2014. aug. 31.

Viszlát nyár!

És vele együtt viszlát laza napok!
Viszlát olyan reggelek, amikor nem kell azon gondolkodnom, mit csomagoljak tízóraira!
Viszlát akár kilencig is alvós hétköznapok!
Viszlát -mindhárom gyerekem itthon vár, amikor hazajövök a munkából-érzés!
Viszlát gondtalanság!
Viszlát szétszórtság!

Holnaptól beköszönt a komor valóság mindannyiunk életébe. Bár Patrik számára izgalmas azért, és kicsit Roland is várja a viszontlátást az osztálytársakkal, mégis valahogy szomorú nap ez. Ez az élet rendje, és persze, eleget lazultak már itthon, ideje újra az iskolapadba ülni, és tovább okosodni. Azért én sajnálom, hogy ilyen gyorsan eltelt.

A kis elsősöknek, Szonjának, Rékának, Máténak, Lilunak, Hunornak és Eszternek, akik holnap kezdik az iskolát kívánom, hogy mindig olyan örömmel menjenek, mint az első napon, és legyen sikeres az iskolai pályafutásuk. A szüleiknek pedig kívánom, hogy mindig tudják, mi az, amivel a legjobban tudják támogatni őket. (mert nem mindig az a jó, amit mi jónak gondolunk)
És ugyanilyen örömteli napokat kívánok az ovit kezdő Csengének és Noéminek is. :)


2014. aug. 30.

Nyár végi

Talán az utolsó olyan nap volt hosszú ideig, amikor még zavartalanul sütött a nap, és amikor sütött, akkor még bőven érezni is lehetett a melegét. Én nagyon remélem, hogy nem így lesz, és lesz még itt majd indiánnyár, amikor kiélvezhetjük még a jó időt.
A héten szólt a kolléganőm, hogy ők most, a nyár utolsó hétvégéjére terveznének egy bográcsozós-beszélgetős szombat estét, és szeretné, ha mi is ott lennénk. Nem mondtam biztosra, mert hogy is mondhatnám szerdán, hogy tutira ott tudunk lenni.
Balázs nincs jól már legalább két hete. Kínozza ez a fránya allergia, most valahogy napról napra jobban, így ő nem akart jönni, mondván nem fog ő ott prüszkölni, köhögni, ezzel el tud lenni itthon is. Azért reménykedtem, hogy megtörténik a csoda, és egycsapásra meggyógyul. De nem lett.
Így aztán egyedül mentem. És ugyan jól éreztem magam, jót ettem, beszélgettünk, mégis.. kilenckor már hazavágytam, mert úgy éreztem magam, mint aki elvesztett valamit.
Szóval.. többet egyedül biztosan nem megyek. Mert így nem lehet kiélvezni a jót.

2014. aug. 29.

Dögfáradt

Azt nem mondhatom, hogy nem voltam aktív ma, mert jó sok minden belefért Ugyan nagy csalódás ért reggel korán, amikor kiderült, hogy mégsem tudok ma délben hazajönni, de azért némi átszervezéssel csak megoldottam mindent, amit akartam. Még fodrásznál is voltam. :)
Megérkezett a gólyatáboros gyerekünk, aki gyakorlatilag hullaként jött.. és naná, hogy nem volt kedve mesélni semmit, mikor elsősorban az ágyára vágyott csak. :) Azért este már elárulta, hogy jól érezte magát, szimpatikusak az osztálytársai is. Reméljük ez így is marad. :)
A két kicsinek meg már megkezdődött a tanév. Legalábbis hivatalosan is megnyitották a 2014/2015-ös tanévet. Még mindig nem várom. :)
Gyakorlatilag hullára fárasztottam magam a héten a napi négy-négy és fél óra alvásokkal, meg a többi egyéb dologgal.
De a jó hír, hogy holnap szombat lesz. És nem megyünk dolgozni.

2014. aug. 28.

Így is lehet

Ha nagyon túl vagyok csordulva az emberekkel, leginkább a negatív emberekkel, akkor egyszerűen csak fogom magam, és elmegyek a könyvtárba. Ott az a csend, és az a rengeteg könyv pont tökéletes arra, hogy az ember helyrebillentse magában ezeket a dolgokat. Az, ami még félórával azelőtt félelmetes erővel húzott lefelé, egy pillanat alatt eltűnt, és megszállt a nyugalom. :)
Amúgy hülyén csinálom (ezt is), mert ilyenkor mindig legalább nyolc könyvvel távozom, és elég sokáig nem megyek. Pedig valószínűleg úgy kéne, hogy kiveszek kettőt, hogy gyakran mehessek élvezni a jótékony hatását a könyvtárba járásnak. :)

2014. aug. 27.

Uhhh

Holnap reggel a legnagyobb fiunk gólyatáborba megy. Sokkoló a tény, mert most valahogy úgy érzem, mostantól majd még gyorsabban fog telni az idő, ráadásul egyre kevésbé lesz a "mi fiunk", és sokkal inkább lesz majd saját magáé.. igaz, a kettő között még majd várható egy olyan időszak, amikor a haveroké lesz leginkább.
Csak azért imádkozom magamban, hogy el ne romoljon ez a gyerek itt a nagy önállósodásban. Mert jelen pillanatban még a nagy szája ellenére is olyan jó gyerek, amilyenről nagyon sokan csak álmodnak.
Nekünk meg még az a nagy mázlink is itt van, hogy ennek a jó gyereknek van még két öccse. Így aztán még ezt az időszakot kétszer biztosan végigcsináljuk. :)

2014. aug. 26.

Nem értem

Nem tudom mi van velem. Valahogy a testem nem engedelmeskedik annak, amit a szívem-lelkem diktál. Mert odabent élek, és virulok, és buzog bennem az energia és a tettvágy. Tervezgetem mikor mit fogok csinálni, hogy fogom csinálni. És már ettől jól érzem magam, hogy van kedvem tenni valamit, hogy terveget szövögetek.
Mégis.. hiába minden, ami belülről jön, ha amúgy meg kimerült vagyok a végtelenségig. Nem engedelmeskedik a testem a belső utasításoknak, nem mozdul a lábam, nem csinálja a kezem. És a gyomrom sem az igazi. Meg még ki is száradtam egy kicsit. De ez utóbbit csak magamnak köszönhetem, mert napközben elfelejtettem inni. Csak akkor tűnt fel, amikor már folyamatosan a számat nyalogattam annyira száraz volt.
Össze kell ezt a kettőt hangolnom. Mondjuk kezdhettem volna azzal, hogy nem tizenegy után fekszem le, amikor négykor ébresztő van. :)

2014. aug. 25.

Este..

