Másnál találtam

„Korunk paradoxona, hogy magasabbak az épületeink, de kicsinyesebb a természetünk, szélesebbek az autópályáink, de szűkebb a látókörünk. Többet költünk, mégis kevesebbünk van, többet vásárolunk, de azt kevésbé élvezzük. Nagyobbak a házaink és kisebb a családunk, több a kényelmünk, de kevesebb az időnk. Több képzettséggel, de kevesebb értelemmel, több tudással, de kevesebb belátással rendelkezünk. Több a szakértőnk, mégis több a problémánk, több gyógyszerünk van, de kevesebb az egészségünk. Túl sokat iszunk, túl sokat dohányzunk, túl meggondolatlanul költekezünk. Túl keveset nevetünk, túl gyorsan vezetünk, túlzottan dühbe gurulunk, túl sokáig fennmaradunk, túl fáradtan kelünk, túl keveset olvasunk, túl sokat tévézünk. Megsokszoroztuk a javainkat, de csökkentettük az értékünket. Túl sokat beszélünk, túl ritkán szeretünk, és túl gyakran gyűlölünk. Tudjuk, mi a jólét, de azt nem, hogy mi a jó lét. Éveket adunk az élethez, nem pedig életet az éveknek. Eljutottunk a Holdig és vissza, de nehezen megyünk át az út túloldalára azért, hogy új szomszéddal találkozzunk. Meghódítottuk a világűrt, de a belsőnket nem. Nagyobb dolgokat csinálunk, nem pedig jobb dolgokat. Megtisztítottuk a levegőt, de beszennyeztük a Földet. Meghódítottuk az atomot, de az előítéletet, azt nem. Többet írunk, de kevesebbet tanulunk. Több tervet szövünk, de kevesebbet teljesítünk. Megtanultunk rohanni, de várni nem. Több komputert gyártunk, hogy több információt tároljunk, hogy több másolatot készítsünk, mint valaha, mégis egyre kevesebbet és kevesebbet kommunikálunk. Ez a gyors étkezés és a lassú emésztés kora, a nagy emberek és a kis jellemek, a kiemelkedő hasznok és sekélyes kapcsolatok időszaka. A kétkeresős jövedelmek, ám gyakoribb válások, a tetszetősebb lakások, de szétesett otthonok korszaka. A villámutazások, az eldobható pelenkák, az egyszer használatos erkölcsök, az egy éjszakás tartózkodások, a túlsúlyos testek kora ez, és a tablettáké, amelyek mindenre jók: felvidítanak, lenyugtatnak, ölnek. Olyan időszak ez, amikor sok van a kirakatban, de kevés a raktárban. Olyan időszak, amelyben a technika eljuttatja Hozzád ezt az írást, Te pedig választhatsz, hogy megosztod másokkal is, vagy egyszerűen csak kitörlöd. Az élet nem azzal mérhető, milyen sokáig lélegzünk, hanem azokkal a pillanatokkal, amelyektől elakad a lélegzetünk.”

Kicsit ugyan demagóg, ha összességében nézzük, mégis elszomorítóan igaz. Mert tényleg, annyira rohanunk, hogy simán elmegyünk azok mellett a dolgok mellett, amik fontosak. Kinek van ideje manapság arra, hogy örüljön annak, hogy minden rendben van, mikor elfoglalja az a pár kis apróság, ami épp nincs. Mindegy az, hogy a gyerek iskolájában/óvodájában, vagy épp munkahelyen. Vagy épp a boltban nem kaptuk meg azt, amit szerettünk volna. Kinek van ideje örülni annak, hogy ebben a hónapban is befizettük az összes csekket, mikor lehet mérgelődni azon, hogy mi az, amit megint nem engedhettünk meg magunknak. Kinek van ideje beszélgetni személyesen, mikor emailben, iwiwen, skype-on, mobilon is meg lehet tenni.
Én tudom, kinek van. A nagycsaládosok azok, akik ezeket az értékeket még ismerik, elismerik, és próbálják követni, megmutatni, átadni. Nem azért, mert olyan fenemód jó nekik, és jól élnek abból a rengeteg családi pótlékból, meg az anyaságiból, hanem azért, mert tudják, a jövő az ő gyerekeik kezében van. És ha azt adják át nekik, amit ma a világ nagyrészében adnak, akkor itt baj lesz. Bár mindenkinek jutna egy-egy nagycsalád, ahol kicsit megmelegedhet, ahol mosolyoghat, és sütkérezhet a szeretetben, ahol jutna neki egy-egy szeretetteljes ragacsos gyerekpuszi, ahol megtapasztalhatná, hogy milyen az, csillogó szemekkel várni az álommanót, vagy a Fogtündért, vagy akár majd az adventi naptárból bontogatni az apró kis meglepetéseket.
Nem azt mondom, hogy vissza a természethez jeligével most akkor ezentúl mindenki mosható pelenkát használjon, és maga termelje a gyümölcsöt, zöldséget, meg ilyenek, mert erre nyilván nem mindenki alkalmas (én sem). Mégis, tudom azt, hogy kis energiabefektetéssel (bár ez néha nem is olyan kicsi) hatalmas dolgok születnek. És nem szabadna (szabadott volna) elfelejtenünk, hogy igenis felnőttük mobiltelefon, digitv, internet, interaktív kutya/macska/hörcsög nélkül. Csúzlival, biciklivel, bandázva.

