogy lesz. Addig már csak hármat kell dolgoznom. :)

És Te? Mit csinálnál, ha egy héti szabira jönnél? :D :D :D

2015. ápr. 13.

Heti útravaló

Egyenesen Alföldi Róberttől. :) Minden hétfőn posztol valamit útravalóul, eddig minden hétfőn be is talált vele nálam rendesen. Most is. Így aztán ezt a mai útravalót megosztom veletek is.






Azt remélem, egyszer majd képes leszek éni s így nekiadni bárkinek azt a drágakövet. :) Most még önző és gyarló ember vagyok. 

2015. ápr. 12.

Kell vagy nem kell?

Előrebocsátom, hogy a kérdés is ködös, és válasz sem lesz rá. :) Mégis, felmerült már bennem tegnap is, hogy kell e nekem feltétlenül mindent tudnom? Kell e magamról mindig megtudni új és újabb dolgokat, kell e mindenáron tisztában lennem mások véleményével? Kell e mindig mindenkinek megfelelni, vagy legalábbis azt hinni, hogy megfelelek? Kell e úgy csinálni, hogy minden rendben van? Vagy kell e tombolni, amikor nincs rendben? Kell e hangot adni valaminek, ami nem tetszik? Vagy kell e szemet hunyni időnként?
És felmerült bennem az is, hogy nem kell mindent tudnom. És főleg nem kell mindig megtudnom magamról új és újabb dolgokat, és nem kell mindenáron tisztában lennem mások véleményével. Nem kell mindenkinek megfelelni mindig, és nem kell az hinni sem, hogy megfelelek. Nem kell úgy csinálni, hogy minden rendben, és nem kell tombolni sem, amikor nincs rendben. Nem kell hangot adni valaminek, ami nem tetszik, és nem kell szemet hunyni sem.

Legjobb, ha van egy egészséges, arany középút. Meg ha még minden után van egy ölelés. És akkor annyi. :) A tanulság a raktárban, aztán majd meglátjuk. :)

Mégis lett valami válaszféle. :)

2015. ápr. 11.

Családi szombat

Meglehetősen népes családunk van. Balázsnak hét unokatestvére van, nekik összesen nyolc gyerekük (és egy épp úton), nekem pedig tizenkilenc unokatestvérem van  (huszonegyen voltak, de ketten közülük tragikusan fiatalon meghaltak), akiknek összesen tizenkét gyerekük van már. A gyerekeink közülük alig ismernek valakit. Sőt, szomorú módon előfordul, hogy már mi magunk sem nagyon ismerjük a saját unokatestvéreinket, az ő gyerekeiket meg már végképp nem.
Épp ezért, amikor pár héttel ezelőtt Balázst hívta az egyik unokatestvére, hogy szabaddá tudjuk e tenni magunkat erre a mai szombatra, akkor örömmel tettünk eleget a kérésének. Meglepetésként akarta összeterelni a családot az anyukája hetvenedik születésnapjára. :)
A mai napnak azért vegyes érzelmekkel vágtunk neki mi is, a gyerekek is. Mert ezer éve nem találkoztunk egymással, kicsit félő volt, hogy majd feszengünk, és majd a gyerekek sem találják a helyüket, mert nem ismernek senkit sem.
De minden várakozást felülmúlóan jó hangulatú délutánt töltöttünk el családi körben. Balázs egyik unokatestvérének feleségével kicsit félrehúzódva beszélgettünk, és időről időre odamosolyogtunk a fiúkra, akik úgy gyűltek egy kupacba most is, ahogy régen, még gyerekként tehették. Természetesen a foci volt a téma, csak most már kiegészültek a mi fiainkkal is. Akik- alig hazaértünk- megkérdezték, mikor megyünk megint.
Azt gondolom, a családi kötelék is valami olyasmi, ami lehet éppenséggel nagyon laza is, de bármikor újra szorosabbá lehet fonni minden gond nélkül. Legalábbis a mai délután ezt mutatta. :)

A meglepetés jól sikerült. Az ünnepelt nagyon boldog volt. :) A nap is nekünk sütött. (fotózni elfelejtettem, de vannak pillanatok, amiket elraktároztam)

2015. ápr. 10.