Háromnegyed tizenegykor igazán nem kéne, hogy nagy elvárás legyen, hogy az összes kiskorú legalább csendben legyen már. De nem... még ilyenkor is mászkálnak, piszkálják egymást, röhögnek, visonganak. Nem érdekelne túlságosan amúgy, mert még nyári szünet van egy pár napig, de nekem hajnalban kelnem kell. És ha aludni ugyan még nem is tudnék akkor sem, ha feküdnék az ágyban (garantáltan legalább húsz perc kell, mire el tudom helyezni a fejemet valami nagyjából kényelmes pozícióba) akkor is jólesne legalább egy kicsi idő, amikor nem kell őket hallgatnom. Na persze rögtön el is szégyellem magam ezen a mondaton, mert majd jövő héten meg kiürül a ház rendesen, amikor iskolában lesznek, és akkor majd hiányozni fog, hogy nem vitáznak itt minden percben.
Na és nem utolsósorban így, hogy fél füllel rájuk kell figyelnem, főleg, mert Roland kb. másfél percenként szól valamiért, azt is elfelejtettem, hogy miről akartam írni. :D

2014. aug. 24.

Egy próbát megér

Amikor a héten szembetalálkoztam az egyik szupermarketben vele, akkor éppen a létező legrosszabb formámban voltam fájdalmilag. Már túl voltam a heti masszírozáson, és már megvolt a lilás foltom is, de még az a stádium volt, amikor jobban fáj, mint előtte. Nézegettem, megnéztem az árát, majd gondoltam, na, hát annyira nem drága, hogy ne érné meg nekem is kipróbálni, elviszem.
Beugrott egy-két kép a focistákról, akiken láttam már ilyet, ahogy itt-ott kéklik rajtuk valami ragasztó. Tudom, hogy akkor is kérdeztem Patriktól, mi az rajtuk, és ő lazán közölte, hogy "ilyen fájdalomcsillapító, izomlazító tapasz". Aztán egészen addig, amíg meg nem láttam a feliratot, hogy "kineziológiai tapasz" eszembe sem jutott volna ez a megoldás. De mondom, az ára miatt (meg az örökös szenvedés miatt) hazavittem. Itthon elolvastam a tájékoztatóját, aztán sóhajtottam egyet, hogy "na, akkor ez is ilyen ha elhiszed, hatni fog dolog", és leraktam a konyhaszekrényre. Nem, nem tántorított el a használatától, csak épp nem volt senki a közelemben, aki felragassza. Vagyis volt, csak ezt nem akartam a gyerekekkel kikísérletezni.
Tegnap végre Balázs itthon volt, amikor megint eszembe jutott, és ha már eszembe jutott, akkor gyorsan oda is álltam elé a fájós hátammal, meg a tapaszommal, hogy legyen már olyan jó, és hozzon össze bennünket, hátha valami jó sül ki belőle. No.. hát felrakta, és én jót derültem magamon, hogy milyen jól is néz ki a pólóm fölött a két kék csík, de sebaj. Utána mentünk vásárolni, és nem is nagyon foglalkoztam vele. Addig, amíg haza nem értünk, és fel nem tűnt, hogy jéééé, nem fáj. A tapasz amúgy nem kellemetlen, kicsit a nyakamnál érzem, hogy ott van, de semmi több.
Ma pedig egészen embernek éreztem magam, és egy csomó mindent meg tudtam csinálni. Mert nem fáj. A nyakamat érzem még, de egészen más, mint eddig.
Még két darab tapasz van itthon. Azok rózsaszínek. Amúgy a színnek is van jelentősége. A kék fájdalomcsillapító, gyulladáscsökkentő hatású, a rózsaszín izomlazító.
De azt hiszem, veszek még. Ugyanilyet már nem tudok, mert elfogyott, de tekercsben kapható.


2014. aug. 23.

Máris?

Ma találkoztam szembe a hírrel, hogy jövő hét pénteken öt órakor a két kisebbnek évnyitó lesz az iskolában. Aztán rájöttem, hogy a nagy jövő hét csütörtökön gólyatáborba megy. Az, hogy mindez a jövő heti programok közé sorolandó, kicsit lesokkolt. Már csak egy hét? És hova lett a többi? Nem hiszem el, hogy ennyire gyorsan eltelt. Nem is volt ennyire rég a ballagás, még emlékszem rá, hogy volt, mint volt. Megnéztem azért a biztonság kedvéért a naptárt is, és hát igen, nem csalás, nem ámítás, valóban így eltelt az idő.
Még a sokkhatás alatt aztán délután elmentünk, és megvettük a szükséges füzeteket, ceruzákat, tollakat, a szokásos körző-vonalzó-papír számegyenes dolgokat. Egy jókora kupac, na de majd széthordják pillanatok alatt. Eszembe jutott közben, hogy mennyire más volt akkor vásárolni ilyesmit, amikor először vettük. Gondoltam is a leendő elsős anyukákra közben. ;)
Azt hiszem, azért ez egy jó nyár volt a fiúknak, még akkor is, ha jó sokat voltak egyedül. De jót tett nekik, mert egy csomó mindent megtanultak, meg egy csomó mindenben még inkább egységgé kovácsolódtak. :) Kicsit aggódom is egyesekért, hogy majd mi is lesz vele újra a nagyvilágban, egyesegyedül. :)
Volt, ami kimaradt, és várhatóan már nem is pótolható, mert oda a jó idő, folyton esik, meg hűvös van, strandolni már nemigen fogunk. De lesz még nyár... és majd akkor bepótolunk mindent.
De azért ez igazán pimaszság, hogy már a jövő héten vége is.. :( Nem volt erről szó.

2014. aug. 22.

Hogyan kell?

Hogyan kell úgy kikapcsolódni, hogy közben azért mégis aktív egy kicsit az ember? Hogyan kell vajon úgy lenni, hogy rövid idő alatt lerázza magáról az ember a napi fáradtságot, átlényegül, és amikor otthon van, az nem arról szól, hogy nyűg a bevásárlás, a főzés, de még majdnem az is, hogy valakihez hozzá kell szólni.
Keresgélem mindig ehhez a megfelelő receptet, de valahogy sosem találom meg. Nincs olyan, hogy hazajövök, gombnyomásra kikapcsolom magam abból a szerepből, és egy másik gombnyomással átalakulok valaki mássá. Ha fáradt vagyok, akkor fáradt vagyok. És akkor nem akarok főzni, és nem akarok vásárolni, és a legkevésbé sem akarok igazságot tenni két veszekedő között. Olyankor húz az ágy, és alig várom, hogy a fájós porcikáim (úgy nagyjából az összes) kicsit lenyugodjanak.
Közben pedig látom-hallom-tapasztalom, hogy mások munka után még sütnek-főznek-mosnak-takarítanak, és állok hülyén, hogy vajon hogyan kell ezt? Biztos nem mindenki él energiaitalon, hogy bírja szuflával. És nem, nem olyan akarok lenni, mint mások. Sőt, nem is az motivál, hogy egy bizonyos sémának megfeleljek. Azt szeretném csak elérni, hogy másról is szóljanak a mindennapok, mint erről az örökös nyűgös harcról, amit ezek miatt vívok magammal idebent.
Felmerült bennem, hogy valami ütős vitaminkészítményt kéne szednem, a reklámok például azt sugallják, hogy a Supradyn lenne az én varázsszerem, legalábbis ott mindenki olyan kis energiadús lesz tőle. :) Van olyan oldalam, amelyik hisz a mesékben, úgyhogy hajlamos vagyok hinni valamennyire a reklámokban is.
De felmerült bennem az is, hogy talán túl egyoldalú vagyok mostanában, és az összes energiám egy helyen fekszik. Amikor pedig onnan kiszakadok, akkor le is eresztek rögtön, mint a lufi.
Az ősz nagy feladata lesz, hogy ennek a végére egyszer s mindenkorra pontot tegyek. Mert úgy unom már magam, hogy az fenemód idegesítő. :D


2014. aug. 21.