Munkás napok

Hát akkor végre kicsit leültem, és megpróbálom összeszedni a gondolataimat a héten történtekről.
A munka jó volt, bár fárasztó. Még nem az teljesen, amiről beszéltünk a főnökömmel, mikor biztossá vált, hogy én benne leszek a kezdőcsapatban, de erre számítottam. Nem hiteget, nem beszél mellé, tök őszintén elmondta, hogy miután nagyon most induló dologról van szó, ami ugye még ingatag lábakon áll, ő sem tudja, mire számíthat, nem tudja azt mondani, hogy akkor ez most tök tuti mondjuk 8-10 embernek. Így vagyunk egyelőre a kolleganőmmel együtt ketten. És én csinálom az adminisztrációt is, meg ugyanúgy csinálom a dolog fizikai részét is, tehát pakolok. De tényleg nincs vele bajom. Ugyan kissé az újdonság erejével hat rám ez a fajta munka, de nem nehéz, és nem is esett le tőle a gyűrű az ujjamról. A túlórák fárasztóak voltak, és kissé lélekölőek is, de bele nem haltam, és már tudom, akár ezt is meg tudom csinálni (ha muszáj).
A család reakciója, vagy nem is tudom minek nevezzem azért kicsit meglepő volt. Mert amíg én ezután a pár nap után kissé nagyképűen mondhatom azt, hogy felkészültem mindenre, és nem volt nehéz elszakadni egy kicsit Tőlük, sőt, kicsit még jól is esett, addig Ők a harmadik nap végére teljesen kiborultak. Mindenki. A két kisebb sírva várt haza, mikor jövök már, pedig ez volt az a nap, amikor nem is reggel mentem el, csak ebéd után. A legnagyobbnak is görbült a szája, és szokatlanul szótlan volt. Az apjuk pedig este hétre már annyira nem bírta tartani magát, hogy belekötött az élő fába is. Értettem őket egyébként, nem ehhez vannak szokva. Ahhoz vannak szokva, hogy anya ott van, kéznél, bármikor, és megoldja, odaadja, megcsinálja, megvigasztal, megnyugtat, elrendez. Szokatlan volt a helyzet, hogy Apa ad enni, Apa néz velük mesét, apától kell kérni mindenfélét, apa megy a boltba vásárolni. Ráadásul ugye szünet volt, és egész napról volt szó, nem csak az iskola utáni időről.
A megkönnyebbülésük határtalan volt, mikor szerda este úgy mentem haza, hogy a héten már biztosan nem megyek. Örültek, hogy én fogok ebédet főzni, és ott leszek a nap minden percében, akármi van is. És persze, sütöttem nekik kakaós csigát, és segítettem bepótolni minden elmaradt versenyfeladatot, meg leckét, meg verset tanultunk, meg társasjátékot vettem le, meg mostam vég nélkül, és ruhát pakoltam...
Ezek után már csak az a nagy kérdés, hogy tulajdonképpen mit is szeretnének Ők? Anyagi biztonságot, amit olyan sokszor hangoztattak már, vagy Anyát, aki ugyanúgy, mint tíz éve bármikor, ezután is ott van a háttérben mindig. Mert a kettő együtt nem fog menni.
Magamat összekapartam a pokol legmélyebb bugyrából egy év alatt, most kezdhetem elölről velük? Vagy csak hagyjam, hogy majd kialakul, és csináljam, ahogy adódik?
Feladni semmiképp sem fogom.