Csendet

Egyáltalán nem tűnt fel, hogy ez a hét rövidebb volt egy munkanappal. Sőt, igazából kettővel is, mert még kedden is itthon voltunk, de az ezután következő három felért bőven öttel is. Így esett, hogy délutánra, mikor hazafelé jöttem a munkából már csak csendre vágytam. Ami azért elég komoly vágy, lévén három gyerek várt itthon. :D A papírforma igazolódott is, minden volt itt, csak épp csend nem, pedig nagyon jól elterveztem azt is, hogy fél órát legalább fekszem a kanapén. Végül meguntam az aláfestő zenét, amit Erik és Roli produkált, és úgy döntöttem, akkor én most elmegyek a könyvtárba, mert ott egészen biztosan csend lesz.
Jelentem, csend volt. És nyugalom. Ha tehetném, ott is maradtam volna a könyvek között. :) Helyette sétáltam egyet a naplementében hazafelé, és ezek után már a kamasztrió hangjait is jobban viseltem. :)

2015. ápr. 9.

Amikor még

Amikor még nem volt gyerekem, sőt, én magam is gyerek voltam azt gondoltam, én majd sokkal jobb anya leszek azoknál, akiket ismertem addig.
Amikor még nem volt lakásom, azt gondoltam, hogy én majd sokkal szebb lakásban fogok élni, mint azok, akiknek a lakásában jártam addig.
Amikor még nem volt munkahelyem, azt gondoltam, hogy én majd sokkal jobban fogom csinálni ezt a munka-dolgot azoknál, akiket láttam addig.
Amikor még nem voltam felnőtt, azt gondoltam, ezt az egész felnőttséget is sokkal jobban fogom csinálni, mint azok a felnőttek, akiket ismertem addig.

Aztán szép sorban minden álomból valóság lett, és lett gyerekem is, lakásom is, munkahelyem is. Időközben felnőtt is lettem. Rá kellett jönnöm, hogy nem lehet sokkal jobban csinálni másoknál semmit. Sőt, legnagyobb csalódásomra arra is rá kellett jönnöm, hogy néha bizony sokkal kevésbé jól is lehet csinálni, mint azok, akiket akkor ismertem, amikor még..

De amikor még van egy kevés energiám is arra, hogy végighallgassam a tizennyolcadik focis sztorit is ugyanabban az órában, és amikor még este kilenckor mégis elmosogatok mindent, pedig szédülök a fáradtságtól már, és amikor még a munkában töltött tizedik órában is befejezem amit elkezdtem, és csak akkor jövök haza, amikor már tiszta lelkiismerettel elvégeztem a dolgomat, akkor, azt hiszem nincs még túl sok aggódni valóm. Egyszerűen csak el kell fogadni, hogy az álmoknak nem mindig kell valóra válniuk, és kész. Vagy csak egy részük válik valóra. Mert - mint azt már tudjuk rég- kérni is tudni kell. :)

2015. ápr. 8.