Félmillió

Ez egy elég nagy szám. És jelen pillanatban nem is tudok mást kezdeni ezzel a ténnyel, hogy túl is lépte már az oldalletöltések száma az ötszázezret. Nem tudom mit jelent, vagy jelent e egyáltalán valamit. Másoknak nyilván semmit. Nekem azért elég sokat. Mert azt jelenti, hogy azokban a pillanataimban, amikor itt voltam, és épp leírtam valamit, amit aznap gondoltam, voltak, akik velem voltak. És ez jó érzés.
Decemberben lesz hat éve, hogy úgy éreztem, szükségem van egy ilyen internetes naplóra. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, megíródott 1785 bejegyzés, és több, mint hatezer komment érkezett. Van egy csomó blogbarát, akik újra és újra betoppannak hozzám, és újra és újra velem örülnek, vagy velem sírnak.

Köszönöm. :)

A fotóért ezer köszönet Nyakifántnak :)

És most, hogy ezen túlléptünk, haladhatunk tovább az egymillió felé. Mert az is egy jó szám. :) Talán azon az úton is lesz még sok-sok móka és kacagás, de néha előfordulhat sírás is majd. Ahogy összejön majd. :)

2014. aug. 20.

Nem ünnepi

Most aztán már igazán... ez az eső mondjon le. Nem kell még ősz, nem kell ennyi eső. Napsütésre van még szükség, felhőtlen kék égre. Kellene ez még ahhoz, hogy zökkenőmentesebben menjen az átállás majd az iskolához, meg a vele együtt megérkező szürke hétköznapokhoz. Ráérne ez a reggel-este hűvös idő szeptember vége felé beköszönteni. (sőt, én akkor sem ragaszkodom hozzá) Most még nagy szükség lenne arra, hogy szabadnapokon, de ünnepnapokon meg főleg mindenki ki tudjon menni a szabadba, strandoljon, kiránduljon, vagy amihez kedve van.
Ehelyett egész nap a lakáshoz voltunk kötve, mert mire elállt az eső, addigra rákezdte újra. :( Csalódott vagyok, kicsit dühös, és eléggé frusztrált ettől, hogy tulajdonképpen kárba veszett az egész nap emiatt. Nem volt különösebb tervünk amúgy, de én azt gondoltam, majd ebéd után azért valahova elmegyünk egy kicsit. Legtitkosabb vágyamban az szerepelt, hogy a Balaton-partig meg sem állunk, ahol majd sétálunk egy kicsit a kikötőben, aztán eszünk egy-egy szelet ország-tortát valamelyik cukrászdában. Nos, nemhogy ebből nem lett semmi, de még ennek a töredéke sem. Ugyan Balázs mondta, hogy menjünk, és vegyünk a helyi cukrászdában, de "ráförmedtem csak", hogy "ha be kell mennem érte, az nem ugyanolyan". Ezzel azt akartam volna csak mondani, hogy nem erre a helyre vágyom most, és nem úgy, hogy becsomagolják, és hazahozom. Mondjuk így utólag lehet, hogy legalább ezzel a lehetőséggel élhettem volna.
A tűzijátékot meg sem néztem, mert halálra idegesít, ahogy a tévében kommentálják, hogy épp mit akarnak azokból az alakzatokból és színekből kihozni. Nem érdekel. Én magam akarok elképzelni mögé valamit, mert van fantáziám, és amúgy is, azt is utáltam, amikor a magyartanár mindenáron rám akarta erőltetni, hogy mire gondolt a költő. Én is el tudom képzelni magamnak.
Na mindegy. Ez egy ilyen nap lett. Holnap meg majd újra munka, déltől.. aztán pénteken meg reggelre megyek vissza. De sebaj.. hamarabb itt lesz a hétvége.
Ja, és igen.. a tegnapi masszírozás után ma menetrendszerűen újra fáj mindenem, és van rajtam egy szép lilás folt is. :)
Vasárnap meg Fradi-meccs. És én meg vívom a magam kis meccsét itthon, mert én ott szeretnék lenni. Egyelőre vesztésre állok, de innen szép nyerni. :)


Ja, és holnap, ha valaki elcsípi a 499999 vagy az 500000, esetleg az 500001 számot a számlálón, akkor megtenné, hogy csinál róla egy screenshotot, és elküldi nekem a pinterpontdianakukacmailboxponthu emailcímre?

2014. aug. 19.

A második alkalom

Ígérem, nem fogok minden héten részletesen beszámolni arról, hogy hogy is zajlott az a fél óra, amikor éppen masszírozták a hátam, de azért ma még mindenképpen elmesélem.
A múlt heti fájdalmas tapasztalatok ellenére mégis vártam már, hogy eljöjjön az idő. Tisztában voltam vele, hogy ma sem lesz sétagalopp, és most még azzal is tisztában voltam, hogy előfordulhat, hogy utána rosszabb lesz, mint előtte volt. Mégis, valahogy alig vártam, hogy odaérjek, és akkor kezdjük. Olyasmi is van bennem, hogy most már nagyon akarom, hogy valamikor majd eljussunk oda, hogy azt tapasztalhassam meg egy szép napon, hogy "jéééé, nem is fáj, és nem is zsibbad". Biztos vagyok benne, hogy meglesz az érzés, mert már egy pillanatra megérintett valamelyik nap egy ilyesmi "emlék", és nagyon jó volt. :)
Szóval, a masszázs. Ugye már egészen "otthonosan" mozogtam ott, mert már nem úgy mentem, hogy azt sem tudtam, hogy is van ez az egész. Ma is nagyon kedvesen fogadtak. Egy kicsit talán jobban meggyötörték a nagyon nagy csomómat, mint a múlt héten, de persze még így sem adta magát, nagyon ragaszkodó. Tett rá külön egy jó pár percre valami köpölyözőt, aminek az lett volna a dolga, hogy kicsit jobban "kiszívja", hogy könnyebb legyen feloldani. Ez a bigyó ugyan tette a dolgát, mégis messze van még az a pillanat, amikor legyőzzük a kis gonosz, ragaszkodó bigyókát. (valószínűleg ide gyűjtöm a mindenféle problémát is, amikkel találkozom jártamban-keltemben) A bigyó helyén most van egy kis lilás elszíneződés, de erre is felkészítettek, hogy lehet, hogy így lesz, ne ijedjek meg.
Az a fél óra egyébként a nap fénypontja volt, mindenféle gyötrés ellenére is, mert akkor, abban a fél órában semmi mással nem kellett foglalkoznom, csak hagynom magam. :) Már nincs bennem egy cseppnyi idegenkedés sem a dologgal kapcsolatban, úgyhogy csak hagyom majd, ameddig csak szükséges. (és ki tudja, lehet, hogy utána csak úgy simán a magam örömére fogom akarni)

2014. aug. 18.