Túléltem

Hullafáradt vagyok. Mert ez most egy nagyon első nap volt, és nagyon hosszú is.
De jó volt, minden rendben, csak tényleg iszonyat, hogy elfáradtam. Kivételesen le is fekszem időben. :)
Köszönöm a rámgondolásokat. :)

Holnaptól új élet

Igazolódni látszik a teóriám, miszerint mindig újraéljük az előző évet. Most épp szó szerint. :) Vagy egyszerűen csak lottóznom kéne..
De ahogy itt is írtam, úgy lesz szó szerint. És tavaly is így volt.
Na, hogy érthető legyek, és ne ilyen kis zagyva... A szeptember végi meghallgatásból mostanra lett kézzelfogható munka. Vártam hetek óta, hogy majd egyik vasárnap csörög a telefonom, hogy akkor hétfőtől munka. Azt tudtam, hogy nem fogom napokkal előbb tudni, leendő főnököm elég korrekt módon elárulta, hogy csak így tud jelezni, mert ő is másoktól függ.
A múlt héten valahogy benne volt a zabszem a hátsómban, hogy akkor ugye kezdődik az őszi szünet mindjárt, és tutira úgy lesz, mint tavaly, hogy akkor kezdek.. Az oviban szóltam, hogy esetlegesen kiskirályfi menne. Természetesen csak akkor, ha én is megyek, különben nem. De természetesen az óvónénik tárt karokkal várják (úgy imádják, mint én).
És akkor ma ebéd után csörög a telefonom, kiírta, ki hív.. és már tudtam is, hogy miért. Úgyhogy nem lepett meg, amikor azt mondta, hogy "Akkor végre azt mondhatom, hogy holnap reggel fél nyolctól dolgozunk". Persze örültem. És persze megriadtam. Mert nem én lennék, ha csak örülni tudnék. Persze rögtön megkérdeztem a férjemet, hogy ugye mégis itthon marad betegállományban? (nem) És aztán a délutánom azzal telt, hogy kiokoskodtam, hogy legyen mindenkivel, hogy mindenki jól járjon. Rolikám táncra perdült örömében, hogy "anya dolgozni megy", nem tudom, mit gondol, tulajdonképpen miért is olyan jó ez, és zokszó nélkül tudomásul vette, hogy megy oviba, és lehet, hogy aludni is fog délután ott. Erik sírógörcsöt kapott, és máris produkál mindenféle betegség-tünetet. :( Patrik pedig a tízévesek bölcsességével, és nyugalmával vette tudomásul, bár azért azt megjegyezte, hogy akkor talán mégis lesz abból a monopoly-vásárlásból is valami? :D
Párom félt, és kicsit még mindig pesszimista, de azért persze, örül ő is.
Én pedig... nem is tudom. Annyira nem izgulok, mint tavaly ilyenkor. De egy kicsit mégis. Leginkább az őszi szünetes szervezési dolgok miatt. Mert az rendben van, hogy reggel kicsi fiamat nagyon korán keltem, és elviszem az oviba, de van itt két nagyobb is, meg egy Apa, aki hajnalban jön haza, és nem ártana aludnia is, mert este megint megy vissza. Ráadásul sűrű hét lesz, mert vasárnaptó egyfolytában, még pénteken is. Megbeszéltünk a nagyobbakkal, hogy ki lesz készítve a ruhájuk, a reggeli, meg minden.. és nincs más dolguk, mint elfoglalni magukat viszonylag csendesen, míg az apjuk felkel. Ilyenkor azért szerencse, hogy többgenerációs a házunk, így azért van felnőtt, aki néha rájuk néz, vagy akihez mehetnek segítséget kérni.
Összességében pedig reménykedem, hogy tényleg felnőttem a feladathoz nagycsaládos anyaként, feleségként, Diusként, munkatársként, és epilepsziás emberként. :)
Ti pedig ugye drukkoltok nekem?