Készülődés

Most, hogy itt kell már lennie a kertek alatt a tavasznak, úgy döntöttem, nem csak magamban fogok visszaszámolni a nyaralás idejéig, hanem ide oldalra is kibiggyesztem, hogy jól látható legyen. Igen, három hónap és kettő nap mindössze. Ennyit kell már csak kibírni a viszontlátásig. El sem tudom mondani, mennyire nagyon várom azt a két hetet. A legjobb két hét egész évben, az biztos. És már most itt van bennem minden érzés, amit akkor fogok érezni, és alig várja, hogy előbukkanjon, de itthon nem megy, mert hiányoznak hozzá az illatok, a hangok, és millió kis apróság is még.
Magamban pedig hallom a vonat hangját, ahogy elrobog az ablak alatt, és ami mindig úgy van, hogy első nap még az összes vonatra felkapom a fejem, az utolsó napokban pedig már fel sem tűnik, hogy megint elment egy. :)
Látom a strandon a padokat, és hallom a hullámok hangját. Előttem van a bácsi tavalyról, aki annyiszor sétált ki talpig öltönyben-nyakkendőben, és ücsörgött az egyik padon. Ma melléülnék, és mesélnék neki egy kicsit. Elmesélném, hogy milyen érzés várni a pillanatot, hogy az ember oda is hazaérkezzen, ami sosem volt az otthona, és mégis valami olyan. Mesélnék neki arról, hogy oda megérkezni maga a megtestesült nyugalom. Egy hatalmas levegővétel, és szabadulás minden fojtogató kényszerből. Mert ott nem számít semmi. Nem érdekel senkit a bizonyítvány, a jegyek, hogy kész van e lecke, hogy sikerült e regisztrálni, hogy be van e fizetve az ebéd/nyelvvizsga/telefonszámla. Nincsenek beszűkült terek, és nincs ólmos fáradtság. A végtelen tér van, ezerarcú napsütéssel, ezerfényű Aranyhíddal, kikötőbe érkező és induló hajókkal.
Már csak három hónap és kettő nap van hátra. És majd akkor két hétre hazamegyek itthonról. :)

"Meglátod... és milyen gyönyörű. Muszáj megmentened ezt a pillanatot. És már fogod is a gépet, és kattintasz. Kész a kép. Rajta egy szép pillanattal. Egy pillangóval, egy naplementével, egy tóval... ami megragadott. Amit szeretnél magaddal vinni. És albumba tenni. Egy darabkáját az élet csodáinak. De nem csak a gépeddel mentheted meg. A lelkeddel is. Lelkünk minden csodás pillanatunkat lefotózza. (...) Ez a mi legszebb kincsünk. Ez az album. Lélekalbum."(Csitáry-Hock Tamás)

2015. ápr. 7.

Mindenkeddi jóság

Mostanában egyre többször fordul elő, hogy dacára annak, hogy tulajdonképpen minden héten rájövök, hogy mennyire jó is ez nekem, mégis valamiféle nyűgnek érzem, amikor megyek masszíroztatni. Persze, hát oda kell menni, ott kell lenni, az az idő aztán hiányzik a többi dologból, és emiatt olyankor, amikor itthon vagyok (vagy épp dolgozom) azt gondolom, hogy feleslegesen töltöm ott az időmet. Főleg, hogy jó sokan megkérdezték már, hogy "és még meddig fogsz járni?" Vagy épp azt, hogy "És még mindig nem javult meg a hátad?" Ezek a kérdések néha mulattatnak, néha dühítenek, attól függ, milyen kedvem van. Néha pedig egyszerűen csak frusztrálnak, mert azt érzem ki belőle, hogy "na, még ezt sem tudod jól csinálni, pedig már mióta oda jársz, és mennyi pénzt költöttél rá". A helyzet az, hogy olyan sosem lesz, hogy a hátam teljesen megjavul, így aztán előfordulhat, hogy egészen addig járni fogok, amíg csak megtehetem. Nagyon sokat javult, és nagyon sok előnyét élvezem annak a javulásnak, amit sikerült elérni, de ehhez szükség van arra is, hogy folyamatosan azon a szinten tudjuk tartani, amit már elértünk.
Mindig kedden megyek egyébként. Amikor délelőttös vagyok, akkor délután, amikor délutános vagyok, akkor délelőtt.
Ma is voltam. És megint megállapítottam, hogy mennyire jó is nekem az az egy óra, még akkor is, ha vannak fájdalmas perceim közben. De a végeredmény.. na, az mindent megér. Mert túl a masszírozáson, vagy épp kimozgatáson (vagy ami soron van) még mindig részesülök egy kis energiában is, ami bizony a legjobbkor jön minden héten. És olyankor egy kis időre rózsaszínben látom a világot. :)
Nem is értem magam, minek szoktam morfondírozni azon, hogy menjek e...

2015. ápr. 6.