Ennyi az egész

Néha elég lenne az ember lelkének, ha több jutna azokból az apró kis gesztusokból, amik néha csurrannak-cseppennek. Nem is nagy dolgok, csak épp egy kis mosoly, vagy egy szmájli, ami épp akkor bukkan fel, amikor a legjobban szükség van rá. És ezektől azokra a pillanatokra a helyére kerül minden, és a pillanatok kitartanak a következő félórákban, és így aztán szépen el is telik a nap.
Az egy jó dolog, hogy vannak még egy csomóan ebben a világban, akikből nem tűnt el ez. Hogy odakacsintanak, és rámosolyognak az emberre. Vagy épp cinkosan összenevetünk valamin.
Azt mondta ma a kolléganőm, hogy annyira jó lehet, hogy engem mindenki így szeret. És rögtön hozzátette, hogy "persze, hogy szeretnek, mikor mindenkihez olyan kedves vagy". A kedves alatt ő azt érti, hogy akikről tudom, hogy épp babát várnak, érdeklődöm, mi újság náluk. Akik betegek voltak, vagy rég nem láttam őket, megkérdezem, hogy vannak.(meg ilyesmi) És igen, mindenkire rámosolygok. Mert azt látom, hogy ezek a mosolyok mindenkinek jól jönnek. Fáradt, hajszolt, kiábrándult arcok derülnek fel egy pillanatra, amikor visszamosolyognak, és ez nekem is jó. Meg nyilván neki is.

És a mai napot már abszolváltam. :) A fog is visszakerült. :) Halleluja.. :)





2014. aug. 17.

Megmagyarázhatatlan

Ez majdnem olyan hülye szó, mint a megszentségteleníthetetlen, de a jelenségre nem jutott jobb eszembe.
Nem tudom miért, de valami elképesztő szorongás van bennem. Az a fajta, amitől a gyomrom is görcsben van, és már-már pánikhangulat uralkodik bennem. Próbálom összerakni magamban az apró kis mozaikokat, hogy rájöjjek, honnan ered, és leginkább, hogy mi táplálja, de valószínűleg a folyamat önmagát generálja, mert minél inkább szedegetem elő a kis apróságokat, annál rosszabb.
Mindenképpen szorongok attól, hogy holnap nagyon rövid idő alatt kell megoldást találnom arra, hogy a gyerekem foga visszakerüljön a szájába. (igen, már megint, és nagyon-nagyon remélem, hogy ez már tényleg az utolsó alkalom a végleges megoldás előtt) Minden ilyen helyzet egy külön stresszforrás, mert idegesít is, meg sajnálom is őt, meg úgy egyáltalán. A helyzetet bonyolítja, hogy a fogorvosunk éppen holnaptól van szabadságon. (Ó, igen, Murphy úr is velünk van) Van két szóba jöhető, de az egyiket nem ismerem (ő rendel délelőtt), a másikat meg igen. A másiktól pont ezért tartok egy kicsit, mert ismerem. Meg azért, mert oda semmiképp nem tudok vele menni.
Ez a legkeményebb dilemmám mind közül.
Aztán szorongok nagyon, hogy mi lesz Balázzsal a következő két hétben. Mert az előző kettő is nagyon húzós volt, de akkor legalább egy műszakban dolgoztunk. A következő kettőben épp ellentétesen járunk majd, és ez senkinek nem lesz jó. De míg én önző okokból csak azért utálom ezt, mert alig látom majd, és mert majd mindent nélküle kell megoldanom, addig miatta egészen más dolgokért aggódom. Az allergiája tombol ezerrel, a munkája rengeteg, (meg még néha annál is több) egyre stresszesebb és lestrapáltabb, és én aggódom, hogy mi lesz vele, ha még az sem lesz, hogy legalább velem megbeszélje, amikor szüksége van rá. :(
És szorongok azon is, hogy  a következő két napban hogy lesz elég az időm délelőttönként. Mert délre már mennem kell dolgozni, de előtte még le kell bonyolítanom a bevásárlást, a főzést, holnap a fogorvost, kedden a masszírozást. És kedden nem szabad elfelejtenem, hogy szerdán nem lesz nyitva semmi, ki kell találnom mit eszünk majd aznap, és meg kell vennem mindent előre.
És mindeközben nyűgös vagyok, mert fáj a nyakam, zsibbad a kezem, és ma fizikai kínokkal járt eltüntetni az öregedésem nagyon szembetűnő jeleit. Legalább kétszer annyi időbe telt befesteni a hajam, mint máskor, mert nem tudom fél percnél tovább felemelve tartani a kezem. Fáj, és elfárad.
És mindjárt kezdődik az iskola is.. újabb szoronganivaló. Mindenkiért más miatt fogok aggódni szünet nélkül. :(

2014. aug. 16.

Meccsrejárós

A meccsrejárásban azon túl, hogy micsoda élményekkel gazdagodik az ember úgy, hogy a pálya mellől, testközelből láthatja a focimeccset, és a saját fülével hallhatja, ahogy az edzők bekiabálnak a játékosoknak, vagy ahogy a játékosok egymásnak kiabálnak, még van valami másfajta dolog is. Olyan szociális felfedezéseket lehet tenni... néha sírva röhögök, néha meg röhögve sírok, mert nem is hiszem el, hogy ilyen van. Úgy értem, persze, az ember mindig hall ilyen poénokat, de azt gondolja, hogy csak valami urban legend, és tulajdonképpen nem lehet igaz.
De amikor a saját fülemmel hallom, hát akkor... mit lehet tenni? A kilencvenedik perc környékén már sírva röhögni csak. :D A Fradi-meccseken is hangzottak el hatalmas igazságok komoly arcok szájából, de a Pancho Arénában mindez meghatványozódik.
Azt már megszoktam, hogy a nézők fele (háromnegyede) ül a lelátón, és kitekert nyakkal nézi a VIP szektort, hogy kit fog épp felfedezni az érkező hírességek között. (ez inkább tegnap volt jellemző)
De ma.. :D Az MTK játszott a Honvéddal ebben a stadionban. Mi meg elmentünk, mert hát ha már itt van a szomszédban, akkor miért is ne néznénk meg egy hétvégén két NB I-es meccset is. És amúgy jó meccs volt, nem is bántuk meg, hogy ott voltunk.
De voltak azért itt is érdekes figurák. Komolyan, eddig nem hittem el, hogy van olyan, hogy valaki megkérdezi a meccs tizenötödik percében, hogy "kik a kékek?" (amúgy az MTK fehérben, a Honvéd piros-feketében játszott) És hogy akkor melyik-melyik, mert ő elvesztette a fonalat. :D
Egészen komolyan nyomták kilencven percen keresztül az érdekfeszítő szakértést.. le sem tudom írni, mi mindenhez értettek. Természetesen a focihoz a legjobban. És naná, hogy szelfiztek egyet a miniszterelnök házával, és nyomban posztolták a facebook-on. Hogy hogy jön a gondolat vajon, hogy Ő most vesz egy jegyet a meccsre, és azzal a házzal pózol?
És a többség negatív a végtelenségig. Ül  a meccsen, és nem drukkol, nem él együtt a játékkal, fogalma sincs épp kinél a labda, vagy mi is van.. csak szidja a magyar focit, és a magyar politikát, mert persze sz@r minden, és nem is lesz ez jó, mert nem kell akadémia, hanem össze kell szedni a gyerekeket mindenhonnan, és hagyni őket játszani idegből, méregből. Közben persze szotyizik, hot-dogot eszik, és megiszik legalább két sört félidőnként. (és a szemetet otthagyja a széke alatt-mellett)
Na, szerintem EZ a magyar foci halála. Nem a vénaszkenner, nem a szurkolói kártyák, hanem ez a fajta negatív viselkedés a szurkolók részéről. Semmi elismerés, csak a hibakeresés.