SzuperSzombat

Csak a nevét kölcsönöztem a Spar-tól, mert nekünk, családilag még azoknál a szuperszombatoknál is sokkal jobb volt tegnap. :)
Hét közepén egy este beszélgettünk a párommal, és megjegyeztem, milyen jó lenne hétvégén találkozni megint Eszterékkel. Erre rögtön azt mondta, hát menjünk. Én két percig bámultam rá kicsit hülyén, merthogy nem az az elmenős fajta.. aztán megragadtam a telefont, és küldtem egy sms-t : "Mit csináltok szombaton?" kérdéssel. Pár perc múlva már csörgött is a barátnőm, és visszakérdezett: "Mit csináljunk?" Így esett, hogy gyakorlatilag meghívattam magunkat hozzájuk. Najó, hát csakis praktikus okokból, mert hogy az ő kocsijukba eggyel kevesebben férnek be, mint ahányan vannak. Hozzánk meg a lakásba nemhogy eggyel kevesebben férnek, de már mi is sokan vagyunk. Így aztán mi mentünk.
Azért még párom előző nap jó kis izgalomban tartott bennünket, merthogy nem volt jól. Megfázott, vagy elkapott valami vírust, mindenesetre nemhogy nem volt jól, de egész nap feküdt, aludt. Ugyan szedte a coldrexet, meg itta a citromos teát, de nem sok jóval kecsegtetett. Igazából majdnem sírva fakadtam, hogy mégsem tudunk menni, pedig azért tényleg aggódtam.
De szerencsénk volt, mert történnek még csodák, és estére klasszisokkal jobban lett. Azért még megkérdeztem, hogy mit szólnak hozzá, ha így megyünk, hogy azért az orra folyik, de az volt a válasz, hogy várnak szeretettel. Még egy esti forró fürdő utáni komoly izzadás kellett hozzá, hogy másnap délelőttre, amikor indulni kellett, majdnem a régi volt a párom.
Alig vártuk, hogy induljunk, aztán alig vártuk, hogy odaérjünk. :) A gyerekek is izgatottak voltak, hogy végre megint találkozhatnak a négy baráttal, akik várták őket. Eszterék olyan ebéddel vártak minket, ami után megnyaltuk a tíz ujjunkat, isteni finom sütiket sütöttek. Én bevallom, egyik ámulatból a másikba estem, hogy egyrészt elfér 11 ember egyszerre egy ebédlőasztalnál, másrészt lehet úgy ennyi kaját csinálni, hogy nem még a plafonon is edények vannak. :) Gyerekek első pillanattól kezdve jól érezték magukat együtt, játszottak teljes egyetértésben, hol kettesével, hol mindenki, néha persze volt, aki épp nem azt szerette volna, amit a többiek, de igazán komoly vita egy sem volt. Mi felnőttek pedig beszélgettünk vég nélkül mindenféléről, gyakorlatilag zavartalanul.
Végre meghallgattuk barátnőm gyerekeit a hangszereiken játszani. Sosem hallottam még csellót élőben, és az a pici, vékony lányka azzal a hatalmas hangszerrel.... a gitározás pedig olyan igazi borzongatós élmény volt, amit akármikor elhallgatnék. A kis hegedűs pedig szintén nagyon ügyes, és bájos. És minden elismerésem mind a gyerekeké, mind a szüleiké, hogy van bennük (mindannyiukban) kitartás.
Hihetetlenül jó nap volt, annyira, hogy alig akarózott hazaindulni. Persze, azért végül eljöttünk.
De egyetértettünk a párommal abban, hogy ez annyira jó, hogy jó lenne majd megismételni is... és egyszer hátha tudjuk viszonozni is. :)
Köszönjük. :) (mindent)

Október 23.

Biztos vagyok benne, hogy nagyon sok olyan család van, ahol, mint nálunk is, személyes érintettség kapcsán másképp emlékeznek '56-ra, mint azok, akik "csak" tudják, mi történt akkor.
A személyes érintettség nem annyira a sajátom, de azért én mégis annak érzem. Annak ellenére is, hogy az a család, ahova én születtem, nemhogy nem vett részt akkor semmiben, de (szégyen, v. sem) épp az ellenkező oldalon állt. Annak idején ciki volt. Mostanra már nem az, tudom, nem érezhetem magam hibásnak benne, mert hülyeség is lenne. Mindig van egyik, és másik oldal. És mindig vannak emberek, családok mindkét oldalon.
A személyes érintettségem tehát, ha úgy tetszik, szerzett érintettség, és a házasságom részeként lépett az életembe, afféle "hozományként". Bevallom, addig nem is tudtam szinte semmit a forradalomról, mert kitől is tudtam volna? De nagyon komolyan sosem foglalkoztunk a témával itthon, beszélni beszéltünk róla többször, és azt, amit tudok, a férjemtől tudom az akkori eseményekről. Tehát akár lehetek erősen befolyásolt is ezügyben, de azt hiszem, azért olvasgattam annyit, hogy mégsem. Nyilván mondjuk nem került volna kenyértörésre a sor, ha épp ebben mondjuk nem értünk egyet. Vagy nem valljuk ugyanazt. Mert ez belefér. (mondjuk szó nincs róla)
Amiért a témát épp most boncolgatom.... ugye az iskolában csütörtökön, az utolsó tanítási napon megemlékeztek október 23-ról. Előtte este pedig, mikor az ünneplő ruhákat készítettem ki, akkor elmeséltük a nagyfiamnak, hogy az ő dédipapája, akit sajnos már nem ismerhetett, akkor, 1956-ban részt vett a városban a forradalomban. Aktív résztvevője volt, olyannyira, hogy végül kenyérosztás közben tettenérték, és elvitték. Tökölre, 9 hónapra. Nem tudták hol van, csak reménykedtek benne, hogy él, és túléli. Túlélte. Jottányit sem változott, míg élt, kitartott az eszme mellett, amiben hitt. Végül 1992-ben a választások utáni reggelen összeesett, és meghalt.
Nem ismertem én sem, csak látásból. Nem volt rá alkalmunk, hogy bemutasson Neki a párom, talán azért is halogatta, mert tudta, nem állná meg szó nélkül, ha bemutatkoznék.
A páromnak Ő jelenti a családot. Ő a pédakép, akire a mai napig felnéz, az ő szavai kerültek a gyerekeink ovis ballagási szalagjaira, és most, megosztottuk a történetét először a legnagyobb fiunkkal, majd szép sorban mindenkivel, mikor már érteni fogja. Hogy örökké emlékezzenek rá... mert így lesz majd részese az unokám is testközelből az '56-os forradalomnak.

