Kispatak

Nem az, amelyik mindig rohan, hanem ez egy másik. Gyerekkorom óta járok arrafelé a "kishídon" (van neki egy kevésbé elegáns neve is, de én úgy sosem hívtam). Akkoriban féltem, mert a híd ezeréves volt, mozgott és nyikorgott, alatta a patakmeder mindig tele volt dobálva ezzel-azzal, és mellette a bokrok olyan sűrűn nőttek, hogy mindig azt vártam, majd kiugrik onnan valaki.
Most, felnőttként is sokat járok arra, és azon kapom magam, hogy nagyon szeretem, és épp ma gondoltam arra, hogy ha pár perccel előbb indulnék dolgozni, akkor még megállhatnék egy kicsit a híd közepén. Nézném a patakot, és beljebb, azok között a sűrűn benőtt bokrok között hátha észrevenném a koboldokat, akik márpedig tutira ott laknak. Egészen biztos vagyok benne, hogy van lakó is ott, mert az nem lehet, hogy egy ilyen jó kis búvóhelyet ne használnának. Búvóhelynek márpedig ideális, mert körülbelül gyerekkorom óta nem láttam oda lemenni senkit. Pedig régen, az igazán bátor gyerekek meghódították a "dzsindzsát", és úgy emlékszem, volt egy pár hét az egyik nyárból, amikor még valamelyik utca gyerekei be is rendezkedtek ott, és megalapították a "Dzsindzsa-királyságot". Mi, gyávák (többnyire lányok) meg csak irigykedve néztük, ahogy eltűnnek a bokrok között, és sokszor egész délutánokra eltűntek ott. Gondolom haditanácsot tartottak, meg technikai megbeszélést folytattak.
Azóta felnőttünk, és az utánunk következő generáció már nem játszott ott. Nem tudom miért, lehet, hogy időközben kikerült valami magánterület tábla, vagy simán csak felfedeztek maguknak valami új helyet. De... az is lehet, hogy addigra a koboldok birtokba vették. És ezek a koboldok mindenféle varázslattal és fondorlattal távol tartják onnan az embereket, hogy maradjon csak minden úgy, ahogy van. Szívesen kezet ráznék az egyikükkel, vagy akár mindegyikkel, amiért ilyen kitartóak, mert tulajdonképpen nagyon jó, hogy így van ez, ahogy.
Csak hogy nagyjából érzékeltessem milyen, teszek ide egy fotót, amit úgy gugliztam, és csak hasonló ahhoz a területhez, amiről beszélünk, de azért talán el tudjátok képzelni.

Fotó innen

A kispatak most kristálytiszta, a hidat tavaly kicserélték, így most, ezzel a koboldlakta dzsindzsással (Koboldkirályság?) egy nagyon szép kis hely. Szerintem csütörtökön mégis elindulok öt perccel előbb, hátha összefutok valami főnök-kobolddal.. :)

Hétfő esti szössz

Elképesztően szemfényvesztő világban élünk. Mert bevezették a chipsadót, elvben a mi egészségünk védelme érdekében. Ugyanezen okból ki lettek tiltva a dohányosok mindenhonnan... erre mit látnak szemeim? Most majd megint lesz/lehet árrés a cigarettán, miután megvannak a pályázatok nyertesei. Annyira nem akarom azt hinni, hogy igazuk van azoknak, akik azt mondják szép lassan, de biztos módszerrel ölik ki belőlünk a tudatot és az öntudatot, mígnem el nem jutunk a droidszintig. De annyira úgy tűnik, hogy mindig hülyére veszik az embert... Mondjuk ez nem az én dolgom, mert akár le is szokhatok a cigiről, és akkor jól ki fogok tolni mindenkivel.. :D (mélyaltatás egy hétig, és meg van oldva) De azért fura. Manipulálva és félrevezetve érzem magam egy kicsikét.
De mindegy, ez egy jó kis tevékeny hétfő volt, főztem-sütöttem-tettem-vettem-dolgoztam.. és még a nap is sütött, meg meleg is volt. Szóval amúgy szavam nem lehet, meg nincs is. Csak ezen akadtam fenn egy egészen kicsit. De már túl is jutottam az egészen. Ha árrés, hát akkor árrés. (mondhatnám ezt úgy is, mint Torrente, de azért ez nem egy olyan blog.. :D :D ) Na, tegye fel a kezét, aki kapásból tudja, hogy hogy is mondta Torrente? És tegye fel a kezét, aki kigulizta... :D :D