2014. aug. 15.

Végre

Végre péntek este van. Magam sem nagyon tudom, hogy mi az, amitől úgy elfáradtam a héten, amikor nem is volt olyan nagyon sok munkám sem. Mégis, ma délelőtt már alig bírtam magammal, és tíz óra magasságában sírni tudtam volna a fáradtságtól.
De aztán feltámadtam, mert még munka után elmentünk vásárolni, ettünk, elpakoltam a konyhában, mosogatógépbe is bepakoltam, hogy aztán kicsivel hat óra után elinduljunk a meccsre. Hétkor kezdődött, és ugyan azt gondoltam, hogy szégyenszemre el fogok aludni a lelátón, nem így történt. Sőt, meglepően fordulatos meccs volt, az 1-1 ellenére is. :)
És ma, vásárlás közben szembetaláltam magam egy cserép napraforgóval. Csórikámnak lógott mindene a szomjúságtól, és nem bírtam ki, hogy ne hozzam haza, és ne próbáljam újraéleszteni. Remélem sikerül.

Holnap szombat. :) Házimunka: On. :D

2014. aug. 14.

Ma

Ma éppen nem volt a legremekebb hangulatom ebben a nem éppen remek nyári időjárásban. Azért az egy dologért bocsátottam meg az esőnek, hogy ennyi ideig esik, mert tudtam, hogy az allergiásoknak ez most majd ad egy kis lélegzetvételnyi szusszanást. Szó szerint értve.
Arra meg ma jöttem rá, hogy alig van már hátra valami a nyári szünetből. És kezdődik a taposómalom. Még nem tudom, a gyerekeimet, vagy magamat sajnálom e emiatt jobban. Igazából egy kicsit sem hiányzik az egész, sem nekik, sem nekem. Mennyivel egyszerűbb így minden.

És akkor mára ennyit, mert öt óra és tizenhárom perc múlva ébreszt a telefonom.

2014. aug. 13.

Megszöktünk

Úgy adódott, hogy ma mi ketten kereken délben megszöktünk. Mindenhonnan. Kicsekkoltunk a munkából (jó, innen azért engedéllyel, mert szabálytisztelőek vagyunk még szökésben is), és útnak indultunk. Ugyan hazaugrottunk létszámellenőrzésre, meg lengébb ruhába öltözésre, de gyorsan tovább is álltunk, mielőtt valamelyik gyerekünk meggondolná magát, és mégis velünk akarna jönni.
Határozott céllal mentünk, egy autóvillamossági szakihoz, aki éppen ma ért rá beszerelni a nemrégiben beszerzett DRL-t (leánykori nevén nappali menetfény) az autónkba. Már útközben is jó volt csak ketten lenni, pedig nem beszéltünk túl sokat, mert ketten kétfelé szenvedtünk. A fáradtságtól mindketten egyrészt, másrészt én a válltájéki izomfájdalmaimtól, ő meg az éppen tomboló allergiától. Az autót otthagytuk a szerelőnél, mi pedig arra a röpke órácskára, amit várakozással kellett töltenünk, sétálni indultunk. Nem volt épp a legkellemesebb a hihetetlen kánikulában, meg a magas páratartalomban, mégis olyan nagyon jó volt. Mert csak ketten sétálni még a nyaralásunk alatt sem adatott meg, mindig jött velünk valaki. :) Ami persze így van jól, csak hát mégis...
Kellemesen elfáradtunk, ittunk egy kávét, leizzadtunk egy párszor, aztán visszamentünk az autónkért (nagyon jó lett), és hazajöttünk.
Holnap pedig majd erre az időre fogunk gondolni amikor épp csak látjuk egymást, mert ő reggeles lesz, én meg délutános. De péntek hajnalban újra együtt megyünk majd dolgozni. :)

2014. aug. 12.

Elkezdtem

Emlékeztek még arra, amikor múlt hét pénteken annyira szenvedtem a nyakammal, hogy végül időpontot egyeztettem masszázsra?
Nos, az időpont ma volt. Délután ötre. Nem kicsit izgultam, mert sok-sok idő volt találni valakit, akitől első ránézésre nem ráz ki a hideg, és akivel kapcsolatban nem éreztem azt, hogy "biztosan nem érhet hozzám". Csak fotót láttam róla, de elég volt ahhoz, hogy úgy érezzem, ő lesz az, aki segít. Ettől függetlenül volt bennem némi para, mert tartottam attól, hogy végül mégis felülkerekedik az az érzés bennem, hogy "Ő egy idegen, nem nyúlhat hozzám" (nem tehetek róla, nem bírom elviselni, ha idegenek megérintenek).
De nem volt erről szó. Élőben pont olyan kedves és szimpatikus, mint a fotón. Kérdezte, mi a probléma, elmeséltem neki. Azt is, hogy sosem masszíroztak még. Mármint profi ember.
Aztán elkezdte, és szinte minden mozdulat után vagy kérdezett, vagy hümmögött. Mert a hátam, a nyakam, és még a tarkóm is tele van kisebb-nagyobb göbökkel. Inkább nagyokkal, mint kicsikkel. És kérdezte, szokott e fájni a fejem, meg a hátam, meg van e gerincferdülésem, meg hogy fáj e amit csinál. Amikor a sokadik nagy göböt tapintotta, akkor azt mondta, nem csoda, hogy nagyon szenvedek. Masszírozott, az egészen pici göböket megpróbálta eltüntetni, a nagyokhoz sok idő kell, és nem is biztos, hogy elég lesz a masszázs, mert vannak izületi elmozdulásaim is a sok göb miatt. De ez majd kiderül menet közben. Volt részem vákuumos köpölyözésben is, ami furcsa érzés volt, de egyáltalán nem kellemetlen.
Jelen pillanatban nem mondhatom, hogy jól esett a dolog, mert éppenséggel most jobban fáj, mint előtte. De azt mondta, ez normális, hogy utána nem érzem jól magam, és ha egy-két napig izomlázam lesz, az is normális tünet. Jövő kedden újra megyek, talán újabb kis dögöktől fogok megszabadulni. És ha szerencsém van, akkor elég lesz ez a masszázs. Ha nem, akkor is van következő lépcsőfok. És már most tudom, hogy ha kell, arra is rászánom magam. Csak szabaduljak meg ettől már..

2014. aug. 11.