Kérdések

„Nézted valaha a gyerekeket játszani a körhintán? Hallottad, amint az esőcseppek földet érnek tompán? Követted szemeddel egy pillangó szeszélyes röptét? Nézted a tovatűnő éjben a felkelő nap fényét?...S amikor kérded: -Hogy s mint? –Meghallod a választ? Mikor a nap véget ér, te ágyadban fekszel, s közben tennivalók százai cikáznak fejedben? Szoktad mondani gyermekednek, -majd inkább holnap-? Hagytad kihűlni a barátságot, szerelmet, mert nem volt időd felhívni, hogy annyit mondj: -Szeretlek-?”

A válaszok túl súlyosak ahhoz, hogy még írásba is adjam. :) Vagy ezzel mindenki így van?

2015. ápr. 5.

Mi lenne jó?

Mostanában sokat gondolkodom a változtatásokon. Hogy mit is kéne, hogy is kéne. Fizikai változásokra is szükség van (lenne), és egy csomó egyéb változásra is. Az egy dolog, hogy bele vagyok ragadva a saját komfortzónámba, még olyan áron is, hogy nem jó nekem benne. Az meg egy másik dolog, hogy el sem tudom képzelni, merrefelé kéne tartanom. Mégis mi lenne az, ami majd valamikor elhozhatná azt az érzést, hogy már nem kell változni, nem kell változtatni, csak esetleg apró dolgokat eligazítani? Nem tudom van e az én esetemben ilyen, mikor eléggé nyughatatlan lélek vagyok. Épp ezért ilyen nehéz ez. Mert nincs semmi, ami felé indulhatnék egy ilyen reménnyel. A bizonytalan meg már nem kell. Azt sokszor kipróbáltam, és mindig ugyanaz a vége.
Nem vagyok sem szomorú, sem lehangolt emiatt. Van bennem egyfajta frusztráltság az egész miatt, de még bőven az egészséges határon belül. Tudom, hogy változtam is annyit, hogy már nincs bennem annyi naiv rácsodálkozás, és nincs annyi pozitív bizalom sem. De a sokféle csalódás sem tett keserűvé, inkább csak levontam belőlük a megfelelő tanulságot, és kerülöm a jövőben az ilyeneket.
Jó lenne látni egy kicsit a jövőbe, és tudni, hogy mi lesz majd öt/tíz év múlva. Ki leszek akkor? Minden keserűség, és érzelmi hullámvasút nélkül, pusztán a realitások talaján mozogva most azt gondolom, öt év múlva megint egészen másfajta ember leszek, mint amilyen most vagyok. Nem feltétlenül pozitív értelemben.


forrás: 

2015. ápr. 4.

Idegesítően trendi

Az nem én vagyok. Sőt. Mindjárt ki fog derülni rólam az is, hogy nem vagyok egyáltalán trendi.(Idegesítő lehet, hogy igen, ezt azért vállalom) Napok óta látom, sőt a saját füleimmel hallottam is, ahogy "Boldog Nyulat" kívánnak egymásnak az emberek. Először azt hittem, csak valami vicc.. de nem, ezek tényleg így kívánnak Kellemes Húsvéti Ünnepet. Rettenetesen idegesít, és fel vagyok rajta háborodva. Mert az egy dolog, hogy az a trend, hogy mindent rövidítve mondunk, írunk, de azért már egy ilyet... ne rövidítsünk már le. A legnagyobb egyházi ünnep a világon, és akkor képesek ledegradálni oda, hogy azt mondják, boldog nyulat? Még ha nem is nézek ennyire mögé, mert teszem azt, azt gondolom, hogy az a szerencsétlen flótás azt sem tudja mit ünnepelünk húsvétkor, akkor is hülye az egész szóösszetétel. Mert hogy is kell ezt érteni? Legyen egy boldog nyulam? Vagy vegyek egy boldog nyulat? Vagy mi van?
Ezeknek az embereknek volt vajon gyerekszobájuk? Vagy szorult beléjük egy cseppnyi jóérzés? El tudom én azt fogadni, hogy nem mindenkinek van egyházi érintettsége, de attól még illik tiszteletben tartani azt, hogy ez az ünnep elsősorban az egyházé. Ahhoz pedig a nyúlnak semmi, de semmi köze.
A nyúl egy egészen más kérdés. Még a boldog is.