Két világ közt

Olvasok most egy könyvet, csak mindig elfelejtem átállítani ott, ahol ezt szoktam.. Allison Pearson: Csak tudnám hogyan csinálja a címe. Azért vettem ki a könyvtárból, mert gondoltam, majd jókat fogok rajta szórakozni. Ellenben véresen komoly a dolog. Mert kérem szépen, ahogy haladok a könyvben, úgy kapom magam azon egyre nagyobb szomorúsággal, hogy tökéletesen azonosulni tudok Kate-tel. És tegnap este majdnem arról írtam bejegyzést, hogy csak kéne írnom egy "Hogyan működik a családunk?" című kézikönyvet arra az esetre, ha valami történne velem, mert egy csomó mindenről fogalmuk sincs nélkülem. Például, hogy hol szoktam venni a szemeteszsákot, ami pont passzol a kukába, és nem túl vastag, se nem túl vékony, és nem is túl drága. Igazán apróság, de a szemeteszsák is része az életünknek, na. Na mindegy, erről nem írtam, viszont azért emlékeztettem magam rá, hogy mégis valahova jegyezzem már fel az ilyeneket.
A szomorúság oka pedig, ahogy szembesülök azzal, hogy ahogy a könyvben is, úgy a valóságban is mekkora a szakadék azok között az anyukák között, akik dolgoznak napi akárhány órában, és azok között, akik otthon főállású anyaként élnek. Ezer évig voltam "csak" anya, és tökéletesen tudom, mennyire nagyon fárasztó. Az ember huszonnégy órás szolgálatot ad a hét minden napján, szórakoztat, takarít, számonkér, ellát, főz, mos, és mindemellett még társadalmilag is kissé le van nézve, merthogy "csak" otthon van. Ebben éltem tíz évig (jó, hát nem ezer..), tudom milyen. A mostani életem merőben más. Merthogy dolgozom, rendes munkaidőben, rendes fizetésért. Mint a nagyok. Mondhatnám, hogy teljes jogú állampolgár vagyok újra. De nem. Mert most meg a másik körből kerültem ki, és azok, akiknek minimum annyi gyereke van, mint nekem, azt gondolják, hogy "micsoda hanyag, le sem sz..ja már hogy mi van a gyerekeivel, soha sehol nem látni, mert nem ér rá.. csóri gyerekek egész délutánokat vannak egyedül.. meg szegények, már megint buszoznak, senki nem jött eléjük".
Kicsit tudathasadásos állapot itt állni a két világban egyszerre. Merthogy nem szűntem én meg "csakanya" lenni, mint ahogy nem vagyok karrierista nő sem. Egész egyszerűen szeretnék helytállni mindkét helyemen a lehető legjobban, ami épp telik tőlem. Igen, ebbe már nem fér bele, hogy süssek akármit is hétközben, és a boltban vesszük a péksüteményt, mert sem időm, sem energiám arra, hogy dagasszak, kelesszek. És igen, nem fér bele az sem, hogy elmenjek eléjük az iskolába, esetleg két hetente egyszer-kétszer. Meg még egy csomó minden más sem fér bele. Merthogy amellett, hogy ugyanúgy az anyjuk vagyok, aki igyekszik ugyanúgy odafigyelni minden dolgukra, ugyanúgy vagyok itthon is az, aki mosfőztakarít, és ugyanúgy vagyok (lennék, ha épp nem intéztem volna el az arcomat egy krémmel) a férjemnek tetszeni akaró nő is. Mint ahogy vagyok az is, aki a munkahelyén mindenáron jól akar teljesíteni, és be akar illeszkedni.
Emiatt aztán előfordul, hogy nem vagyok egyik világban sem jelen igazán, hanem csak úgy vagyok. Néha lopva elmorzsoltam már egy-két könnycseppet, amikor épp nem úgy alakult, ahogy szerettem volna.
Amúgy meg csak azt akartam írni, hogy nem csinálja az ember sehogy, csak úgy jön.. mindig igazodom az épp aktuálishoz, és kész. Mondjuk könnyebb lenne, ha nem lennének ezek a bélyegek.. de vakarászom szorgosan.. :)

Ki van nálunk?