Szerintem

Foghatnám a szuperholdra, ami épp tündököl az égen, és foghatnám a ma este megérkezett hidegfrontra is. Sőt.. foghatnám a nyuszira is. :) De nem. Azt hiszem, ha egészen őszinte akarok lenni magammal is, és veletek is, a kialakult helyzetnek én magam vagyok az alfája és az omegája is. Így aztán, gondolom én magam leszek majd az egésznek a megoldója is. Valamikor.
Azon gondolkodtam ma, amikor volt körülbelül negyed óra magányos autóban ücsörségem, hogy az összes létező klisét, ami ellen annyira harcoltam régen most magamban hordozom, és a bőrömön tapasztalom. És valószínűleg épp ez a baj, hogy régen annyira harcoltam ellene, most meg itt van, és sodródom vele nagyjából tehetetlenül. Nem könnyű így lenni, és nem könnyű elfogadni sem. El sem fogadom, és ez is baj, mert sokkal egyszerűbb lenne, ha egy vállrándítással elintézném, hogy most ez van, és kész.
De én titokban vágyakozom azok után a percek, félórák, esetleg órák után, amik régen voltak, és ki tudja mikor lesznek újra. Esténként, elalvás előtt gondolatban még mindig írok. Gondolatban is egyre kevésbé megy, és bánt, hogy a fantáziám (és talán vele a lelkem szebbik része) egyre csak tűnik el, mert átvették a helyét a racionális gondolatok, a megoldandó ügyek és feladatok, és az örökös körforgás az ott és az itt között.
Két világban kell állni úgy, hogy mindkettőben két lábbal legyek. Mert mindkettőben kellek én teljes valómban, és olyan szívesen adom is magam, és magamból mindent, vagy az éppen adható legtöbbet. Mindig "egészen, mert félig semmit nem tudok". Mégis, valahogy hiányzik a két világ között az a "virágos rét", ahol az ember áthalad, amíg hazaér, és kiürül a feje, feltöltődik újra más gondolatokkal, meglátja a szépet, a kedveset, lehajol egy virágért, vagy épp rámosolyog egy kósza pitypangra. Ez a rét tűnt el. Nem magától. Én irtottam ki, és lett helyette szürke beton, ablaktalan házakkal, mosoly nélkül. Nem direkt volt. Észre sem vettem, csak most, amikor már mindenhol ez van. Csúnya, komor, és fájdalmat hordoz magában.
Kellene valami varázslat, amitől a beton szépen leomlik, és a helyén újra nő majd a fű, és nyílnak a virágok.
És tudom... "Tedd, vagy ne tedd, de ne próbáld!"

2014. aug. 10.

Tuti, hogy nem vagyok normális

Egészen biztos most már, hogy nem vagyok teljesen százas. Mert amikor dolgozom, akkor mindig azon jár az eszem, hogy mi mindent kéne itthon csinálni, meg hogy szegény gyerekek megint egyedül vannak. Amikor meg itthon vagyok, akkor meg az agyamra megy, hogy ezek (ők a gyerekek ilyenkor) egyfolytában vitáznak egymással, idétlenül vihognak idiótaságokon, folyton cseszegetnek. A valamit csinálás meg általában elmarad, mert vagy kedvem nincs hozzá, vagy fáj a nyakam, és szenvedek. Ma arra is vetemedtem, hogy azt találtam mondani egy Erik-kirohanás után, hogy inkább megyek heti hét napot dolgozni, de én ezt nem hallgatom. Na persze ezt nem gondoltam komolyan, és rögtön eszembe is jutott, hogy majd amikor kinéznek a hatnapos munkahetek, akkor hogy fogom sajnálni ezt a mondatomat.
De nem vagyok normális azért sem, mert potyognak a könnyeim egy stadionavatón, vagy egy zenén. És akár a következő percben pedig féktelenül boldog vagyok. Úgy hullámoznak az érzelmeim, mint a Balaton szélvihar idején. Nem annyira kiszámítható, sőt, leginkább egyáltalán nem, de sebaj. Gondolom majd kinövöm.
És újabban nemnormális módon vannak önző gondolataim is. Olyanok, amik eddig még sosem. Azt nem tudom, hogy mostanára jutottam el oda, hogy néha jólesnek kapni is, nemcsak adni, és egyre inkább fájdalmas, amikor nem így van. De ez nálam nem normális dolog, mindig épp az ellenkezője voltam.

Úgyhogy így, hogy nem vagyok normális, egy csomó mindenre ez a mentségem. :) De ha múlóban lesz ez az állapot, mindenképpen tudatom. :)

2014. aug. 9.

Lehetne holnap

Mert jelen pillanatban még mindig nem tudok szabadulni attól a rossz érzéstől, amit a holnapi meccs kapcsán érzek. Annyira akartam, hogy ott legyünk. Együtt akartam átélni velük ezt a meccset, ott, az új stadionban, bocsánat.. Groupama Arénában. Nem is tudom, mikor bántott valami utoljára ennyire. A racionális énem mind tudja, hogy jobb ez így, de a szívem (az a zöld-fehér) nagyon sajog. Szerencsére Erik nem vetette még a szemünkre, hogy annak idején, valamikor a születésnapja környékén azt ígértem neki, hogy mindenképpen ott leszünk a nyitómeccsen, majd azt kapja a névnapjára. Nem hiszem, hogy elfelejtette, csak kivételesen ő is racionálisan gondolkodik. Ettől még ugyan nem könnyebb a lelkemnek, de azért sokkal nehezebb lenne, ha még ő is folyamatosan mondogatná.
Azt hiszem, minden követ megmozgattam az ügy érdekében, még talán egy kicsivel többet is, így ezügyben nem tehetek magamnak szemrehányást. Mondjuk arra azért nem vagyok hajlandó még én sem, hogy valakitől megvegyem a tiszteletjegyét féláron. Mondjuk a tiszteletjegy árának a felét nyilván adnám neki.. :D Erre is csak azért nem, mert baromira felháborít, hogy olyanoknak adták, akiket nem is érdekel az egész. Mikor tudom, hogy hányezren maradnak kint, mert nincs rá pénzük. Miért is nem kérdezték meg azokat a szurkolókat, akiknek már készen van az új szurkolói kártyájuk is, mégsem vettek jegyet erre a meccsre, hogy "Gyerekek, mennyi az, amit rá tudnátok szánni, hogy itt legyetek?" Na mindegy. Nem így lett, így mi is majd a tévén keresztül nézzük.
És nem mentünk ma a családi napra sem. Mert jobb ez így. Csak jobban fájt volna. A gyerekek meg nem akarták azt a tömeget.
Holnap este már biztosan jobb lesz. Majd azt fogom látni a tévében, hogy jobb is nekünk itthon. És egyszer, legalább egyszer úgyis fogunk ott drukkolni.

2014. aug. 8.