Amikor a rémálom valórá válik

Nem is volt az olyan rég, amikor itt íródott egy post abban a témában, hogy miktől is félek. Őszintén szólva, akkor azt reméltem, hogy sosem kell egyik félelmemmel sem szembenéznem. Mint már többször, hát ezügyben is alaposan tévedtem. Szembe kellett néznem. Éppen ma. És éppen a legnagyobb-bal.
Történt ugyanis, hogy ma sütöttem, dupla adag hajtoványt férjem kérésére, mert ma csapatot építenek a kollégákkal. Kiskirályfinak nem volt ma ovi, nevelés nélküli nap volt, így itthon sertepertélt körülöttem. Egy darabig még "segített" is, figyelte a számokat a mérlegen, miközben kimértük a lisztet, kikapcsolta a mikrot, ami melegítette a tejet. Aztán, mivel gyúrni nem engedtem ezúttal, elunta magát, és kiment. Nem is volt ezzel gond, szokott kint játszani felügyelet nélkül, tisztában van a korlátokkal, szabályokkal. Aztán ki-be mászkált folyamatosan, mert valami mindig kellett kintről, ha bent volt, bentről, ha kint volt.
Nagyon nem tűnt fel az sem, vagy legalábbis nem volt gyanús, hogy aztán egy idő után nem mászkált. Akkor lett gyanús, amikor végeztem mindennel, és már el is mosogattam. Egyébként is készültünk bevásárolni menni, hát elindultam, hogy szóljak neki, jöjjön.
Az udvar első részében nem volt, hát megnéztem hátul. Ott sem. Felszaladtam anyuékhoz (többgenerációs családi ház), hátha bement... nincs sehol. Szaladok vissza le, bekukkantok dédiékhez is, ott sincs, értetlenül néznek rám, hogy mit keresgélem, nincs ott. A biztonság kedvéért visszamegyek még a mi lakásunkba, akkor már kissé hisztérikusan kiabálva, hogy "Roli!" "Roli!" Semmi. Férjem felpattan az ijedt hangomra, és a következő pillanatban már ketten kétfelé szaladunk, keresve kétségbeesetten a gyerekünket. Az eszem tudta, hogy nem ment ki az utcára, mert tudja, hogy nem lehet. Az eszem tudja, hogy okos gyerek. A szívem viszont majd' kiugrik a helyéről. A lábaim kezdenek rogyadozni, már remeg a hangom, és félek is.
Aztán nagybátyám benyitott a kazánházhoz. Azaz, nyitott volna, ha tudott volna. Mert az én édesdrágaharmadszülöttem ott ült, hátát az ajtónak támasztva, és aludt!
Felkaptam, szegény nagyon ijedten nézett, ahogy felébredt rögtön, és szorítottam, hihetetlen megkönnyebbüléssel. Nem nagyon értettem, hogy mit keresett ott, és főleg, miért ült le. (ott nem lehet játszani) Estére kiderült, hogy egy ezeréves színezőt fedezett ott fel, amit leült megnézegetni, és közben elaludt. Én meg közben öregedtem vagy száz évet.
Attól, hogy ez most jól alakult, és -mondhatni- szembenéztem a félelmemmel, nem hiszem, hogy kevésbé fogok ettől félni. Szerintem még jobban csak, mert már azt is tudom, milyen ezt úgy igazán átélni.