Mostanában elég sokszor kapom fel a fejem itthon, mert valami idegen férfihangot hallok. Egy pár pillanatig gondolkodom rajta, hogy ki lehet az, valaki jött hozzánk? Ha az udvarról hallom, csodálkozom, hogy Freddy hogyhogy nem akarja szétszedni a kutyakennelt, és kijönni, ha már egyszer valami idegen van itt...
Aztán leesik.. nem idegen.. hanem Patrik. Aki mutál épp, és emiatt aztán igen fura hangja van. Igazi férfihang. Ami nekem elég ijesztő, merthogy ez a férfihangú belőlem született. És én erre még nem készültem fel, hogy ilyen férfihangú, férfiméretű gyerekem legyen. Mondanám, hogy kérném vissza a régit.. de ilyet úgysem lehet, úgyhogy igyekszem majd inkább gyorsan megszokni. Úgyis hozzá kell szoknom, mert úgy átlag háromévenként fog ismétlődni a jelenség.. és nem lenne nagy baj, ha nem lennék minden esetben ilyen hülye és rutintalan. :D
Amúgy meg nemcsak a hangja lett olyan felnőttes... hanem az egész gyerek. Gyerek? Hahaha.. az apja papucsa pont jó a lábára (tehát neki még majd nagyobb lesz). Észrevétlenül ugyan, de azért úgy tűnik, nőtt is, mert engem már utolért. Vannak felnőttes gesztusai, és megnyilvánulásai, és ugyan még idétlenül vihog, ha valamitől zavarba jön, de már megmondja és felvállalja a véleményét. Még őszintén és egyenesen... (és de jó lenne, ha ez így is maradna mindig) Olyankor, ha meg van kérve valami házimunka elvégzésére, kicsit gyerekesen megpróbálja elodázni (mert ő azt nem tudja), de azért megcsinálja. Porszívózott, mosogatott a héten.. és még a mosógépet is kiszedte, bár arra nem sikerült rájönnie, hogy is kell eltüntetni onnan a programot. (ennyire azért nem kocka)
Az agya még mindig szivacs, a tudása úgy tűnik nekem, hogy biztos, akármiről is legyen szó. Amit egyszer megtanul, az örökre megmarad. Különös érdeklődéssel fordul a számítógépes világ felé, és már sokkal jobban érdekli mindennek a háttere, mint akár egy-egy játék. Olyan szavakkal dobálózik e téren, amit nem mindig értek teljesen, de nem vitázom.
Ma, miközben néztem Az ének iskoláját, és megláttam (hallottam) Álmost, folytak a könnyeim. Pedig akkor még csak beszélt. (és mikor énekelt, még jobban, mert Erik énekelte vele) Annyira az én fiamat láttam benne, kicsit szomorkás, kicsit magányos, kicsit a peremen. És ahogy erről a fiúról mondták, úgy róla is igaz lehet, hogy azért, mert kilóg a sorból. Nem menő gyerek, hanem okos. És komolyan veszi magát is, minket is (még). Ha azt kérjük, ne is vegye elő a telefonját a suliban, akkor nem veszi elő. Ha itthoni feladata van, akkor megcsinálja. Felkészül a suliban a dolgozatokra, vizsgákra, az esetek kilencvenöt százalékában teljesen egyedül. És tény.. nincs a szó szoros értelmében barátja. Ez nem jó érzés, mert olyan, mintha azt éreznéd, hogy nem is szereti senki a korosztályából, vagy épp keresed a gyerekedben a hibát, hogy miért nem képes egy normális kapcsolatot kialakítani. De kezdem érteni.. a saját korosztálya nem lehet a legszórakoztatóbb számára (és ezt most tényleg nem nagyképűségből mondom), mert agyban már előttük jár.
Igazából kicsit emlékeztet a saját koravén énemre, csak én sosem voltam ilyen okos. Emiatt aztán hajlamos vagyok rá, hogy kicsit elfogult legyek vele. Meg azért is, mert amúgy meg én vagyok az anyja. Még akkor is, ha az lehetetlen, hogy egy ilyen férfihangú lény azt mondja nekem, hogy "Anya".