Nem úgy

sikerült ez a nap, ahogy én azt még tegnap este nagyon optimistán gondoltam. Eleve pocsék éjszakám volt, mert vagy a nyakam fájt nagyon, és nem tudtam hova és hogyan is tegyem le a párnán, vagy pedig ha végre elhelyezkedtem, akkor pedig le kellett jönnöm wc-re.
Még a délelőtt eltelt egy szempillantás alatt, mert kellett főzni, vásárolni, és időben kész kellett lenni mindennel, hogy Balázs is enni tudjon, mielőtt elmegy. Aztán ebéd után másfél órán keresztül pakoltam, mosogattam, sikáltam a sütőt. Majd elmentem vásárolni. Még optimistán indultam, gondoltam, most ráérek, megnézem én azért, hátha kapok még magamnak valami halászgatyát, de persze nem. Nem is ez érintett olyan nagyon rosszul, hanem hogy csokis-narancsos jégkrémet sem tudtam venni, pedig azt jobban akartam volna, mint a gatyát.
Mire hazaértem, a nyakam újra nagyon fájt. Nagyon-nagyon. Semmi másra nem is voltam alkalmas, mint feküdni. És persze utáltam magam érte, hogy itt fekszem, mikor végre lenne időm egy csomó mindenre.
De arra jó volt a fájdalom, hogy végre kértem időpontot masszíroztatni. Jövő hét kedd, délután öt óra. Remélem sokkal jobb lesz utána.
Addig pedig abban reménykedem, hogy a hétvége további része ennél jobban fog majd alakulni.

2014. aug. 7.

Nem volt egyszerű

Este fél tizenkettő. És tíz perccel ezelőtt értünk haza a munkából. Nagyon nem szokványos nap volt ez ma nálunk. Még azok sem emlékeznek ilyenre, akik tíz éve ott dolgoznak. De reméljük, hogy egyszeri és megismételhetetlen alkalom volt csupán.
De így, hogy ez a mai nem volt szokványos, így aztán (és mert a munka megengedi épp) a mai volt a héten az utolsó munkanapom. Holnap itthon leszek. Nem gondoltam erre amúgy még akkor sem, amikor ma bementem dolgozni, menet közben alakult így. De hagytam magam a spontán döntésemmel sodródni, és úgy gondolom, jó is lesz nekem ez így. :) Azt sajnálom csak, hogy Balázs ezt nem teheti meg épp, és neki mennie kell, mert amúgy milyen jó is lenne, ha csaphatnánk egy spontán családi napot. Na de majd lesz ilyen is. Addig meg a holnap délutáni "magányomban" majd találok magamnak valami takarítanivalót, vagy ilyesmit. :)

De legelőször is aludni fogok. Van mit kipihenni a mai napból.

2014. aug. 6.

És csak esik...

Van ez az örökös eső mostanában. Ami amúgy már júliusban is elég uncsi volt, augusztusban meg aztán már főleg az. Bele sem akarok gondolni, hogy nemsokára itt lesz a szeptember, és vele az ősz, amikor még hivatalosan is több csapadék szokott képződni (mármint úgy normálisan)
Mondhat bárki bármit, ez az idei elég ramaty nyár. Még igazi hőségriadó sem volt. :D Volt pár nap igazán jó idő, de nem olyan igazán hosszú ideig, mint ahogy az nekem jó lett volna. Lehet, hogy túl sokat várok a nyártól?
Gondoltam pedig rá, hogy lesz egy szombatunk, amikor mindannyian itthon leszünk, és akkor elmehetnénk valahova. Akár strandolni is. De mire odáig eljutunk, ennyi eső után kinek lesz ehhez kedve? Pedig szombatra, ha jól tudom, már egészen jó időt mondanak.
De majd lesz valami. Még ma csak szerda volt. Még az is előfordulhat, hogy a hátralévő két munkanap után azon az egy napon ahhoz lesz csak kedvünk, hogy itthon legyünk.

2014. aug. 5.

Bahh

Néha úgy besokallok az érzelmektől, és az energiák harcától körülöttem, hogy azt veszem észre, hogy kész, védekezésül leblokkoltam, és fogalmam sincs az elmúlt két percről. Nem tudom épp mit mondtak akkor, és hogy ki mit csinált, és nem is érdekel. Szünet van akkor, lélegzethez jutás. Lehet, hogy többször kéne.
Mert míg itt magamban boncolgatom ennek a hülye nyakfájós-hátfájós-zsibbadás akárminek az okait, addig eljutottam ilyen mélységekig is. Mert simán lehet, hogy csak jelez a szervezetem (sokadszor), hogy valamit nem jól csinálok. Valamiből túlvállaltam magam. Arra nem volt időm, hogy utánaolvassak, hogy a nyak mit is jelképez, de sejtéseim vannak azért.
És még ha a sejtéseim nem is elegendőek, tudásom meg nincs hozzá, akkor is úgy van, hogy az utóbbi időben (a nyaralást nem számítjuk ebbe bele, mert az amúgy is mindentől külön kezelendő időszak) hagytam, hogy mindenki használja az én energiáimat is. Hagytam, hogy akármikor rám öntsék a bánatukat, döntöttem helyettük, hagytam, hogy nekem dühöngjenek, vagy épp rajtam töltsék ki a bajaikat. És közben én visszafelé inkább megnémultam.
Persze, amúgy az egomnak jót tett ez, mert szereti, ha dédelgetik, és emiatt ő lehet az uralkodó. Szereti ezt a pozíciót, mert azt tesz velem, amit csak akar. Ismer, mint a rosszpénzt, és tudja, mi az, amivel megoldhat minden helyzetet.
Tudom, hogy nem könnyű utolsó negyedév vár rám, és tudatosan próbálok készülni arra, hogy ne hagyjam ezt így tovább. Megoldom úgyis. Csak még most nem olyan egyszerű. :)

2014. aug. 4.

Jobb...

Néha az ember már attól is jobban érzi magát egy kicsit, ha őszintén bevallja, akarom mondani leírja ami odabent dúl benne. Én is így jártam. Némiképp megkönnyebbülve ébredtem fel, és még ráadásul a megfelelő fájdalomcsillapítót is beszereztük, meg a fogorvosi kört is sikerült abszolválni. Fog újra a helyén, de már csak egy rövid időre. Eljött az ideje, hogy végleges megoldást találjunk. Hat év után mondjuk éppen ideje is lesz már, és az érintett alig várja. Nem nagyon érdekli micsoda tortúra vár még rá, fog e fájni, vagy nem, csak legyen már meg. Szeptember közepén jön el az ő ideje.
És azt nem meséltem el még, hogy úgy adódott, hogy időközben Erik is saját telefonszámmal rendelkezik már. Nagyon boldog, bár egyelőre sokkal jobban izgatja a telefonjának a játszós-internetezős része, mint az, hogy bárkit is felhívjon. Valószínűleg ez nem is nagyon fog változni, de azért egészen megnyugtató, hogy a háromból két gyerekemet is el tudom érni, ha épp tudni szeretném mi van velük. A vicces mondjuk az, hogy tízből hatszor az a gyerek veszi fel a telefont, akinek még nincs is telefonja. Csak épp ő van ügyeletben a készülékek mellett, amikor a nagytesói fociznak. De ez nem baj, sőt.. tetszik, hogy képesek két idióta kamaszvihogás közben is felelősségteljesen gondolkodni, és nem vinni olyan helyre a telefont, ahol kieshet a zsebükből, és összetörhet. (mondjuk gondoltam már rá, hogy be kéne szerezni nekik olyan tartót, amit a futók is hordanak a karjukon)
A héten körül kéne néznem itthon iskolás-cucc fronton, mert lassan el kell kezdeni beszerezni a beszereznivalót. És jól rá kell készülni, hogy menjen egy körben. Többször egészen biztos, hogy nem lesz kedvem végigjárni egyik üzletet sem. :)

Na és egy rövid kérdés, hogy kellőképpen fontolóra vegyem azt az ígéretemet, miszerint ötszázezernél blogtali... ha így lenne, hányan lennénk?