Én meg közben a takarítást elnapoltam, viszont sütit sütöttem. És ha már nekiálltam, akkor rögtön háromfélét is. :) Be is kell vallanom, hogy Eszternek van igaza, a sütés még mindig jó hobbi. :) Mert ugyan elfáradtam, de olyan jólesett, hogy még most, hogy leragadnak a szemeim, még simán nekiállnék még valaminek, csak azért a jóleső érzésért. :)

2015. ápr. 3.

Végem van

Hajnalban kelés megvolt. Munka megvolt. Nem is kevés munka.
Aztán a meccs is megvolt. ...És az aláírások is megvannak. :)

Nem voltunk vásárolni, így ez holnapra maradt. Igen komoly kihívást fog jelenteni, mert már most elegem van a tömegből, meg mindenből, közben meg még tíztől szülői értekezlet is lesz.

De ma már nem gondolkodok semmin, mert nincs hozzá agyam sem. Teljesen kidöglöttem, többször is szétfagytam, úgyhogy sürgősen alvásra van szükségem.


2015. ápr. 2.

Ez a hét

Azt hiszem, ez nem az én hetem. Még mondjuk alakulhat holnap, és billenhet a mérleg nyelve a pozitív oldal felé is, de ahhoz sok kell.
A héten nyakalom a fájdalomcsillapítót. Rég volt már ilyen, mint most, de minden nap fejfájással ébredek, fejfájással indulok dolgozni, és fejfájással fekszem is le. És persze, pont a héten nem jutottam el masszíroztatni sem. Szóval, talán van még egy kis vér is a fájdalomcsillapítómban....
A héten nem tudok enni sem normálisan, mert mindentől olyan fura a gyomrom. Még néha olyan is, mintha "karistolná" az étel, amit lenyelek. Hülye érzés, az biztos. Ez a rész nem tesz jót a fejfájásomnak, de legalább böjtölök. És az alakomnak azért jót tesz.
A héten nem beszélgettem még senkivel sem egy jót. Vagy időhiány miatt, vagy azért, mert nem értjük egymást.
A héten többször bántottak meg, mint az elmúlt hónapban összesen.
A héten még aludni sem aludtam egy igazán jót.

De...
Holnap ugyan már hajnalban megyek dolgozni, alig öt óra múlva kelnem kell, de reményeim szerint megéri majd. Akkor, amikor holnap este hosszú idő múlva újra Fradi-meccsen leszek. :) Izgatottan várom. És ha szerencsém lesz, gazdagabb is lehetek egy-két autogrammal, mert éppen a vendég kispad fölött fogunk ülni. Szóval.. ez a holnapi meccs fog engem kárpótolni sokmindenért. :)

Addig már csak egyet kell aludni, meg dolgozni, meg valahogy a munka és a meccs között valami bevásárlásfélét is abszolválni, mert a végén még úgy járunk, hogy Húsvét napján is böjtölnünk kell.

2015. ápr. 1.

Végre

Ma délutántól végre tavaszi szünet van az iskolában. Ez két jó dolgot is hordoz magában. Egyrészt, most egy pár napig nem kell korán kelni (a gyerekeknek, legalábbis), másrészt már nincs olyan sok hátra, és nemsokára itt van a nyári szünet is.
A két általános iskolásnak nagyon jó dolga lesz, ők egészen a jövő hét végéig itthon szünetelnek, és majd csak 13-án mennek iskolába. Külön jól jön, hogy Roland addigra egészen biztosan meggyógyul teljesen, mert most más dolga nem is lesz. A tanító nénik azt mondták, nem kell semmit pótolnia, majd amikor már megy, akkor együtt pótolnak mindent. Így aztán egy darab tankönyve nincs itthon, hogy még véletlenül se jusson eszembe bármivel is nyüstölni. (mondjuk nyüstölni nemigen szoktam)
Valahogy én is jobb szeretem, amikor nem mennek iskolába, sokkal nyugodtabban telnek a napok, egy rakás stresszforrás megszűnik ilyenkor.

Tulajdonképpen csak egy dolog hiányzik a tavaszi szünetből. De az nagyon. A tavasz.