Nem vész el, csak átalakul

Nem tudom hanyadikos tananyag ez az energia-törvény, vagy mi is a neve. (jó, hát a fizika nem volt a kedvenc tantárgyam.. még csak köszönőviszonyban sem volt vele) De azért, amit be kellett magolni, az megmaradt. Ahogy ez is. Hogy az energia nem vész el, csak átalakul.
Sok mindent lehet rám/ránk mondani, de azt nem, hogy nem élünk eléggé aktív életet. A héten minden napunk hajnali háromnegyed négykor (Balázs) és fél ötkor (én) kezdődött, és nyolckor (Balázs), illetve tíz-tizenegy körül (én) ért véget.
Azt csak néha látom, hogy ő mit csinál bent, de néha rossz nézni annyiféle dologgal foglalkozik egyszerre. A magam dolgáról tudok nyilatkozni érdemben.. és én bizony abban a napi nyolc és fél órában (meg néha kilenc, vagy tíz) meg sem állok. Mindig van mit csinálni, néha egy kicsit lehet lazábbra venni a tempót, de az idő kilencven százalékában magas hőfokon kell égni, és pörögni.
Az energiám a munkaidő eltelésével egyenes arányban csökken. Dél körül szoktam álmodozni arról, hogy majd hazajövök, és jól nem csinálok semmit, hanem alszom egyet. Aztán fél három és három között az energiám elkezd átalakulni, és négykor azon kapom magam, hogy ha épp nincs mit csinálni, akkor unatkozom.
Így esett, hogy a héten hajat is vágtam, meg ma még munkaidő után Pesten is voltunk, meg hazafelé vásárolni is (és azt az Artis pólót még mindig bánom, Balázs :P), és fél hétre sikerült hazaesni. Addigra mondjuk mindkettőnknek fájt a dereka is, meg minden bajunk volt, de még egy gyors vacsora után felmentünk anyámékhoz szülinapot is köszönteni.
És mostanra ugyan rend van a konyhában is, de az energia átalakult valami nagyon mássá. Konkrétan szédülök az álmosságtól, és nagyon örülök, hogy holnap nem hajnalok hajnalán kezdőik a nap. :)

Álmodj

hintát,

homokozót..

Álmodj rétet,

kis patakot.

Bármelyik jöhet álmomban. Máris... :) És akkor sem fogok megsértődni, ha akármelyik is valóra válik. 

Díjat kaptam, lájf

Amikor majd szépen sorban letisztáztam magamban az összes furábbnál furább gondolatomat, akkor fog idekerülni, hogy aztán majd Ti is (akik még addig kitartotok) együtt gondoljátok tovább velem. Addig nem, mert nem akarom elkövetni azt a hibát, hogy valamit félreérthetően írok le, vagy nem elégszer vizsgáltam át magamban, hogy azzal a tökéletes meggyőződéssel adjam tovább, amit érzek is vele kapcsolatban. Semmi titkos dolog egyébként, továbbra sem tervezek szülni sem többet (pedig már megint egy csomóan akarják belém beszélni), és nem is történt semmi kirívó, csak épp mindig van valami agyalnivaló. Még amíg van agyam hozzá. Mert azért az hanyatlik ám rendesen. Olyanokon kell gondolkodnom, hogy mennyi is kilencszer kilenc. A matektanárom elég csúnyán nézne rám, az biztos. :)
Kaptam ma egy kedves és nagyon helyes díjat. Mesélőtől (akinek sajnos nem tudom a keresztnevét, mondjuk nem is ildomos nevén nevezni valakit, aki nicknevet használ...), mégpedig azért, mert szeret velem együtt gondolkodni. :) Itt is köszönöm szépen neki, kellemes meglepetés volt. :)

Szabályok:
1.  Megemlítjük, hogy kitől kaptuk a díjat.
2. Felsorolunk 4 bloggert, akinél 200-nál kevesebb a feliratkozott rendszeres olvasók száma.
3.  Egy-egy kommentet hagyunk a kiválasztott 4 blogon a díjazásról

A kiválasztás, mint mindig, most sem könnyű. Mert kiválasztani épp négyet a sok kedvenc közül, akik nem is annyira kedvencek, mint inkább az életem részei, hiszen nap mint nap bekukkantok hozzájuk. Ilyenformán akár mindenkié is lehetne, de nem akarok szabályszegő lenni. Igyekeztem azt is figyelni, hogy ne adjam olyannak, aki mástól is megkapta már. :) (hát ez vagy összejött, vagy nem) Akik kapják, valamiért mindig inspirálnak engem, megmosolyogtatnak, feltöltenek, és jó náluk lenni.
Ők pedig:
1. Dominika
2. Kovtama
3. Timi
4. Lili (akinél külön kiemelném, hogy Ő az a blogger, aki a legtöbbször bőgetett meg, és Ő az a blogger is, akinél a legtöbbször röhögtem féktelenül)

Most még gyorsan elmondom náluk is, hogy ők is tudjanak örülni, és már el is teszem magam holnapra.