2014. aug. 3.

Őszintén

Azt mondják azok, akik elég régóta ismernek már, hogy nem vagyok a régi önmagam. Nem mosolygok annyit, és nem is beszélek annyit. Mindkettő igaz. Mondhatnám, hogy jobb is ez így, meg amúgy is biztos most ilyennek kell lennem. De tulajdonképpen én sem vagyok megelégedve ezzel az állapottal, mégis beleragadtam.
Tény, hogy egészen másfajta életet élek, mint régebben, és rengeteg energiám fekszik a munkámban. Nem mindig marad másra. De van, amire muszáj. És tény, egyre lélektelenebbül végzem az itthoni muszáj-dolgokat. Nem sütöttem hónapok óta semmit. Szó szerint semmit. Jó lenne, de nincs kedvem. És akkor neki sem állok, még egy tökegyszerű muffinnak sem. A főzés, bevásárlás szintén nem izgat. Egy kicsit sem mozgat, hogy főzzek valami finomat, a legritkább esetben fordul elő, hogy valaminek úgy állok neki, hogy kedvem is van hozzá, meg akár még meg is kívántam. Ruhát venni sem nagy izgalom. Kéne, mert jelen pillanatban úgy áll a helyzet, hogy híztam, és van egy csomó halászgatyám, ami hordhatatlanul kényelmetlen emiatt, de nem veszek, mert se türelmem hozzá, se kedvem. Marad az az egy, ami jó rám, és tulajdonképpen elég is. Nem írok emailt, nem telefonálok, nem skype-olok, és csak akkor chatelek, ha valaki ír. Neki válaszolok. De ennyi. Igazából a blog az egyetlen kommunikációs forrás az életemben, és az egyetlen, ami iránt (még?) nem változtak sem az érzéseim, sem a hozzáállásom.
Ráadásul most már sokadik hónapja fáj a nyakam, a nyakamtól a fejem, meg zsibbad a kezem, néha elmerevedik a térdem, úgy, hogy csak húzni tudom. A reumatológus nem segített. A röntgen nem talált semmit. A fájdalomcsillapító marad az egyetlen, aki jóbarát, de ha nincs itthon abból, ami elég erős, a többivel akár próbálkozni is kár. Emiatt az állandó fájdalom miatt aztán türelmetlen is vagyok, mindenkivel, és magammal szemben is. (tudom, valamit kéne kezdeni vele, de teljesen tanácstalan vagyok ezügyben)
A gyerekek is többször idegesítenek mostanában, mint nem. Mert folyton beszélnek, nyüzsögnek, esznek, isznak, fociznak, röhögnek, nyihognak, izzadtan a képembe lihegnek. Persze, tudom amúgy, hogy nekik épp most ez a dolguk, de azért az agyamra mennek.
Az egyetlen, akivel szemben stabil és ugyanolyan maradt minden, az Balázs. Nem azért, mert olyan húdesokat tettem érte, hogy így legyen. Tulajdonképpen kisebbfajta csoda is, hogy minden ugyanolyan, mert nemhogy tettem érte, de leginkább nem.
Ma egész nap szenvedtem a nyakammal. Nem kicsit, hanem nagyon. Néha visszanyeltem egy cifra káromkodást, ami kiszaladt volna a számon, vagy épp a könnyeimet, amikor már nagyon úgy éreztem, hogy elég, én ezt nem csinálom tovább. Mindemellett gondolatban azt tervezgetem, hogy is tudnék szépen, apránként kis lépésekben visszaváltozni valahogyan. Mert ez így nem jó. Se nekem, se másoknak. És le is kéne fogynom egy kicsit, még mielőtt a hasamon a háj iszonyatos méretű lesz.
Az talán némi reményre okot ad, hogy vágyaim azért vannak. Igaz, csupa teljesíthetetlen, de van. :)

2014. aug. 2.

Nahát? Szombat?

Már egészen elfelejtettem, milyen is egy átlagos szombati nap. Mert az előző három nem volt épp átlagos, éppen a Balatonon voltunk. Így aztán ma eléggé elárvultan vettem tudomásul reggel, hogy Balázs dolgozni ment, rám meg vár egy kevés házimunka. Igazából azt sem tudtam, honnan álljak neki, így nem is álltam neki rögtön, hátha időközben majd kitalálom a sorrendet.
Sikerült felülkerekednem a furcsa érzésen, amit az egész napos itthonlét okozott, és ennek tudtam be Erik félnapos agyament hülyeségét is, miszerint Ő "el van nyomva", és mi soha nem megyünk sehova. Akkor épp élményfürdőbe vágyott. És ha nem is azonnal, de minimum holnap. Egyrészt igaza van, mert nyár van, meleg van, mikor is menjünk ilyen helyekre, ha nem most. Másrészt meg a felnőtt-szakasznak nem mindig van az ilyesmihez kedve és energiája. Harmadrészt meg most jöttünk haza a Balatonról, ahol 16 napot voltunk. De persze még bármi lehet a holnapból, a strandra mondjuk vajmi kevés esélyt látok. Kedvileg legalábbis.
Nekem jelen pillanatban ahhoz lenne kedvem, hogy kipróbáljam ezek közül a létező legtöbbet. (mondjuk lehet, hogy a strandbelépők árát elfagyiznám)





A képek eredeti helye itt van: Roberto cukrászda

Amúgy meg kicsit mérges vagyok. Hétfőn reggel a fogorvosnál kezdünk. Egy darab ragasztással... :(

2014. aug. 1.

Laza nap

Az úgy volt, hogy ma egy tökéletesen laza munkanapra készültünk. Merthogy jól dolgoztunk, és alig maradt mára valami feladat. Így aztán nem is volt ma délutános műszak, aki jött, mind reggelre.
Azt tudtam ugyan már tegnap, hogy kettőnknek négyig kell maradni, de gondoltam, ennyi belefér, úgyis hétvége jön.
Aztán a laza nap mégsem lett az. Nagyon nem. Mert fél hatkor már nagyon intenzíven dolgoztam. Amúgy hatkor kezdődne a munkaidőm, de ha már ott voltam, hát akkor neki is láttam a lazaságnak. Aztán napközben folyamatosan csak tettem a tennivalót, gyakorlatilag egy perc megállásom sem volt a bizonyos fél hat óta. Fél négy körül már lestem az órát, hogy már nincs sok hátra, mert addigra eléggé álmos voltam, és eléggé el is fárasztottam magam ahhoz, hogy várjam a hazajövetelt.
Csakhogy ekkor még nem tudtam, hogy a hét megoldandó ügye még várat magára. De megérkezett. Így esett, hogy fél négytől négyig csak telefonálgattam. Aztán fél ötre lebonyolódott az egész, és lehetett hazajönni.
Hazajöttünk, elmentünk vásárolni, ettem, és aztán elmentünk a meccsre.
Őszintén szólva elég is volt ez mára. Meg úgy egyáltalán.
Épp nyűgös vagyok, fáradt, álmos, és fáj a nyakam. De semmi gond, hétvége jön.