Amikor azt hittem, hogy már jön a nyugis rész, és semmi nem jön közbe, és annak ellenére, hogy még hiányzik egy-két apróság, és még nem is sütöttem semmit, akkor sincs gond, mert még van három nap, és "kisujjból kirázom" a hátralévő teendőket, hiszen fejben egészen jól megkomponáltam. Na, ekkor és itt felébredtem... mert ugyan nem ért bilibe a kezem, ám vasárnap este, miközben még az utolsó, ajándékba szánt mézest nyújtottam, megérkezett mellém elsőszülött fiam lötyögő foggal, és kisírt szemekkel. Ott és akkor dőlt dugába minden gondos tervezésem. Azonnal telefonáltam, nyugtázva, hogy micsoda szerencse, hogy mindig a rendelési idő vége előtt történik valami, és kaptam is időpontot, másnap délutánra. Így aztán már tudtam, hogy a másnap nem a készülődésről fog szólni, hanem Pestre menésről, aggódásról, vigasztalásról.
Másnap reggel azért még egészen korán kidobott az ágy, mégis be akartam fejezni azokat a mézeseket, ha már a legkisebbnek szent ígéretet tettem, hogy még átmegyünk az óvónénikhez, és kívánunk nekik kellemes ünnepeket, meg viszünk nekik ajándékot is. Ezt a részt azért nagyjából sikerrel abszolváltuk, bár az ajándékot csak ott hagytuk az oviban, mert óvónénik a tervekkel ellentétben mégsem dolgoztak. És még ebédeltünk is, hála a férjem előző napi brassóijának. Ő pedig délelőtt megszerelte a csikorgó-nyikorgó fűtőventillátort a kocsiban, amitől minimum gutaütést kaptunk volna Pestig meg vissza, az tuti.
Hogy azért ne menjen simán mégsem, ebéd közben Erik klasszikus kruppos tünetekkel lepett meg, így még miközben eszeveszetten kicincáltam a mosógépből a mosott ruhát, félkézzel telefonáltam Eszternek, homeos bogyók neve után tudakolózva, majd szereztem kúpot is végszükség esetére, mert csak egyetlen darab van itthon, az meg már neki kevés.
Az már nem is volt meglepő ezek után, hogy micsoda iszonyatos dugó volt Budán, szinte tyúklépésben sikerült haladnunk, és csak azért nem szálltunk át a combino-ra a gyerekkel, mert előrelátóan "kitudja milyenek az utak" felkiáltással két órát szántunk az utazásra. A fogorvosnál lenni ezek után már felüdülés volt, gyerekem abszolút rutinos rókaként tűrte a megpróbáltatásokat, a fogat megpucolták, a maradék ragasztókat mindenhonnan lecsiszolták, visszaragasztották, és kellemes ünnepeket kívántak. Így aztán már jöhettünk is.
Hazafelé kissé rövidebb volt a menetidő, amit azért még itthon megtoldottunk egy "csak ami nagyon kell" bevásárlással, értsd vettünk tejet, kenyeret, és ásványvizet. :)
Másnap nem túl korai időpontban ébredtünk, ám ennek ellenére rászántam magam, hogy bemenjünk a könyvtárba, ami egyrészt időszerű volt, másrészt legalább csend volt itthon, így reméltem, hogy még a párom is tud aludni is egy keveset, aki ezekben a napokban még hihetetlen mennyiségű friss árut vett át éjszakánként. Még a hiányzó dolgokat is sikerült beszereznem, hála a sógornőmnek, aki addig befogadta a fiúkat. Hazaérve nagyon kellemes meglepetés várt. Egy egész doboznyi. Esztertől és családjától, ami nagyon jól esett, ám nagyon cikinek éreztem, hogy az idén nekem nem volt sem energiám, se időm rá, hogy a kitalált meglepetést megvalósítsam, és eljuttassam. (de az ötlet talonban maradt egy következő alkalomra várva)
Szerdán, már a finisben voltunk, ám süti még mindig egy szem sem volt, mert ugyan összegyúrtam előző este a linzer tésztáját, de aztán úgy ellustultam, hogy már nem álltam neki megsütni őket. Ekkor sem sikerült elég korán ébrednem, és azonnal azon törtem a fejem kétségbeesve, hogy mikor jutok el bevásárolni, meg még a gyógyszertárba is menni kell, párom jól megfázott az ünnepekre. Apósom volt ezúttal a mentőöv, aki vállalta, hogy bevisz, és végigvárja velem mindenhol a sorokat, amik.. na, hadd ne mondjam. Megnyugtatott azért a tudat, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki az utolsó pillanatban vesz mindenfélét. Gyerekeim is jó fejek voltak, mert szép csendben elfoglalták magukat az alatt a két óra alatt, amíg én lefutottam az utolsó kört. Ebéd ezúttal is csak kettő után volt (szerencsére senkit nem zavart, és éhen sem haltak), bár ez még korai is volt az előző napi fél négyes ebédeléshez képest.
Párom, a fiúk segítségével összerakta a fát, ez nálunk ugye tavaly óta nem a "befaragom a talpba" művelet, hanem "felrakom betűsorrendben" az ágakat művelet. Az idén már kicsit sem bántam, hogy műfenyőnk van, egyrészt, mert már magam mögött tudtam a tavalyi tortúrát, amit a kiválasztása során átéltem, másrészt, az idén megúsztam a kiválasztás körüli tortúrát, harmadrészt pont ugyanolyan szép, formás és dús, mint a tavalyi. :)
Ekkor már délután volt a javából, és végre nekiláttam a sütésnek. Nem is volt mondjuk jobb dolgom, lévén reggel arra ébredtünk, hogy valaki hatalmas meglepetést szerzett nekünk, ugyanis nincs netünk. Kora délután már azt is tudtuk, ez a valaki (innen csókoltatom a kezeit) az optikai kábelt vágta át Tatabányán, így nem is olyan egyszerű a javítás, úgyhogy legyünk türelemmel.. Türelemmel voltunk, bár bevallom, este tíz körül már nagyon komoly elvonási tüneteim voltak, amit sütisütésbe fojtottam, így készült végül egy dióvirág és egy mákvirág, kiszaggattam, kisütöttem és összeragasztgattam lekvárral a linzereket, sütöttem egy piskótatekercset, amibe egy szomszéd néninél megmaradt citromos krém került, és csokival öntöttem le, valamint készült még két adag üdítős süti is, ami a család férfitagjainak kívánsága volt. Nem épp hagyományos, de kit érdekel, ha egyszer erre vágytak.
Mire mindezzel végeztem, és az órára néztem... hát.. hmmm. hajnali egy volt már. És még amerre néztem, mindenhol mosogatnivaló volt, és természetesen a mosogatógép is fullosra volt pakolva olyan edényekkel, amik még nem tiszták. Így aztán el is mosogattam. A
Ezután még nekiálltam az éj leple alatt ajándékot csomagolni, és félórát aggodalmaskodni, hogy jajj, biztosan örülni fognak neki? Biztos, hogy nem kéne még valami nekik? :D Mire ezzel végeztem, úgy felébredtem az aggodalmaskodástól, meg a csomagolópapír szakadása okozta vérnyomás-emelkedéstől, hogy még a műfenyőből is karácsonyfát varázsoltam.
Fél ötkor aztán kidőltem, és elaludtam. Pont egy órára.. mert benne felejtettem belülről a zárban a kulcsot, így aztán életem párja majdnem kint ragadt. :) De még visszaaludtam... tízig. :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése